A GUBERÁLÓ

 

 

Maxwell és a döbbenetes keblű lány csütörtökön kezdte meg a víkendezést Velencében. Pénteken Párizsba mentek, szombaton Nizzába, vasárnap pedig unatkoztak. A lány, akit Alice-nek hívtak, duzzogó képpel nézett Maxwellre a reggelizőasztal fölött. – Vernon, menjünk valahová máshová! – mondta.

– Máris? – mondta nem éppen lelkesen Maxwell. – Nem kéred a bogárpetéidet?

– Brrr – mondta Alice, és eltolta maga elől a tányért. – Ez után, biztosan nem. Muszáj ilyen utálatosnak lenned kora reggel?

A tányéron csakugyan bogárpeték voltak, de az étlapon oeufs Procyon Thibault néven szerepeltek, és három egycentiméteres, barnás golyócska körülbelül ezerszer annyiba került, mint ahány kalóriát képviselt. Maxwell jó fizetést húzott, mint az Észak-Amerikai Egység Tájékoztatási Minisztériumának filmírója – hat ötletgyártó dolgozott a keze alatt a Kozmikus Koktél című műsorban –, de egyre jobban irtózott arra gondolni, hogy mibe kerül neki ez az öt nap.

Maxwell alacsony termetű volt, keménykötésű és egészen jó külsejű, csak a szeme dülledt ki egy kicsit. Amikor fölhúzta a szemöldökét, vagyis beszéd közben mindig, barnára sült homlokán a bőr harmonikaszerűen összeráncolódott. Voltak lányok, akik ezt vonzónak találták; akik pedig nem, azokra rendszerint mély hatást gyakorolt Maxwell kézzel varrott duroplaszt zekéje és negyven kreditbe került övsálja. A férfi szomorúan bár, de gyanította, hogy Alice, akinek legfeltűnőbb tulajdonságáról már szó esett, az utóbbiak közé tartozik.

– Hová szeretnél menni? – kérdezte Maxwell. A kávéjuk eléjük csúszott a szalagról, illatos gőze betöltötte a levegőt, de a férfi borús képpel kortyolgatta a magáét. – Ugorjunk át Algírba? Vagy föl Stockholmba?

– Ne – mondta Alice. Előrehajolt az asztal fölött, és hosszúkás, fehér kezével kisimította mézszőke haját a szeméből. – Nem értetted meg, mire gondoltam. Hogy menjünk valami másik bolygóra!

Maxvell torkán egy pillanatra megakadt a korty, és kávét köhögött az asztalra.

– Nem mondom, hogy Európa nem jó – folytatta Alice lekicsinylően –, de egyre jobban hasonlít Chicagóra. Menjünk el valahová, ahol tényleg más minden!

– És érjünk vissza holnap délre? – méltatlankodott a férfi. – A Proximáig is tíz óra az út; rögtön vissza is kellene fordulnunk!

Alice lesütötte hosszú pillájú szemét, és sikerült egyszerre csábító és duzzogó arckifejezést öltenie. Nem is rossz, állapította meg Maxwell, ahhoz képest, hogy délelőtt tíz óra van. – Gondolom, nem tudnád szabaddá tenni a hétfődet... – folytatta a lány.

Maxwell csoportja amúgy is két héttel előre dolgozott; csak annyit jelentett volna, hogy amikor visszamegy, jobban rá kell hajtani. A fenébe is, miért ne jelenthetne beteget keddig vagy szerdáig?

Alice szempillája fölrebbent, tekintete gyorsan, figyelmesen végigszaladt a férfi arcán. Aztán szeme sarkában összefutottak a ráncok, és rávillantotta a férfira ötcsillagos, deluxe mosolyát. – Látod, Vernie, ezt szeretem benned olyan nagyon! – mondta elégedetten.

 

A menetrend szerinti nagy személyszállítóval elmentek a Gamma Tauri IV-re, a rendszer főállomására, aztán átszálltak a bolygóközi járatra, az elvitte őket a Hármasra. A Hármas jószerivel fejletlen bolygó volt; száz város ha lehetett az egyenlítő mentén, meg néhány bánya és ültetvény a mérsékelt övezetekben – a többi csak festői táj. Maxwell korábban a Minisztériumban hallott róla; a többiek figyelmeztették, hogy ha egyáltalán odamegy, akkor egy éven belül menjen – azután már ugyanúgy elárasztják a turisták, mint a Proxima II-t.

