EGY, KETTŐ, HÁROM...

Azimuth Backfiler nemrégiben megjelentetett emlékiratai megdöbbentő bepillantást nyújtanak egy kevéssé ismert lángelme életébe. Egy excentrikus és kísérletező kedvű tanárember gyermekeként Azimuth hétéves korára elvégezte az MIT-t, és kilencesztendősen már le is doktorált. Még tinédzserként föltalálta a gőzerejű számszeríjat, a 360 napos naptárt és az ehető írógépet.

Harmincévesen, miután kedvtelésből megfejtette a Bölcsek Köve, az életelixír és az egyesített térelmélet titkát, Backfiler figyelmét az idő felé fordította.

– Gondoljuk csak meg! – mondta magának. – A hagyományos elmélet szerint az idő is egy dimenzió, amiben meghatározott sebességgel és irányban mozoghatunk, s utunk közben az egész kézzel fogható univerzum folyton megtestesül előttünk, majd mögöttünk megszűnik létezni. Ez igen pazarló és rendkívül valószínűtlen folyamat lenne.

Hát nem valószínűbb – folytatta –, hogy a világegyetem mind időben, mind térben folyamatosan létezik a maga végtelenségében, és mozgásunk az időskála mentén csupán tudatunk terméke? Azonban, ha így van, miért volna lehetetlen visszafelé utaznunk e dimenzióban? Nyilvánvaló, hogy az időmúlás tapasztalásának mozgatórugója az entrópiaszint növekedése; ha tehát fölfedeznék vagy megalkotnék egy leválasztott szegmenst, amelyben az entrópiaszint növekedne, az szükségszerűleg egy ellentétes irányú mozgást vonna maga után az időtengely mentén.

Backfiler ennek megfelelően épített egy jókora, árnyékolt kamrát, és megtöltötte a legkülönfélébb élőlényekkel – fákkal, bokrokkal, rovarokkal, férgekkel, csigákkal és baktériumokkal –, hiszen köztudott, hogy a szerves organizmusok dacolnak legeredményesebben az entrópiával. Az entrópia a fizikusok meghatározása szerint a rendezetlenség fokozódása, olyan, mint amikor egy autóból az idők folyamán egy kupac rozsda lesz; az élő szervezetek azonban ennek pont a fordítottjára képesek, vagyis mintha egy kupac rozsdából növesztenének működő autót.

Az egyesített térmechanika agyafúrt alkalmazásával, amit egy tétlen estén ötlött ki, elzárta a kamrát mindenféle külső behatástól, aztán elszánta magát, hogy személyesen lép be oda, egy saját tervezésű védőöltözetet viselve, pontosan egy héttel az építmény elkészülte után. Így aztán meg sem lepődött, amikor az elhatározásának megszületését követő pillanatban meglátta magát kilépni az ajtón.

A második Azimuth, miután levette védőruháját, átadott neki egy egy héttel későbbre datált Wall Street Journalt, majd leült Azimuth kedvenc foteljébe, keresztbe tette a lábát, és rágyújtott Azimuth kedvenc pipájára. Azimuth 1 (talán legjobb lesz, ha ezentúl így nevezzük) azonnal az értékpapír-árfolyamokhoz lapozott, memorizálta az emelkedéssel zárt részvények nevét, és telefonon utasításokat adott brókerének.

Filozófusunk célja ezzel természetesen nem az volt, hogy tovább növelje már amúgy is hatalmas vagyonát, hanem hogy fényt derítsen sikeres idővisszafordításának bizonyos paralogikus következményeire. Azimuth 2-t magára hagyva visszavonult számos laboratóriumának egyikébe, és hat napig ki sem mozdult onnan. Ez idő alatt kidolgozta egy örökmozgó, egy regényíró-automata és egy csirkezsírral működő motor tervét.

A hetedik napon visszatért s kamrához, kezében a Wall Street Journal egy példányával, amibe külön nyomatott egy olyan értékpapír-listát, ami szerint a valóságban emelkedő részvények árfolyama esett, a valójában esőké pedig emelkedett.

Védőöltözetében belépett a kamrába, ahol olyan szorosan vette körül a növényzet, hogy a következő hét napban semmi mást nem tehetett, mint meditált a tér görbült természetén és a Nagy Bumm lehetséges okain. A hét végére kidolgozott és memorizált egy elméletet egy újfajta számrendszerben elvégezhető transzcendentális műveletekről. Amikor letelt a megszabott idő, kilépett a csarnokból, és érdeklődve vette észre, hogy odakint két Azimuth is várja őt.

