IDEGEN A PARADICSOMBAN

 

 

A bolygót Édennek hívták. Régen máshogy nevezték, de senki sem emlékezett már rá, hogyan.

Ebből a távolságból sötétbe forduló, felhőpettyekkel tarkított, meleg gömbnek látszott. Selby egy holoernyőn keresztül nézte, nem közvetlenül, mivel az elkülönítő helyiségen nem volt kémlelőablak, ám így is átélte ugyanazt, amit az első telepesek éreztek kilencven évvel ezelőtt, amikor hosszú utazás után először pillantották meg a bolygót. Hasonló helyzetben volt ő maga is, három hónapja várt az egyik műhold egészségügyi karanténjában, várt, hogy megérkezzen arra a helyre, amelyről reménytelen élete során álmodott, a bolygóra, amelyen ismeretlen volt a betegség, az erőszak – egy Káin bűnétől mentes világra készült lépni.

Dr. Howard W Selby negyvenes éveiben járó, nyúlánk, kopaszodó férfi volt, igazi ír, gyógyult alkoholista, másodvonalbeli költő és a torontói egyetem angolprofesszora. Rendkívüli módon foglalkoztatta Eleanor Petryk, a száműzött és Édenen harminc évet élt költőnő munkássága, aki életének utolsó tíz évét teljes hallgatásban töltötte. Miután Petryk 2106-ban meghalt, Selby megpályázott egy ösztöndíjat a Nemzetközi Alapítványnál, hogy igényes és kritikai hangvételű életrajzot írjon Petrykről. Végül két év tárgyalás után kapott vízumot az Édenre. Ez volt élete legnagyobb kalandjának kezdete. Az édeniek lecsapolták a vérét és lecserélték egy olyan folyadékra, amely – saját bevallásuk szerint – ugyanolyan hatékonyan szállította az oxigént, azonban ellenállt a mikrobák támadásának. Mintát vettek a testnedveiből, innen-onnan a szöveteiből, egy tucat gép vizsgálta át, és húszféle olyan betegség ellen kapott oltást, amelyet – mint mondták – a testében hordozott előtte. Az édenlakók arcán sajnálkozó mosoly jelent meg, amikor elmondta nekik, hogy megkapta felszálláskor az egészségügyileg tiszta minősítést Houstonban.

A műhold karanténja olyan volt, mint egy kórház. Leszámítva azt, hogy emberi arcokat csupán a holoernyőn látott, és csupán gépekkel érintkezett. Idejét nagyrészt olvasással és filmnézéssel töltötte, a rögzített anyagokon boldog és egészséges embereket látott dolgozni és játszani az arányló napfénynél. Az arcok kisimultak voltak, a szemek ragyogtak. A filmek nagy része ugyanarról szólt: milyen boldogok is az édenlakók, mennyire teljes életet is élnek és micsoda csodás világot építettek maguknak.

A könyvekben több hasznos dolgot talált. A bolygót két nagy kontinens övezte: az egyiket emberek lakták, a másikat sivatag borította (bár az űrből az utóbbi is ugyanúgy nézett ki, mint az első), emellett a bolygón található volt néhány sziklás szigetlánc is elvétve. A tengely dőlésszöge hét fok volt. Az évszakok enyhék voltak. A bolygó geológiai szempontból nézve nem mutatott aktivitást, nem voltak vulkánok, ismeretlen fogalomnak számított a földrengés. Az alacsony hegyek nem jelentettek akadályt a globális légáramlásnak. A kontinenseket gazdag termőtalaj borította. És nem voltak betegségek.

Ezen a reggelen, miután elfogyasztotta narancsléből, zabpehelyből és pirítósból álló kórházi reggelijét, megmondták neki, hogy délben kiengedik. De azért a hely mégiscsak kórház volt, hiszen már majdnem két órát mutatott az óra, és Selby még mindig itt unatkozott.

– Mr. Selby!

Megfordult, és egy nő mosolygós arcát látta a holoernyőn.

– Igen?

– Készen állunk. Átsétálna az előtérbe?

– A legnagyobb örömmel.

Az ajtó kivágódott, Selby belépett, és az ajtó becsukódott mögötte. Egy állványon régi ruhái feküdtek, kitisztítva, kivasalva és fertőtlenítve. Egy szem követte minden mozdulatát: amint levette a pizsamát és átöltözött. Nyomoréknak érezte magát, a hosszú betegség után ismeretlen tárgynak tűnt a cipője és a derékszíja.

A külső ajtó csak ekkor nyílt ki. Mögötte ott állt a nővér, fején zöld fityulával, arcán ragyogó mosollyal; mögötte egy férfi várakozott sárga ugróöltözetben.

– Mr. Selby! John Ledbitter vagyok. Én fogom lekísérni a felszínre, miután ujjlenyomatot vettünk öntől.

Három, több példányos formanyomtatványt készítettek ki erre a célra.

– Köszönöm, Mr. Selby – mondta a nővér.

– Örömünkre szolgált, hogy velünk volt. Reméljük, élvezni fogja az Édenen töltött időt.

– Köszönöm.

– Kérem. – Általában ezt mondták a „nincs mit” helyett; úgy hangzott, mintha a „Kérem, említésre sem érdemes” frázis rövidítése lenne. Selby nehezen szokott hozzá.

– Erre jöjjön! – Selby követte Ledbittert egy hosszú, lefelé vezető folyósón, amely nem csatlakozott más folyosókhoz. Beszálltak egy liftbe. – Kapaszkodjon, kérem! – A lift sebesen elindult, és mikor megállt, súlytalanul lebegtek.