A táj látványa megérte az utat. Ahogy egy szál rövidnadrágban és ingben kényelmesen ültek a bérelt légirobogókon, szemüket a polarizáló ernyők védték a Gamma Tauri perzselő sugaraitól, Maxwell és a lány akármerre néztek, mindenütt ezer négyzetmérföldnyi, burjánzó, kékeszöld növénytakaró terült el előttük.

Hatvan méterre alattuk a gigászi páfrányfák lombja megmeghullámzott az enyhe szélben. Maxwellék egy alacsony hegyvonulatot követtek, amely átszelte a kontinenst; a fakoronák mindkét oldalon meredeken lejtettek, fel-felrémlett közöttük a vörösesbarna aljnövényzet, aztán minden beleolvadt a kékeszöld növénytengerbe, amely a látóhatár felé egyre kékebb, egyre ködösebb lett. A tiszta, csak egy-egy gomolyfelhő tarkította égbolton valami repülő lény húzott át lomhán, körülbelül egy kilométernyire tőlük. Maxwell megkereste a messzelátójával: képtelenül festett, rombusz alakja volt és hat pár szárnya – talán valami rovar; sejtelme sem volt, miféle. Lentről, viszonylag közelről, rekedt rikkantás hallatszott, és Maxwell lepillantott, remélte, hogy meglátja valamelyik ragadozót; de a hullámzó növényszőnyeg töretlenül húzódott alattuk.

Ránézett Alice-re: A lány mélyet sóhajtott. Maxwell elvigyorodott. A lány verítékes arca tündökölt az elragadtatástól. – Most hová? – kérdezte a férfi.

A lány jobbra nézett, ahol a láthatáron ezüstösen megcsillant valami. – Az ott a tenger? – kérdezte. – Mert ha igen, akkor kereshetnénk egy szép parti részt, és ott megebédelhetnénk.

Szép parti részek nem voltak; homok helyett mindent diónyi kavicsok borítottak, de Alice egyre erősködött, hogy nézzék meg a következő részt is. Mindegyik sikertelen próbálkozás után fölemelkedtek hat-hétszáz méternyire, hogy áttekintsék a partvonalat. Alice egyszer csak lemutatott és megszólalt: – Az ott jól néz ki. Ó! Már van ott valaki!

Maxwell odanézett, látta, hogy egy aprócska alak mozog lenn a parton. – Lehet, hogy ismerős – mondta, és szeméhez emelte a messzelátót. Mezítelen, széles hátat látott sötétleni az ezüstös tenger előtt. A férfi épp lehajolt, valamit nézett a parton a lába előtt.

Aztán az alak fölegyenesedett, és Maxwell meglátta a tündöklő szőke hajkoronát, aztán a határozott vonású arcélt, ahogy a férfi megfordult. – Hohó! – mondta, és leeresztette a messzelátót.

Alice feszülten figyelt a magáén át. – De milyen jóvágású! – rebegte. – Ismered?

– Igen – mondta Maxwell. – A Guberáló. Többször is csináltam vele interjút. Jobb, ha békén hagyjuk.

Alice tovább figyelte. – A mindenségit... – mondta. Életemben nem láttam még ilyen... Nézd, Vernie, integet nekünk!

Maxwell ismét odanézett. A Guberáló arca egyenesen feléjük fordult. Ahogy Maxwell nézte, a férfi ajka félreérthetetlenül az ő nevét formázta.

Maxwell kicsit csökkentette a nagyítást, és látta, hogy a Guberáló csakugyan integet. Még valamit látott, ami addig elkerülte a figyelmét: a férfi anyaszült meztelen volt.

– Megismert – mondta vegyes érzelmekkel. – Most már le kell szállnunk.

Alice most vette el először a szemétől a messzelátót, amióta észrevették a férfit. – Ne hülyéskedj – mondta. – Már hogy a csudába... Vernon, ugye nem azt akarod mondani, hogy olyan messziről ki tud venni minket?

