II.

Körülnézett az épületben Wolferttel, időnként le-lepihent közben, amíg visszatért az ereje. Nem volt sok látnivaló: a Kapu helyisége, a hálószobával szomszédos falon egy kémlelőnyílás, amelyet Falk addig nem vett észre; egy másik szoba, ahol a rádió volt, a radar meg a számítógép, amely a szállítórakéták leszállópályáját határozta meg; a kis erőmű, aztán a kompresszor, amely belélegezhető nyomáson tartotta az épület levegőjét; konyha, fürdőszoba és két raktárhelyiség.

A rádiósszobának ablaka is volt, és Falk sokáig állt előtte, kibámult az idegen sivatagba, amely lilás fényben játszott most, ahogy a nap lebukóban volt a látóhatáron. A szinte fekete égbolton szokatlan, idegen ragyogással tündököltek a csillagok, és Falk azon vette észre magát, hogy tekintetét nem a fantasztikus tájkép, hanem azok a fénypontok tartják fogva.

Gondolatban tüzes vonalakat rajzolt az égboltra – csillagokból szőtt hálót. Amikor arra gondolt, hogy másnap ott állhatna valamelyik csillag egyik bolygóján, mintha hideg zuhany érte volna; a lelke visszarettent tőle, mint a halála gondolatától. Ugyanakkor azonban csábította is. Úgy érezte magát, mint a kisfiú, aki az ismeretlen tó partján áll, melynek sötét vize talán kincseket rejteget, talán a halált; félt belevetni magát, ám tudta, hogy meg kell tennie.

Érezhetne-e másképp emberfia, kérdezte magában, ha egyszer tudja, hogy nyitva áll az út, hogy csak egy lépést kell tennie előre?

Wolfert hirtelen megszólalt:

– Nem is kérdezte meg, jelentettem-e a Földnek, hogy potyautas jött a teherhajóval.

Falk ránézett.

– Persze hogy jelentette! De nem számít. Mire bármit tehetnének, már bottal üthetik a nyomomat. Maga majd azt mondja, hogy leütöttem, aztán megszöktem a Kapun át. Nem tudják megcáfolni, hacsak... ugye, nincs kondicionálva az ellen, hogy hazudjon?

– Nem – mondta Wolfert –, nem vagyok. Ez a része rendben lesz, egy módosítással: azt mondom majd, hogy fölélesztettem, aztán agyonlőttem és eltemettem magát. De mitől olyan biztos benne, hogy... számíthat rám?

– Attól, hogy itt van – mondta egyszerűen Falk. – Önként jött ide. A kondicionálás még nem jutott el arra a szintre, hogy olyan feladatokra vegyék rá az embereket, amelyektől viszolyognak, bár gondolom, előbb-utóbb az is sikerül majd. És amikor beszélgetni kezdtünk, láttam, hogy intelligens is. Így hát... maga remete. Akárcsak nekem, magának sincs ínyére az a bolondokháza, amivé a Földet teszik.

– Nem is tudom – mondta vontatottan Wolfert. – Lehet, hogy túl sok hasonlatosságot feltételez. – Lenézett mindig jelenlevő pipájára, kérges bőrű hüvelykujjával megnyomkodta a dohányt. – Nincsenek bennem olyan indulatok az analógrendszer vagy a jelenlegi kormányzat ellen, mint magában. Én... én ilyen értelemben beilleszkedtem. Az én személyes világomban ez a rendszer beválik. Látom ugyan, hogy végül katasztrófához vezet majd, de ez nagyjából hidegen hagy. Akkor én már halott leszek.

Komoly tekintettel Falkra nézett.

– De azt akarom, hogy eljussunk a csillagokba! – mondta. – Ez valami érzelmi dili nálam... Ezekben vaktöltény van. – A csípőjén csüngő fegyverre mutatott. – A többi lőszer is az. Az ellen nem kondicionáltak, hogy kiszedjem.

Falk rámeredt.

– Ide figyeljen – mondta hirtelen –, van egy direktívája az ellen, hogy átmenjen a Kapun, ugye? A másik bólintott.

– Jó... de mi akadályozhat meg abban, hogy leüssem magát, és átvonszoljam?

