III.

A süket szobákban az összes fény halványan világított. Wesson csak hevert mozdulatlanul és a plafont bámulta. Képzelete örökké változó, formálódó alakot adott az odafenn lévő földönkívülinek... Óriási volt, csupa árnyék, megfoghatatlanul baljóslatú.

Homlokán gömböcskékbe gyűlt a veríték. Félrenézni képtelenül meredt maga elé.

– Ezért nem akartad, hogy kimenjek a felső részre, mi, Jane néni? – kérdezte rekedt hangon

– Igen. Az idegesség az első jel. Azonban közvetlen parancsot adtál, Paul.

– Tudom – monda oda sem figyelve: még mindig a mennyezetet vizslatta. – Vicces... Jane néni?

– Igen, Paul?

– Ugye nem mondod el, hogy néz ki?

– Nem, Paul.

– Nem akarom tudni. Uramisten, dehogyis akarom... Vicces, Jane néni, az egyik felem egészen be van gyulladva. Annyira félek, hogy reszketek, mint a kocsonya...

– Tudom – mondta szelíden a hang.

– ...a másik felem meg egészen nyugodt és hűvös, mintha ez egyáltalán nem számítana. Eszelős dolgok járnak az ember fejében. Tudod?

– Miféle dolgok, Paul?

Megpróbált kipréselni magából valamiféle nevetést.

– Emlékszem egy gyerekzsúrra úgy húsz, vagy talán huszonöt évvel ezelőtt. Lássuk csak: kilencéves voltam. Azért emlékszem rá, mert édesapám ugyanabban az évben halt meg. Akkor még Dallasban laktunk egy bérelt mobilházban, és élt egy másik család a szomszédos területen: egy csomó vörös hajú kölyök. Mindig buli volt náluk... senki nem kedvelte őket igazán, mégis mindig mindenki elment rájuk.

– Mesélj a zsúrról, Paul!

Wesson fészkelődött egy kicsit a kanapén.

– Ez, ez egy halloween volt. Emlékszem, fekete és narancssárga ruha volt a lányokon, a fiúkon meg szinte kivétel nélkül mindenkin kísértetjelmez. Talán én voltam a legkisebb, és eléggé magányosnak éreztem magamat. Aztán egyszerre felpattan az egyik vörös, egy koponyaálarcban, és teli tüdőből elüvölti magát: „Gyerünk, játsszunk bújócskát!" Megragadja az én karomat, és azt mondja: „te vagy a hunyó", és mielőtt még tehetnék valamit, belök egy sötét szekrénybe. És hallom, ahogy a hátam mögött zárul az ajtó.

Megnyalta az ajkát.

– Aztán, mármint ott, a sötétben... érzem, ahogy valami az arcomba csap. Tudod, olyan nyirkosán, hűvösen, mint, mit tudom én, mint valami döglött izé...

Erre lekuporodtam a szekrény aljába, vártam, hogy az a valami megint hozzám érjen. Érted? Az a hideg és olyan érdes valami, ami ott lóg. Tudod, mi volt az? Egy jéggel és korpával teli szövetkesztyű. Vicc volt. Hát ezt a viccet soha nem felejtem el, az biztos... Jane néni?

– Igen, Paul?

– Lefogadom, hogy az alfa hálózatok remek pszichomókusok. Elég csak itt hevernem és elmondanom mindent, hiszen te csak egy gép vagy... Igaz?

– Igaz, Paul – közölte szomorúan a hang.

– Jane néni, Jane néni... semmi értelme önmagamat áltatnom. Egyszerűen érzem azt a lényt odafenn, alig néhány méternyíre tőlem

– Tudom, hogy érzed, Paul.

– Nem bírom el viselni, hogy itt van, Jane néni.

– Ha azt gondolod, hogy de, el tudod, akkor megy majd, Paul.

Wesson megvonaglott a kanapén

– E-egyszerűen mocskos. Ragacsosan nyirkos. Istenem, tényleg még öt hónap lesz ebből? Nem megy, belepusztulok, Jane néni.

Újabb mennydörgő dörrenés visszhangzott végig az állomás szerkezeti elemein.

– Mi ez? – szisszent fel a férfi. – A másik hajó... leválik?

– Igen. Most már ő is egyedül van, éppúgy, mint te.

– Nem úgy, mint én. Nem érezheti azt, amit én. Jane néni, nem is tudod...

Odafenn, közöttük alig néhány méternyi fémmel ott lógott az űrlény roppant méretű, szörnyűséges teste. Ez a feje felett lebegő, már-már kézzelfogható súly volt, ami mellkasára nehezedett

Wesson felnőttként szinte egész életet az űrben töltötte, és teste minden egyes porcikája jól tudta, ha bármikor is összeroskad egy űrállomás, az „alsó" része nem nyomódna össze, hanem a saját impulzusnyomatékának megfelelően pörögve elrepülne onnan. Nem is úgy érezte nyomasztónak, ahogy a bolygókon található épületeket, amelyeknél az ember feje fölé magasodó tömeg mintha egyfolytában azzal fenyegetett volna, hogy ráömlik – ez valami teljesen más volt, amelyet lehetetlenség érvekkel elhessegetni.