Maxwell visszaintett az apró alaknak, és hang nélkül mozgatva a száját, azt mondta: – Jövök! Vegyél nadrágot, a szentségit! – Aztán Alice-hez fordult. – Sokkal többre is képes. Hol jár az eszed? Mondtam, hogy ő a Guberáló!

Lefelé siklottak, miközben odalent az apró alak elindult a dzsungel széle felé. – Kicsoda? – kérdezte Alice, és megint a szeméhez emelte a messzelátót.

– Inkább előre figyelj! – mondta Maxwell a szándékoltnál élesebb hangon.

– Ne haragudj... Szóval kicsoda, drágám?

– A Guberáló. A Jövőből Érkezett Ember. Nem néztél híradót az elmúlt öt évben?

– Nem, csak a sportot és a divatot szoktam... – mondta szórakozottan Alice. Aztán kerekre tátotta a száját. – Jóságos ég! Csak nem ő az, aki...

– De bizony, személyesen – mondta Maxwell. – Aki megajándékozott bennünket a tehetetlenséget közömbösítő meghajtással, a súrlódásmentesítő erőtérrel, a háromtestprobléma megoldásához szükséges matematikával, meg még vagy ezer más dologgal. A hárommillió év múlva elérkező jövő küldötte! És alighanem az egész teremtés legmagányosabb embere. Most jut eszembe, öt évvel ezelőtt épp ezen a bolygón bukkant föl. Azt hiszem, itt tölti az ideje legjavát.

– De miért? – kérdezte Alice. Megint a partra pillantott, de az üresen állt. A lány arckifejezése, gondolta Maxwell, szemlátomást azt sugallja, hogy a jövevény jobb elfoglaltságot is találhatna...

Maxwell ráförmedt: – Nem olvastál soha... – aztán helyesbítette magát: Alice nyilvánvalóan sohasem olvasott. Nem láttál soha régi filmeket a déltengerekről? Nem hallottál még róla, hogy civilizált emberek „bennszülötté lettek”, vagy beálltak csavargónak, guberálónak?

– De igen – mondta bizonytalanul Alice.

– Hát akkor képzeld el, hogy valaki ottreked egy vademberek lakta világegyetemben – kellemes, jóindulatú vademberek ugyan, de hárommillió évvel az ő kultúrája mögött. Mitévő lesz?

– Vadember lesz ő is – mondta Alice –, vagy csavargó. – Így van – mondta Maxwell. – Ez a két lehetősége van. És az ő szempontjából mind a kettő egyformán rossz. Alkalmazkodni a vademberek szokásaihoz, letelepedni, megnősülni, elveszíteni mindent, ami civilizált emberré teszi vagy egyszerűen csak elmenni a fenébe, egyedül.

– És ő ezt csinálja? – Igen.

– Jó, de mit guberál? Mit keres a parton?

Maxwell összeráncolta a homlokát. – Ne légy hülye! A partnak magának semmi köze a dologhoz; történetesen most éppen itt tölti az idejét. Azért kapta a Guberáló nevet, mert úgy él, mint egy gyűjtögető csavargó – nem dolgozik, nem érintkezik emberekkel, csak teng-leng, és várja, hogy elég öreg legyen a halálhoz.

– Borzasztó – mondta Alice. – Ez olyan... pazarlás.

– Nagyon is sok tekintetben – tette hozzá fanyarul Maxwell. – De mit akarsz? Csak egyetlen helyen lehetne boldog – hárommillió évnyire innét – és oda nem mehet vissza. Azt mondta, hogy nincs hová visszamennie. Nem tudom, pontosan hogy értette; úgy látszik, ennél érthetőbben nem tudja megmagyarázni.

 

A Guberáló mozdulatlanul állt az erdő szélén, amikor Maxwellék leereszkedtek a kavicsos partra. Foltos, elnyűtt duroplaszt rövidnadrág volt rajta, semmi más; boltozatos homlokú fejét nem védte kalap, lábán nem volt szandál, semmilyen felszerelés nem volt nála, még egy kés sem az övében. Márpedig Maxwell tudta, hogy a bolygó dzsungelében élő ragadozók fél pillanat alatt fölfalhattak mindenkit, akit nem védett erőtér. Ismervén azonban a Guberálót, mindez nem lepte meg, Hogy vajon Alice-nek eszébe jutott-e meglepődni valamin, azt nem tudta megállapítani. A lány majd fölfalta a szemével a Guberálót, ahogy feléjük lépkedett.