Wolfert fanyarul elmosolyodott, lassú mozdulattal megrázta a fejét.

– Nem jó – mondta. – Valakinek itt kell maradnia ezen a felén.

– Miért?

– Mert nem lehetetlen, hogy odakint valahol rátalál a titokra. Maga is ebben reménykedik, nem? Nem egyszerűen csak el akar rejtőzni valahol, hiszen azt a Földön is ezer helyen megtehetné. A tudásvágy hajtja, és annak ellenére, amit elmondtam, reméli, hogy képes lesz majd visszatérni a tudással, és megváltoztatni a Földet.

– Kissé fellengzősen hangzik – mondta Falk –, de igaza van.

Wolfert vállat vont, a tekintete megint elkalandozott.

– Nos, akkor pedig... valakinek itt kell lennie. Valakinek, akinek nincs golyó a fegyverében. Ha magával mennék, a földieknek gondja lenne rá, hogy a következő ne olyan legyen, mint én.

Egy pillanatra Falk szemébe nézett.

– Ne pazarolja az idejét sajnálkozásra – mondta. – Lehet, hogy nem hiszi el, de én nagyon boldogan élek itt. Mármint amikor... amikor magam vagyok.

Falk már korábban elgondolkodott rajta, hogy a kormány miért nem házaspárt küldött ide, miért egyedülálló férfit, akinek már a magánytól is elmehet az esze. Most átvillant az agyán, hogy milyen ostoba volt: Wolfertnek minden bizonnyal van felesége, mégpedig a lehető legjobb – olyasvalaki, aki tökéletesen illik hozzá, aki sohasem hűtlenkedik, nem akar visszamenni a Földre; akinek nem kerül pénzbe az ellátása, nem fogyasztja a levegőt, és egy grammnyival sem növelte a súlyt, amikor Wolfertet elhozta ide az űrhajó. És a Marson máskülönben nem számít, hogy senki más nem láthatja...

Egy pillanatra valami viszolygás futott át rajta, s abban a pillanatban tudta, hogy Wolfert észrevette és megértette. A másik elvörösödött, elfordult és kinézett az ablakon, összeszorított, merev szájjal.

Egy pillanat múlva Falk megszólalt:

– Wolfert, maga rokonszenvesebb nekem, mint bárki emberfia, akivel eddig találkoztam. Remélem, elhiszi.

Wolfert előszedte a pipatisztítóját, egy csukló körül forgatható fémrudacskákból álló, bonyolult szerkezetet, rajta apró lapátkák, szurkálók, tömködők. Csak aztán szólalt meg:

– Sajnos én nem vagyok oda magáért, Falk, de nem személyes okból. Egyszerűen egy kicsit utálom magát, mert rendelkezik valamivel, amit a sors nekem nem adott meg. Maga ura a tulajdon gondolkodásának.

Odafordult Fáikhoz, és széles mosollyal feléje nyújtotta a kezét.

– Ettől az apróságtól eltekintve teljes mértékben helyeslem, amit csinál. Ha ez elég...?

Falk megszorította a kezét.

– Remélem, itt lesz, amikor visszajövök – mondta.

– Itt leszek – mondta Wolfert a pipáját kapargatva – még harmincegynéhány évig, hacsak valami baleset nem történik. Ha addig nem jön vissza, akkor szerintem már azután sem.

Wolfert javaslatára Falk fölvette a férfi könnyű marsi szkafanderét a teherrakétában viselt űrruha helyett. Az utóbbi, melyet a Föld körül keringő űrállomáson végzett nehéz munkákra terveztek, mint Wolfert rámutatott, túl nehézkes volt bolygófelszíni használatra. A könnyebb szkafander megfelelő védelmet nyújtott ritka légkörben, és fel volt szerelve számom hasznos eszközzel, ami a másikról hiányzott: volt rajta sisaklámpa, mászószerelés, beépített iránytűk, tartályok az élelemnek és az ürüléknek. El volt látva légtartályokkal, de volt kompressziós egysége is – olyan atmoszférában, amely legalább annyi oxigént tartalmaz, mint a Marsé, életben tartja a viselőjét mindaddig, amíg az elemek kitartanak.

