IV.

Roget bekecmergett, fölnyitotta a sisakját, és kimerülten levetette magát az ülésre. Pillantása elkerülte az asszonyt.

McMenamin csendesen megkérdezte: – Rosszul állunk?

– Nem valami jól. Azon a helyen az egész külső burkolat elenyészett, és már az ólomburkolatot is kikezdte. A csövek még úgy-ahogy kitartanak, de aztán azok következnek. – Megtettünk minden tőlünk telhetőt azzal, hogy körbeforgattuk a hajót?

– Úgy-ahogy. Ezt fogom folytatni, de nem adok többet egy-két óránál, és a csöveknek is vége. És akkor megsüthetjük magunkat, akármit csinál is a te illatos kis barátod. Hirtelen fölállt, és végigkapaszkodott a megdőlt falon, amely most padlójukként szolgált, hogy kinézzen a megfigyelőablakon. Elkeseredett kimértséggel elkáromkodta magát. – Megpróbáltad megint a rádiót, amíg odakint voltam? – kérdezte.

– Meg. – Amaz nem tartotta szükségesnek hozzátenni, hogy választ nem kapott. Itt, a Föld és a Mars közötti távolságnak csaknem a közepén, reménytelen volt minden próbálkozás. Olyan kis hajó, mint az övék, nem vihet magával megfelelő erősségű berendezést.

Roget megfordult, elkeseredetten fölsóhajtott, aztán ajkát összeszorítva elhagyta a helyiséget. McMenamin hallotta, amint végigmegy a hálószobán, és motozni kezd a hátsó raktárban.

Pár perc múlva egy hegesztőfáklyával a kezében tért vissza.

– Előbb is gondolhattam volna erre – mondta. – Fogalmam sincs, mi történik, ha belevágok abba a hajótestbe – akár föl is robbanhat az az istenátka –, de még ez is jobb, mint itt csücsülni karba tett kézzel. – Lecsapta a sisakvédőjét, és a hangja fémesen csörrent az asszony sisakhangszórójában:

– Rögtön visszajövök.

– Légy óvatos! – intette őt McMenamin.

Roget bezárta maga mögött a külső ajtót, és szemügyre vette a meggyalázott hajófalat. Körös-körül a hajón, közvetlenül a tat fölött a fém széles sávban le volt marva, mint amikor egy gyermek körbeharapdálja a körte keskenyebb végét. Helyenként a rakétacsövek kötegei is előtűntek. A férfit újból elöntötte a dühvel vegyes riadalom.

Száz évvel korábban, gondolta magában, az első űrhajósok szembetalálkoztak ilyen vagy még rosszabb helyzetekkel is. Roget azonban városi ember volt, városi erényekkel. Rájött, hogy fogalma sincs, mit kellene most éreznie vagy tennie. Mit kellene tennie, amikor az otthonától huszonöt millió kilométernyire farkasszemet néz a halállal? Próbálja csillapítani McMenamint – aki amúgy is vészesen nyugodt volt –, vagy hogy nemes szívéről bizonyságot tegyen, elszavaljon egy olyan búcsúbeszédet, amilyet a népszerű történetekben olvashat az ember? És ha öngyilkossági megállapodást javasolna? Ám semmitől sem remélhettek a hajón tisztább halált, mint ami vár reájuk. Legfeljebb előbb Francest, aztán önmagát is leszúrja egy csavarhúzóval.

Az asszony hangja szűrődött a fülébe a fejhallgatón át: – Jól vagy?

– Hogyne – felelte. – Most akarom megpróbálni. – Leereszkedett a zöld felületre, ügyelve rá, hogy elkerülje a térdével a sötétebb, maró helyeket. A fáklya apró, könnyen kezelhető szerszám volt. A végét a hajótest köré fölgyűrűző sötét részre irányította, elfordította a kapcsolót, és megnyomta a gombot. A sötét felszínt végignyalta a láng. Roget a ruháján keresztül is megérezte a forróságát. Kikapcsolta a fáklyát, hogy lássa, mit ért el vele.

A sötét anyagban mély, égett gödör jelent meg, és úgy látta, mintha az egész egy kissé visszahúzódott volna. Ez több volt, mint amire számított. Nekibátorodva újból próbálkozott. Lába alatt hirtelen remegést érzett, és rosszat sejtve gyorsan talpra ugrott, éppen idejében ahhoz, hogy kikerülje a maró hullámot. Ebben a pillanatban csak csizmái vastag fémtalpára meg a térdét védő szövet vékonyságává gondolt, de aztán amikor már éppen félre akart állni az útból, akkor látta, hogy nemcsak a sötét gyűrű volt az, ami megvonaglott, és még mindig kiterjedőben van.

Menekülni próbált a feléje hullámzó sápadt középső folt elől, de elkésett. Úgy érezte, mintha jókora kalapáccsal fejbe kólintották volna.

A füle csengett, a szeme előtt ködbe borult minden. Pislogott, próbálta fölemelni a kezét. De mintha a csuklóját és a könyökét odaszíjazták volna. Rémülten próbálta odébb lökni magát; de hasztalan. Amint a látása kitisztult, észrevette, hogy a sápadt korong felszínén fekszik elterülve. Csukló– és könyökízületeinek fémgyűrűi, ruhájának minden fémanyaga mozdíthatatlanul oda volt láncolva. A fáklya ott hevert a jobb kezétől néhány hüvelyknyire.

Egy ideig még hitetlenkedve próbált megmozdulni. Aztán abbahagyta, és csak feküdt a ruhája börtönében, és rámeredt a sisakja alatti zöldes-fehér felületre.

Hirtelen Francos hangját hallotta:

– Leo, valami baj van?

Roget a váratlan megkönnyebbüléstől egészen elernyedt. Csak kisvártatva volt képes kinyögni:

– Hülye tréfa áldozata lettem, Francos. Gyere ki, és segíts rajtam, ha tudsz. Hallotta a lány sisakjának a kattanását. Aggódva hozzátette:

– De nehogy közel gyere a világos felülethez, mert te is odaragadsz. Némi szünet után újból hallotta az asszony hangját:

– Drágám, fogalmam sincs, mit tehetnék.

Roget-ba némi nyugalom költözött, és már nem szorongatta a torkát a félelem. Kíváncsi volt, mennyi oxigénje maradt az öltönyében. Aligha több, mint egy órára való, gondolta.

– Tudom, nekem sincs – felelte.

Később megszólalt:

– Frances?

– Tessék.

– Lökj egyet a hajón hébe-hóba, jó? Különben elérheti a vezetékeket is.

– Rendben.

Ezután nem szólt semmit. Sok mindent el kellett volna mondania, de már túl késő volt.