Maxwell magában hang nélkül káromkodott egyet, kikapcsolta a hajtóművet, lelépett a földre. Alice követte a példáját. Remélem, uralkodni tud magán a kis szotyka, és nem próbálja meg megerőszakolni, gondolta a férfi. Fennhangon azt mondta: – Hogy vagy, Dai?

– Jól – mondta a Guberáló. Közelről már nem egyszerűen impozáns volt, hanem kissé ijesztő. Jóval magasabb volt két méternél, és minden vonásából hihetetlen erő sugárzott. Sima bőre rugalmasnak, de keménynek látszott; Maxwell magában azt gyanította, hogy késsel sem lehetne belevágni. Az igazán mély benyomást azonban a tekintete tette; ugyanolyan nyugtalanító idegenség rejlett benne, mint a saséban. Dai sohasem éreztette senkivel a felsőbbrendűségét; amikor kellett, a társasági érintkezés érdekében tökéletesen „bennszülötté lett”; de akár akarta, akár nem, a normális, felnőtt földi ember úgy érezte magát mellette, mint egy fogyatékos gyermek.

– Dai, bemutatom Alice Zwerlinget. – A Guberáló könnyed udvariassággal nyugtázta a bemutatást; Alice szempillája majd kirepült a helyéből, úgy verdesett.

Ahogy lementek a vízhez, a lánynak sikerült egészen életszerűen megbotlania, és kezével megkapaszkodott az óriás karjában. Az a hátára tett tenyerével könnyedén helyreállította – ugyanakkor enyhén meglökte, hogy egy-két lépéssel eléjük került –, és tovább beszélgetett Maxwellel.

Leültek a vízparton, és Dai kifaggatta Maxwellt, hogy mi újság a Földön. Úgy látszott, hogy valóban érdekli; Maxwell nem tudta, színleli-e az érdeklődést vagy sem, de szívesen és értelmesen válaszolt a kérdésekre. A Guberáló egyszeregyszer odavetett egy kérdést Alice-nek is, épp csak annyit, hogy ne rekesszék ki a beszélgetésből. Maxwell látta, hogy a lány fokozatosan összegyűjti az erejét, akcióra készül, és magában elvigyorodott.

Amikor Maxwell egy pillanatra elhallgatott, Alice megköszörülte a torkát. A két férfi udvariasan ránézett. Alice azt mondta: – Dai, ebben a dzsungelben tényleg vannak emberevő állatok? Vernon szerint igen, de amióta itt vagyunk, egyet sem láttunk. És... – A tekintete végigfutott a Guberáló sima, mezítelen törzsén, és roppant aranyosan elpirult.. – Arra gondolok, hogy... – tette hozzá, aztán megint elhallgatott.

– Hogyne, vannak bőven – mondta a Guberáló. – De engem nem szoktak háborgatni.

A lány komolyan, figyelmesen kérdezte: – Azt akarja mondani, hogy... hogy csak így jár-kel a dzsungelben, és semmi sem árthat magának?

– Igen.

Alice kimondta a lényeget: – És ha valaki magával van, azt is meg tudná védeni?

– Gondolom, igen.

Alice arca fölragyogott. – Hát ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Éppen mondtam Vernonnak, mielőtt megláttuk magát idelenn, hogy milyen jól lenne bemenni a dzsungelbe csak úgy, megnézni a vadállatokat meg mindent! Bevinne engem egy kicsit, Dai? Vernon addig majd vigyáz a járgányokra – ugye megteszed, Vernie drágám?

Maxwell válaszra nyitotta a száját, de a Guberáló megelőzte: – Biztosíthatom, Miss Zwerling – mondta lassan –, hogy ön is, én is csak az időnket vesztegetnénk.

Alice ismét elpirult, ezúttal nem olyan aranyosan. – Ezzel meg mit akar mondani?! – csattant fel.