– Amúgy is mindenképpen találnia kell egy olyan bolygót, ahol, hogy úgy mondjam, et tudja látni magát – mondta Wolfert. – Ha ne adj’ isten, mindegyik bolygó, ahová eljut, halott, akkor maga is gyorsan az lesz. De ebben a szkafanderben legalább több ideje lesz körülnézni, és ami a hátizsákban van, kitart majd addig, amíg levegője lesz. Odaadnám ezt a fegyvert is, de nem sokra menne vele – csak vaktöltényem van, mint már mondtam.

Wolfert kikapcsolta a védőrendszert, és félreállt, ahogy Falk a bejárathoz lépett. Falk még egyszer, utoljára körülnézett a kopár, fémfalú helyiségben, tekintete egy pillanatra megállt Wolfert szikár alakján, borús ábrázatán. Aztán belépett a barna üvegfülkébe, és kesztyűs kezét rátette a karra.

– Viszontlátásra! – mondta.

Wolfert higgadtan, szinte közömbösen bólintott.

– Jó utat, Falk! – mondta, majd visszatette pipáját a szájába.

Falk bekapcsolta a sisaklámpáját, szabad kezét az övén levő vezérlődoboz közelébe helyezte – és lenyomta a kart.

Wolfert eltűnt. Egy pillanat múlva Falk ráébredt, hogy a kar is eltűnt a keze alól. Meghökkenten odanézett, és látta, hogy visszakerült az eredeti helyzetébe, a keze fölé.

Aztán eszébe ötlött a különös üresség, amely Wolfert helyét foglalta el, és megint a bejárat felé pillantott. De nem látott... semmit. Csak szürkésfehér, jellegtelen, semmitmondó ürességet. Lehet, hogy ez valami átmeneti állapot – és ha igen, meddig tart? Falkot egy pillanatra elöntötte a vakrémület, ahogy belevillant, hogy hiszen csak feltételezték, hogy a helyváltoztatás pillanatszerű, aztán még egy pillanatra, amikor eszébe jutott, hogy nyolc automata adóról semmi hír nem jött...

De győzött a józan ész, és előrelépett a bejárathoz.

A szürkésfehérből, ahogy a tekintete egyre lejjebb haladt, fokozatosan szürkéskék, majd lilás szín lett, aztán halvány színek egyvelege, amiben semmit sem tudott kivenni. Megragadta a Kapu peremét, és kihajolt rajta, lepillantott, majd még lejjebb... aztán meglátta a sziklát, és az egész kép hirtelen megfelelő távlatba került.

Meredek falú hegy tetején állt – képtelen, hihetetlen magasságban! A sziklafal függőlegesen nyúlt lefelé, lefelé, egyre csak tovább, s akármi volt is a mélységben, csak fakó, összemosódott színek semmitmondó mintázatává olvadt össze. Oldalt pillantott, de sem jobbra, sem balra nem látott semmit. Hang sem szűrődött be a sisak membránján át. Csak tulajdon testének tapintása, izomérzékelése és a Kapu kézzelfogható realitása biztosította róla, hogy ő maga nem álom, hús-vér ember.

Ez a bolygó halott volt; megmagyarázhatatlan bizonyossággal érezte. Halott érzete volt; még szellő sem rebbent, nem volt semmi, csak az egyenletes, szürke felhőtakaró, a szikla, a semmitmondó színek odalent.

Rápillantott az övére függesztett készletre, a nyomásmérőre, az indikátorpapírokra, a gyufára. De nem lett volna értelme megvizsgálni ezt a légkört: még ha belélegezhető lett volna is, szemlátomást semmiképpen sem lehetett volna kilépni a Kapuból. A sziklafal egyujjnyira a bejárat előtt kezdődött.

Falk visszament a karhoz, és ismét lenyomta.

Ezúttal figyelte, ahogy a szélső helyzetébe ért. Nyoma sem volt átmenetnek: a kar ott volt a keze alatt, aztán pedig a kiindulási helyzetében – mintha észrevétlenül áthatolt volna a tenyere húsán.

Megfordult.

Mélykék égbolt, tündöklő csillagok. A lába előtt kékeszöld pusztaság, amely töretlenül nyúlt a messzeségbe.