Mint a veszedelem illata, ahogy ott lapult a feje felett a sötétben hidegen, nehezen, várakozón. Gyermekkorának visszatérő rémálma volt itt: a felpuffadt, lehetetlen, színtelen, kórvonalak nélküli forma, ahogy zuhan, egyre csak zuhan az arca felé. A döglött kiskutya volt az, amelyet azon a Dakotában töltött nyáron húzott ki a patakból... Ázott szőr, ernyedten lógó fej, hideg, hideg, hideg...

Némi üggyel-bajjal átgördült a kanapén, és megtámasztotta magát egyik könyökén. A nyomás figyelmen kívül nem hagyható, dermesztő súlykent nehezedett a koponyájára – a szoba mintha lassan, szédülten forogva bukdácsolt és köröket írt volna le körülötte.

Érezte, ahogy megfeszül állkapcsán az izom az erőfeszítéstől, miközben feltérdelt, majd felállt. Háta, lába görcsbe rándult, szája fájdalmasan tátva. Lépett egyet, aztán még egyet, gondosan úgy időzítve, hogy akkor tegye talpát a padlóra, amikor az kiegyenesedik.

Az irányítópult eddig sötétbe borult jobb oldala most tele volt fénnyel. A kijelző szerint a kettes szektorban 1,3 atmoszféra nyomásuralkodott. A légzsilip műszere az eddiginél valamivel magasabb oxigén- és argonszintet mutatott – ezzel biztosították, hogy az űrlény légköre ne jusson be az egyes szektorba, ám ez egyúttal azt is jelentette, hogy innentől fogva egyik oldalról sem nyitható az ajtó. Wesson józan ésszel megmagyarázhatatlan módon megnyugtatónak találta ezt.

– Mutasd meg a Földet! – fújtatta

Ahogy rápillantott, a képernyő kivilágosodott.

– Jó messze van – mondta.

Messze-messze, egészen lenn, ennek a kútnak az alján... Tíz jellegtelen évet töltött szervo-technikusként az Otthonon. Azt megelőzően pilóta akart lenni, azonban az első évben kiesett... nem sikerült a matekvizsgája. Mégsem fordult meg egyszer sem a fejében, hogy visszatérjen a Földre

Ez a parányi kék korong oly sok év után most először mérhetetlenül hívogatónak látszott.

– Jane néni, Jane néni, ez csodaszép – motyogta.

Tisztában volt vele, hogy odalenn tavasz van éppen – néhol pedig, ahonnan visszahúzódott már a sötétség pereme, reggel: reggel, világoskék éggel, amely olyan, akár az achátba záródott tengeri fény; reggel füsttel és köddel... nyugodt, sokat ígérő reggel. Odalenn, elvesztett évek és kilométerek távolában valami parányi pont, egy asszony kitárta éppen mikroszkopikus ajtaját, hogy hallgassa egy atom énekét. Elveszett, odalett, vattába csomagolt élmény, mint egy preparátumlemez – egy tavaszi reggel a Földön

Rengeteg fekete kilométerre felette, oly messze, hogy hatvan Földet is egymásra lehetett volna halmozni rúdnak, hogy a tetején üljön, soha véget nem érő körbe írt körén ott lengett Wesson. Ámde lehetett bármilyen hatalmas is az alatta nyíló mélység – a Földdel, a Holddal, az űrállomásokkal, hajókkal... bizony, még a Nappal és az összes többi bolygóval együtt is – egyetlen szippantásnyi, hüvelyk- és mutatóujj közé csippenthető űr volt csupán.

Túl nagy... ez volt a valódi mélység. Galaxisok terpeszkedtek sziporkázva a sötét éjszakában, ahogy áthasította fényük a csakis jelentés nélküli számmal, döbbent arckifejezést formálón kifejezhető távolságot, hogy 0,0,0...

Küzdelem, küszködés árán, emberi léptékkel nem mérhető erőket igába hajtva sikerült eljutniuk egészen a Jupiterig. De ha lenne is olyan, akinek talpát a Nap pirítaná, üstökét a Plútó dermesztené, még ő is túlságosan kicsiny lenne a mindent elsöprő semmihez képest. Nem a Plútónál, hanem itt húzódott az ember birodalmának legkülső határa – mint a homokóra szűk derekánál, itt összpontosult mindaz, ami Odakint volt, hogy találkozzon vele: itt és csakis itt került a két világ annyira közel egymáshoz, hogy érintkezzenek.

Két világ: a Miénk... és az Övék.

Az irányítópult legalján mindeközben halványan világítottak már az aranyszínű számlapok, finoman rezegtek a mutatók.