Dai komoly arckifejezéssel ránézett. – Nem vagyok annyira vad, mint amilyennek látszom – mondta. – És hölgytársaságban mindig nadrágot viselek. – Nyomatékosan megismételte: –Mindig.

Alice szája keskenyre feszült, kifehéredett körülötte a bőr. Megvillant a szeme.

Mondani akart valamit a Guberálónak, de a torkán akadt a szó. Maxwellhez fordult. – Azt hiszem, jobb, ha elmegyünk. – Csak most jöttünk – mondta Maxwell nyájasan. – Hová sietsz?

A lány felállt. – Jössz? – Nem – mondta a férfi.

Alice szó nélkül megfordult, merev lépésekkel odament a légirobogóhoz, beszállt és elröpült. A két férfi nézte, ahogy az apró, fényes pont egyre kisebb lesz, aztán eltűnik a látóhatár mögött.

Maxwell kissé bágyadtan elmosolyodott, ránézett a Guberálóra. – Ezt megérdemelte – mondta. – Nem mintha nagy veszteség érte volna – megvan a jegye visszafelé. Megtámaszkodott a földön, hogy föltápászkodjék. – Én is megyek már, Dai. Örülök, hogy...

– Nem, maradj egy kicsit, Vern – mondta az óriás. – Ritkán vagyok együtt emberekkel. – Rosszkedvűen elnézett a tenger felé. – Remélem, nem csináltam nagy bajt neked.

– Ugyan, dehogy – mondta Maxwell. – Csak a legfrissebb szívszerelmemet kergetted el. – Az óriás feléje fordult, és összeráncolt homlokkal szemügyre vette.

– A fenébe is! – mondta Maxwell undorodva. – Van még elég kavics a parton...!

– Ezt ne halljam! – A Guberáló arcát ádáz indulat torzította el. Karjával Maxwell felé csapott. Akármilyen heves volt is a mozdulat, a közelébe sem ért Maxwellnek; de valami más, valami, ami mintha a harag kvintesszenciája lett volna, lesújtott rá, leterítette, hogy a lélegzete is elakadt.

Fölült, egy méterre az óriástól, a szeme ostobán kidülledt. – Pfűű... – nyögte.

A Guberáló tekintetében fájdalom és bűnbánat látszott. – Ne haragudj – mondta. Ülő helyzetbe segítette Maxwellt. – Nem szoktam így megfeledkezni magamról. Megbocsátasz nekem?

Maxwell mellkasa még mindig szinte béna volt, alig kapott levegőt. – Nem tudom – nyögte ki nagy nehezen. – Miért csináltad...?

A napfény vakítóan megvillant a Guberáló haján. Szeme árnyékban volt, az árnyékok kirajzolták orra határozott vonalát, szája kemény, keserű ívét. – Megbántottalak – mondta. – Hallgatott egy darabig. – Megmagyarázom, Vernon, de csak egy feltétellel – hogy nem mondod el senkinek, soha.

Nagy kezét Maxwell csuklójára tette, és a férfi érezte a másikból áradó erőt. – Rendben van?

– Rendben van – mondta Maxwell. Az érzelmek különös egyvelege forrongott benne – harag és sértődöttség, kíváncsiság és egészen mélyen valami más is: bizonytalan, megfoghatatlan félelem. – Halljuk.

A Guberáló beszélni kezdett. Néhány perc múlva mintha meg is feledkezett volna Maxwellről; elnézett az ezüstös tenger felé, és Maxwell a mély, zengő hangtól félig hipnotizáltan, némán figyelte a sasszerű arcélt.

Homályosan látta maga előtt azt a világot, amelyről a Guberáló beszélt: a felszabadult ember világát. Az alatt a felfoghatatlanul hosszú idő alatt, amely Maxwell korát elválasztotta az övéktől, sikerült megszabadulniuk minden gyengeségtől. Maxwell maga előtt látta őket, a világegyetem urait, akik ugyanúgy otthon voltak a könyörtelen világűrben, mint a zöldellő bolygókon, melyeket úgy szerettek. Látta őket, hatalmasak voltak, hibátlanok, erősek, szépséges férfiak és szépséges nők, mindegyikükben ott izzott ugyanaz az erő, mint a Guberálóban, de a Guberáló szomorúsága nélkül. Ha angyalok Voltak, ő volt közöttük Lucifer.