Falk kilépett a jeges síkságra, körülnézett, aztán fölpillantott. Az égbolt annyira emlékeztette arra, amely gyerekkorában, Michiganben borult föléje, hogy szinte bizonyosra vette, hogy ez az állomás a Földön van – talán az Antarktiszon, a sark közelében, ahol nem bukkant még rá felfedező. Aztán ahogy önkéntelenül a Göncölszekeret, az Oriont kezdte keresni a tekintete, tudta, hogy tévedett.

Egyetlen ismerős csillagképet sem látott. Ezek idegen csillagok voltak egy idegen égbolton. Emlékezetébe idézte, amit a Föld déli féltekéjének csillagképeiről tudott, de ezek egyike sem stimmelt.

Egyenesen fölötte egy nyolctagú csillagcsoport volt, két csillag nagyon fényes. Négy egy vonalban sorakozott, a többi szinte tökéletes félkört alkotott. Falk tudta, hogy ha akármikor látta volna azt a csillagképet, nem felejthette volna el.

A látóhatár felé tekintett, amely sötétebb volt, mint az ég. Honnan tudhatná, hogy nem rejtőzik-e fény, melegség, biztonság és tudás ott, a bolygó görbülete mögött?

Visszafordult a Kapuhoz. Csak megtűrt látogató volt itt, egy szkafanderes ember, aki csak hetekig – vagy nagy szerencsével hónapokig – élhetett a szkafanderében. Amit keresett, azt a Kapu egészen kis sugarú körzetében kellett megtalálnia, ha megtalálja.

Ismét lenyomódott a kar. Még mindig éjszaka volt – de amikor Falk a kijárathoz lépett, hatalmas épületek sora tűnt fel a csillagok alatt.

Most már előkerült a nyomásmérő – nem sok, de a kompresszor majd megbirkózik vele! Az indikátorpapírok – negatív. A gyufa égett – gyengécske lánggal és csak egy pillanatra, de égett.

Falk bekapcsolta a kompresszort, elzárta a háti tartályok levegőszelepét. Aztán bekapcsolta a sisaklámpát, és kilépett az útra.

Az épületek egyazon téma variációi voltak: piramis, kúp, ék alakúak, fölfelé keskenyedőek, úgyhogy irdatlan tömegük ellenére sem takarták el az eget. Néhány lépés után Falk fölpillantott, öntudatlanul is a félkör alakú csillagképet kereste. De nem volt ott, és Falk hirtelen döbbenettel ébredt rá, hogy ki tudja, talán már egy fél galaxis választja el attól a helytől, ahol öt perccel azelőtt állt.

Gondolatban maga elé rajzolta a galaxist, ovális ködfoltot sötét háttér előtt. Az ellipszis egyik gyújtópontja közelében elhelyezett egy fényesebb pontot, az volt a Nap. Aztán elhelyezett egy másik fénypontot, fényes vonallal összekötötte őket. Aztán újabb fénypont, újabb vonal következett; majd még egy. Jókora N betű terpeszkedett a ködfolton.

Felfoghatatlan volt. Egy olyan faj, amely át tudja szelni a galaxist, de nem tud választani a rendeltetési helyek között?

Csak egyetlen másik lehetőség volt: hogy a Kapuknak volt valami funkciója, amit az emberek nem vettek észre, valami válogatási módszer, ami elkerülte a figyelmüket, ahogy a vadember megzavarodna a nagyváros metrórendszerében. De Falk logikája tiltakozott. A mechanizmus egyszerű volt, és világos. Egy fülke, egy kar. A forma kifejezi a funkciót; és a Kapu formája azt mondta: „Menj!”, nem azt, hogy „Hová?”.

Megint az épületekre nézett. Most már látta, hogy a felső negyedüket csúnyán megrongálta az erózió: arasznyi vastag rétegek lemaródtak róluk. Szemügyre vette az utat borító finom, narancsszínű homokot, és látta, hogy ott ül az épületek legfelső nyílásaiban is. Ez a város szemlátomást sok éven át szinte teljesen eltemetve állt, és nemrég bukkant csak elő a vándorló homok mélyéről.