Egyikük – akit nevezzünk ezentúl Azimuth 3-nak –, nemrég bújt ki védőöltözetéből, és épp a Journal egy példányát adta át Azimuth 2-nek. Filozófusunk is kihámozta magát súlyos szkafanderéből, s átadta újságját hasonmásának, miközben egy újabb Azimuth lépett elő a csarnokból. Azimuth 3 kihasználta a zűrzavart, megkaparintva a kedvenc fotelt és a kedvenc pipát, de alig néhány perc múlva a szoba már annyira megtelt méltatlankodva lökdösődő Azimuthokkal, hogy az ajtóhoz legközelebb állók kiszorultak a folyosóra, majd át a többi laboratóriumba. Mivel azonban félórán belül azok is dugig lettek, az Azimuthok tovább terjeszkedtek, előbb az udvarra, aztán a kapun át ki az utcára. Mint azt már korábban megjegyeztük, az időkamra védve volt mindenféle külső behatástól, ennélfogva hiába is fontolgatták volna megsemmisítését, belülre pedig senki nem juthatott az immár folyamatosan érkező újabb Azimuthoktól.

Több mint harmincan a repülőtéri busz megállójában várakoztak, mások, mivel helyesen kiszámították, hogy nekik már hely úgysem jutna, szétszéledtek az utcákon, és megpróbáltak taxit fogni vagy autóstoppal eljutni úti céljukhoz. Kora délutánra a legkülönbözőbb módokon mintegy háromezer Azimuth érte el a bostoni repteret és váltott jegyet magának háromezer tökéletesen azonos hitelkártyával a legközelebbi járatra, bármilyen irányba. Újabb ezrek a pályaudvart lepték el, dugókat okozva a környező utakon. Várakozás közben minden Azimuth számításokat firkált, papírját előtte álló hasonmása hátán kiterítve. Mindannyiuk számára gyorsan világossá vált, hogy hibát követtek el – vagyis nem ők, hanem az eredeti Azimuth: azáltal, hogy Azimuth 2-nek egy hamisított Wall Street Journalt nyomott a kezébe, olyan feltételes hurkot hozott létre, ami az Azimuthoknak végtelen sorozatát generálta.

Ha úgy vesszük, hogy három másodpercenként jelenik meg egy új Azimuth, akkor a nap végére már 28.800-an lennének, nem számítva az eredetit, az első hét végére pedig már 201.600-an. A világ ennyi univerzális géniuszt még el tudna tartani, sőt, létezésükből tán hasznot is húzhatna, de ha év végéig senki nem állítja le a folyamatot, az már 10.512.000 Azimuthot jelent, ami komoly terhet róna a bolygó élelmiszertermelésére, nem beszélve a lakáshelyzetről és a laboratóriumi munkabeosztásról.

Amikor a sajtó egyik képviselője interjút készített vele a bostoni repülőtéren, egy Azimuth így fogalmazott:

– A problémában nem kis kihívás rejlik, hiszen az időhurokba beavatkozni a priori lehetetlen, csakúgy, mint visszamenni a hurok kialakulását megelőző pillanatba az általam alkalmazott módszerrel, elvégre azt a kamrát nem építhettem meg tényleges megépülténél korábban.

Eddig érthető? Nos, ebből az következik, hogy dilemmánkból egyetlen kivezető út van, ha fölfedezünk egy másik módszert az idő irányának megfordítására, esetleg egy mesterséges féregjárat létrehozásával. De még ha ez lehetségesnek bizonytól is, nehéz lesz ilyet beindítani a bolygó felszínén, anélkül, hogy megbolygatnánk a kéreg felső rétegeit, ennélfogva le kell szögeznem, az előkészítés munkálatai akár egy évnél is hosszabb időt vehetnek igénybe. Mindazonáltal, amint a terv valósággá válik, természetesen...

Ebben a pillanatban egy pukkanás kíséretében eltűnt, s példáját követte a többi Azimuth is az eredeti kivételével, akit még balul elsült kísérlete előtt meglátogatott egy hasonmása, és figyelmeztette, tegyen le szándékáról. Ez a látogató (nevezzük, mondjuk, Azimuth 10.512.000-nek) aztán visszaugrott mesterséges féregjáratába, amely elszállította otthonába, egy évvel a jövőbe. Tettének eredményeként Azimuth 1 baklövésének semmiféle katasztrofális következménye nem vált valóra, és az egészről nem is tudott senki, amíg az elbűvölően szerény tudós napvilágra nem hozta a történetet emlékirataiban, melyet ezúton is ajánlok szíves figyelmükbe.

Németh Attila fordítása