Maxwell megpróbálta elképzelni, milyen lehetett azoknak az embereknek a mindennapi élete, de nem tudta; hárommillió év hiányzott hozzá, hogy felfogja. De amikor ránézett a Guberáló arcára, tudta, hogy azok a végső emberi lények ugyanúgy emberiek voltak, mint ő maga, ismerték a szerelmet, a gyűlöletet, a boldogságot, a kétségbeesést.

– Párosodási szokásaink a te szemedben talán különösnek látszanának – folytatta egy kis hallgatás után a Guberáló. – Mint az elefántok – mert olyan sokáig éltünk, tudod... Későn... házasodtunk..., és egy életre szólt. Én éppen előtte voltam, amikor feltűnt az ellenség.

– Az ellenség? – mondta Maxwell. – De hát nem azt mondtad, hogy az egész világegyetemben ti voltatok az uralkodó létforma?

– De igen. – A Guberáló kezének simogató mozdulatával mintha egy tojás formájú tárgyat fogott volna körbe. – Az egész világegyetemben. De az ellenség nem ebből a világegyetemből jött.

– Egy másik dimenzióból? – kérdezte Maxwell.

A Guberáló zavarodott képet vágott. – Egy másik... – kezdte, aztán elhallgatott. – Azt hittem, ennél jobban ki tudom fejezni a nyelveteken, de nem megy. Nem dimenzióról van szó; nevezzük egy másik idővonalnak, az valamivel közelebb van hozzá.

– De mindenképpen egy ehhez hasonló másik világegyetem, amelyik vele-együtt létezik – mondta Maxwell.

– Nem... egyáltalán nem hasonló. Más törvények, más... – megint elhallgatott.

– Le tudod írni legalább az ellenséget?

– Csúfak voltak – vágta rá a Guberáló. – Akkor már évezredek óta kutattuk a többi... dimenziókat, ha úgy tetszik, és ez volt az első értelmes faj, amelyikkel találkoztunk. Első látásra gyűlöltük őket. – Elhallgatott egy pillanatra. – Ha lerajzolnám őket, tüskés kis hengert látnál. De a kép nem mondana semmit. Nem tudom megmagyarázni. – Undorral elhúzta a száját.

– Folytasd – mondta Maxwell. – Mi történt? Rátok törtek?

– Nem. Megpróbáltuk elpusztítani őket. Szétzúztuk a kristályhálókat, melyeket világaik között építettek; megsemmisítettük a napjaikat. De több mint egynegyedük túlélte az első támadásunkat, és akkor tudtuk, hogy végünk. Az erejük felért a miénkkel, több téren felül is múlta...

– Várjál, nem értem – szólt közbe hitetlenkedve Maxwell. – Ti... megtámadtátok őket... csak úgy? Háromnegyedüket kiirtottátok, csak mert...

– Semmiképpen sem lehetett volna béke közöttünk mondta a Guberáló. – Csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkannak ránk; a véletlenen múlt, hogy mi fedeztük fel őket először.

Mit értett volna meg egy romlatlan déltengeri bennszülött az első atomháborúból? Az egyik társadalom erkölcsei nem vonatkoznak a másikra, gondolta Maxwell. Mindazonáltal... lehetséges volna, hogy a Guberáló népében, Maxwell tulajdon utódaiban még mindig maradt valami Ádám véréből? És vajon véletlenül lettek ők az egész világegyetem uralkodó létformája – vagy leszámoltak minden vetélytársukkal?

Nem az ő dolga, hogy megítélje, döntötte el; de nem tetszett a dolog. – És aztán? – kérdezte. – Ellentámadást indítottak?

– Igen. Volt időnk a felkészülésre, és tudtuk, hogy mi a szándékuk. A baj csak az volt, hogy egyszerűen nem lehetett védekezni ellene. – Észrevette Maxwell fanyar mosolyát. – Nem a bolygórombolókra gondolok; azoknak van ellenszerük, csak ti még nem találtátok meg. De az ő fegyverük ellen valóban nem létezett semmiféle védekezés. Megsemmisítették volna a világegyetemünket, a legutolsó kvantumig – egyszerűen kitörölték volna a mindenségből, nyom nélkül!