Az ajtónyílásokban szűk rést hagyott csak a homok, de Falk úgy vélte, át tudna nyomakodni. Kiválasztott egy ajtót, rávetette a sisaklámpa ragyogó fénykörét – aztán csak állt az út közepén, és nem akarózott megmozdulnia...

Visszapillantott a Kapura, mintha biztatást várt volna. Változatlanul ott állt, megnyugtatóan éles körvonalakkal, időtlenül. Falk most ébredt rá, mi nyugtalanítja. Ez a város halott volt – ugyanolyan halott, mint a sziklafalas bolygó vagy a jégsivatagos! Az épületek kőből készültek; az idő vasfoga már alaposan kikezdte őket. A készítőik azóta porrá lettek.

Egyetértett Wolferttel, amikor azt mondta, hogy útjának célja a tudás; hogy remélte, hogy a Kapu végül visszavezeti a Naphoz, a tudással fölfegyverezve, készen a világ átalakítására. Ám ez nem volt igaz. Ez járt tudatos gondolataiban, de csak álom volt, önáltatás – ürügy.

Nem élt őbenne igazi szeretet a Föld iránt, sem az a meggyőződés, hogy az emberiséget meg kell menteni önnön gyengeségétől. Ha ez lett volna a mozgatóerő, értelmetlen lett volna elhagyni a Földet! Ott maradhatott volna, felküzdhette volna magát a vezető elitbe, belülről szervezhetett volna forradalmat. Kevés esélye lett volna a sikerre, de lett volna esélye rá.

Igen, megtehette volna – de miért? Hogy eltávolítsa az egyetlen biztosítékot, amely az emberiséget visszatartja attól, hogy elpusztítsa önmagát?

Ennek az éremnek mind a két oldala egyforma volt. Póráz nélkül az emberiség alkalmatlan volt a terjeszkedésre. Pórázzal gyáva volt hozzá. Az emberi civilizáció befejezetlen volt, zsákutca, sikertelen kísérlet. Az emberiség mocskos vadállat volt, amely feldúlta bolygóját, beszennyezte önmagát – amely képes volt minden elképzelhető perverzitásra, aljasságra, szörnyűségre.

De létezett egyszer egy másik civilizáció – egy civilizáció, amely méltó volt a csillagokra. Falk nem hitte, hogy az a civilizáció elpusztult volna. A kő elporladt; a fém elrozsdásodott; a fajok, melyek használták őket, eltűntek, és nem gyászolta meg őket senki. Ám a Kapuk még mindig álltak, még mindig működtek, dacolva az idővel.

Az a faj nem volt itt; nem hagyott más nyomot maga után, mint a Kaput. Falk rá sem nézett még egyszer a környező épületekre, megfordult, visszament a barna üvegfülkéhez.

Háromméternyire volt tőle, amikor meglátta a nyomokat.

Öt lábnyom volt, enyhén mélyedtek bele a homokba a Kapu bejárata közelében. Három mintha elfelé irányult volna a Kaputól, a másik kettő a visszaút nyoma volt, mert az egyik átfedte az előzőek egyikét.

Kisebbek voltak Falk csizmás lába nyománál, oválisak, a szélükön kissé ellapulók. Falk úgy meredt rájuk, mintha pusztán az erős ránézéstől több információval szolgálhatnának; de semmit sem közöltek vele.

Nem emberi nyomok voltak; de mit bizonyított ez?

Sokkal később keletkeztek, mint a Kapuk; Falk nem tudta, miféle szelek szoktak végigsöpörni ezen a világon, de legfeljebb néhány éve lehetett, hogy a homok a jelenlegi szintre süllyedt. Ez a logika sem vitt sehová.

Lehet, hogy a Kapuk valamelyik építőjének nyomai. Az is lehet, hogy egy őhozzá hasonló csavargó után maradtak, egy másik barbár után, aki bemerészkedett a nála különbek világába.

Az egészben a legkeserűbb az volt, hogy miután rátalált a nyomra, nem tudta követni. Mert átvezetett a Kapun – a hatvanbillió nap valamelyikére...

Falk belépett a fülkébe, és ismét lenyomta a kart.