Mélyen a tartályok alján, a tartályok alján arany folyadék csurgott befelé.

„Bár undorodtam tőle, sikerült mintát vennem ebből az izzadmányból, és később elküldeni elemzésre..."

Űrhideg folyadék csorgott lefele a csövek rideg falain, kis tócsákba gyűlt a sötétség kelyheiben – aranylón, félig-meddig élőlénynek tűnve fénylett bennük. Az arany elixír. A sűrítmény egyetlen cseppje elég húsz esztendőre feltartóztatni az öregedést. .. ruganyosan tartja az ember ereit, tónusosán az izmait, fehéren a szemét, pigmentáltan a haját, éberen a elméjét.

Ezt mutatták ki a Pigeon mintáján végzett vizsgálatok. Ez volt az egész őrültség, a „földönkívüli kereskedelmi állomás" létezésének magyarázata... előbb egy kunyhó a Titánon, majd aztán – amikor az emberek többet tudtak már a problémáról – jött az Idegen állomás.

Húszévente egyszer előbukkan egy űrlény, ki tudja, honnan, és beül ebbe a parányi kalitkába, amelyet kifejezetten neki készített az ember, hogy minden képzeletet felülmúlóan gazdaggá tegyen mindenkit, és még mindig nem sejtette senki, miért teszi ezt.

Wesson úgy képzelte, érezte maga felett a jeges sötétben hempergő testet, az állomás forgásával együtt tehetetlenül pörgő tömeget, amint deres arany vérét a csövek torkába csorgatja: csipp-csepp.

Két tenyere közé szorította fejét. Odabenn akkora volt a nyomás és a feszültség, hogy nehezére esett gondolkodni – úgy érezte, rögtön szétrobban a feje.

– Jane néni – szólalt meg.

– Igen, Paul. – Kedves, megnyugtató hang: akár egy nővérkéé. Egy nővérkéé, aki ott áll mellettünk, mialatt fájdalmas, ám szükséges dolgokat végeznek velünk. Hatékony, jól képzett barátságosság

– Jane néni, tudod, miért járnak vissza?

– Nem – felelte a hang szabatosan. – Rejtély.

Wesson bólintott.

– Mielőtt eljöttem az Otthonról, Gower behívott magához beszélgetésre. Tudod, ki ő? A Külvilági Hivatal főnöke. Kifejezetten azért jött fel, hogy találkozzon velem.

– És? – kérdezte bátorítólag Jane néni.

– Azt mondta: „Wesson, ki kell derítenie. Ki kell derítenie, vajon számíthatunk-e rájuk, hogy továbbra is ellátnak minket. Érti? Ötvenmillióval vagyunk többen annál, mint amennyien a születése idején voltunk. Még több ilyen cuccra lenne szükségünk, és meg kell tudnunk, hogy számíthatunk-e rá. Mert ön szerint mi történne, ha nem érkezne több?" Szerinted mi történne, Jane néni?

– Az katasztrofális lenne – így a hang.

– Úgy van – bólintott tiszteletteljesen a férfi. – Az lenne. Épp ezért azt mondta nekem: „Mi lenne, ha a Nefudban élők elszakadnának a Jordánvölgyi Hatóságtól? Egy hét alatt milliók halnának szomjan. Vagy mi lenne, ha nem jönne többet egyetlen hajó sem a holdbázisra?" Azt mondta: „Ezrek halnának éhen vagy fulladnának meg. Az emberek oda telepednek le, ott alapítanak csaladot, ahol van víz, ahol van étel és levegő, érti? Ott lesznek gyerekeik." Azt mondta: „Ha ez az úgynevezett élethosszító szérum nem jön többet... A Naprendszerben élő minden huszadik felnőttnek egy éven belül meg kell kapnia a következő adagját. Közel húsz százalékuk száztizenöt éves vagy még idősebb. Csak ebben a csoportban legalább háromszor akkora lenne a halálozási arány, mint amennyivel a biztosítási statisztikák számolnak." – Wesson elgyötört arccal nézett fel. – Én harmincnégy vagyok, tudod? Ez a Gower elérte, hogy újszülöttnek érezzem magamat.

Jane néni együttérzően hümmentett.

– Csipp-csepp – közölte hisztérikusan a férfi. A hosszú arany számlapok mutatói végtelenül kis mértékben feljebb kúsztak. – Húszévente egyre többre és többre lesz szükségünk, úgyhogy el kell ide jönnie egy olyannak, mint én, és kibírni öt tetves hónapot. És el kell jönnie közülük is egynek, beülni ide, és verítékezni. De miért, Jane néni? Mi céllal? Miért számítana nekik, hogy mi sokáig élünk-e? Miért térnek vissza mindig? Mit visznek el innen?

Csakhogy ezekre a kérdésekre Jane néni nem tudott válaszolni.