– És? – kérdezte Maxwell. Már kezdte megérteni, miért nem mondta el soha senkinek ezt a történetet a Guberáló: miért nem szabad soha megtudnia a nagyközönségnek. Ott lappangott benne az elkerülhetetlen végzet, ami így vagy úgy, de befolyásolta volna az emberek minden cselekedetét. Lehetséges ugyan együtt élni azzal a tudattal, hogy mindennek a vége a pusztulás lesz, gondolta Maxwell, de a fatalizmus a haldokló kultúra ismérve.

– Csak egyvalami volt, amit tehettünk – mondta a Guberáló. – Nem védekezés volt, inkább kitérés. Egy pillanattal a fegyverük hatásának megnyilványulása előtt vissza akartuk lökni a világegyetemünket hárommillió évnyit a saját idővonalán. Ezzel eltűnt volna, ugyanúgy, mintha megsemmisült volna. Aztán, ha sikerült volna, visszatérhettünk volna, de egy másik idővonalon, mert hiszen a miénken, mint tudtuk, nem történt ilyen visszatérés. A múlt megváltoztatása megváltoztatja a jövőt: ismered az elméletet.

– Egen. Szóval... elkéstetek, erről van szó? Te elmenekültél, de a többiek mind ott vesztek?

– Az időzítés tökéletes volt – mondta a Guberáló. – Minden számítás tökéletes volt. Természetes határa van annak, hogy mekkora utat tehet meg minden tömeg az időben, és sikerült pontosan eltalálnunk. Hárommillió év... Bárcsak ne sikerült volna. Akkor visszamehetnék... – Elhallgatott, megfeszült az arca.

– Nincs sok hátra a történetből – mondta. – Úgy alakult, hogy engem választottak ki a terv végrehajtására. Nagy megtiszteltetés volt, de nem volt könnyű elfogadni. Gondold meg, éppen párt választottam magamnak. Ha valami baj lesz, az azt jelenti, hogy soha nem látjuk többé egymást... Még csak nem is halhatunk meg együtt. De elfogadtam. Egy napot tölthettem vele – egyetlen napot: aztán létrehoztam az erőtereket, és vártam a támadást. Egyetlen mikroszekundummal azelőtt, hogy elért volna bennünket, felszabadítottam az energiát, melyet bennem összpontosítottak – és a következő pillanatban már bele is pottyantam ebbe az óceánba.

Elgyötört arccal Maxwell felé fordult. – Hihetetlen balszerencse volt! – mondta. – Te is beláthatod: annak, hogy éppen egy bolygó közelébe érkezzek, kisebb valószínűsége volt, mint hogy... mint hogy megtaláljak egy blzonyos kavicsot ennek a bolygónak a tengerpartjain.

Maxwell úgy érezte, mintha nem értette volna meg egy vicc csattanóját. – Még mindig nem értem – mondta. – Azt mondod, te megérkeztél – és a világegyetem? Az hová...?

A Guberáló türelmetlen kézmozdulatot tett. – Csak nem gondolod, hogy visszahoztuk volna abba a térbe, amelyet már korábban elfoglalt? Sztázisban volt, egy töredéknyivel kimozdítva erről az idővonalról. Csak egy kicsinyített mását hagytuk nálam, hogy vissza lehessen csinálni. A világegyetem modelljét, ilyen kicsikét. – Diónyi távolságra nyitotta a hüvelyk- és a mutatóujját. – Mint egy kavics.

Maxwellnek leesett az álla. Rámeredt az óriásra. – Csak nem azt akarod mondani... hogy te...

– De bizony – mondta a Guberáló. – A parttól körülbelül harminc kilométernyire estem a tengerbe – öt évvel ezelőtt. – A tenger felé nézett, miközben az ujjai idegesen turkáltak a lábánál a kavicsok között.

– És amikor a vízbe estem – mondta –, elejtettem.

 

 

Békés András fordítása