Ledbitter a kezét nyújtotta, hogy segítsen kiszállni Selbynek a liftből. Valamerre vészcsengő szólt. Egy kötél segítségével a kocka alakú ugródobozba húzták magukat, ami akkora volt, mint Selby kórházi terme.

– Kérem, feküdjön le! – Egymás mellé feküdtek egy-egy szűk priccsre. Ledbitter belebújt a kipárnázott tokba. – A lábakat és a karokat külön, a feje legyen egyenesen. Remélem, kényelmes. Készen áll?

– Igen.

Ledbitter felnyitotta az oldalán lévő irányítódobozt, és a plafonba épített műszereket figyelte. – Háromra! – mondta – Egy... kettő...

Selby érezte, hogy hirtelen megnő a súlya, miközben a műhold felgyorsított, hogy felvegye a bolygófelszín sebességét. Hosszú idő elteltével a kontrollfények villogni kezdtek, a tok pedig felnyílt.

Immár az Édenen voltak.

Az ugródobozok, pontosabban a Henderson-Rosenberg meghajtók a bolygó- és csillagközi utazás idejét néhány pillanatra szűkítették le. Szükség volt persze némi időre, hiszen a küldő- és fogadóállomások helyzetét, a vektorokat szinkronizálni kellett. Egyetlen gond volt csupán: az ember csak oda utazhatott ugródobozzal, ahol már volt előzőleg valaki, aki odahelyezte a fogadóállomást. Ez azt jelentette, hogy a csillagközi felfedezések a hagyományos módon zajlottak: eleinte Taylor-motorról, aztán impulzus hajtóművel, az oda-vissza út még a legközelebbi csillagokig is húsz vagy még több évet vett igénybe.

Az Édent az Egyesült Államok egyik geneita szektája kolonizálta kilencven évvel ezelőtt, ez volt az első földszerű bolygó, amit felfedeztek. És még mindig az volt: egyetlennek számított, ráadásul a különleges intézkedések miatt szinte elérhetetlen volt a földlakók számára. A földi kormányok pedig valamiért nem nagyon akartak változtatni ezen a helyzeten.

Egy egyenruhás nő vezette végig a városon, azt mondta, őt rendelték ki idegenvezetőként. Helga Sonnsteinnek hívták, csodásán nézett ki, a bőre tiszta volt és rózsaszín árnyalatban játszott, mint minden édenlakó esetében, akit Selby eddig látott.

A felsöpört utcákon a szálloda felé haladtak, fejük felett egysínű vasút száguldott el kecsesen. A járókelők pompás ruhákban sétáltak, néhányan kíváncsi pillantást vetettek Selbyre. A levegő olyan tiszta és friss volt, hogy már pusztán a lélegzetvétel is örömet okozott a férfinak. A fehér épületek fölött az ég kék volt, mint a vörösbegy tojása. Selby könnyedén tájékozódott a városban, rosszabb helyzetre számított.

A férfi szobájában előkereste Karén McMorrow hívókódját. A holoernyőn a nő arca szívélyesnek látszott, de nem mosolygott.

– Üdvözlöm az Édenen, Mr. Selby. Kellemesen tölti az idejét?

– Ó, igen, nagyon is.

– Meg tudja mondani, mikor szeretne ellátogatni a nyaralóba?

– Amint önnek megfelel, Miss McMorrow.

– Sajnos most családi ügyeket kell intéznem, de mondjuk, két vagy három nap múlva?

– Tökéletes. Amúgy is szeretnénk néhány emberrel interjút készíteni, és amíg itt vagyok, megnézném a várost is.

– Akkor találkozunk később. Elnézést, hogy megvárakoztatom.

– Ugyan – felelte Selby.

Aznap délután Miss Sonnstein megmutatta a férfinak a várost. Minden igaz volt. Az édenlakók vidámak voltak, egészségesek, energikusak és elevenek. Soha nem látott ennyi felszabadult, kisimult arcú embert, ennyi ragyogó szempárt és virító mosolyt. A kórházi betegek is egészségesnek tűntek. Többségükben balesetet szenvedtek – lábtörés, elvágott ujjak miatt kerültek ide. Most kezdte csak megérteni, mit jelent egy olyan világon élni, ahol nem ismerik a fertőző betegségeket.

Megkedvelte az édenlakókat; mérhetetlenül barátságos, szívélyes, nyitott embereknek tűntek. Lehetetlen volt nem megszeretni őket. Ugyanakkor azonban irigységgel gondolt rájuk, és neheztelés érzett. Tudta miért, de mégis képtelen volt túlemelkedni rajta.

A második napon az állami kiadónál találkozott Petryk szerkesztőjével, akit Truronak hívtak, és rendkívül barátságos embernek mutatkozott: meghívta ebédelni Selbyt, és adott neki egy gyönyörűen kötött példányt Petryk válogatott munkáiból.

Az ebéd közben, amely édesvízi pisztrángból állt – legalább olyan jól készítették, mint Észak-Amerikában –, Truronak mesélt az akadémiai hátteréről, eddigi írásairól és a jövőbeni terveiről.

– Nagyon szeretnénk megjelentetni az Eleanorról írott könyvét – mondta Selbynek. – Igazság szerint akkor lennénk a legboldogabbak, ha itt, nálunk jelenne meg először.

Selby erre beszélt a Macmillan Schuster-rel kötött megállapodásáról.

– De, ugye, még nincs szerződése?

Selbyt nyugtalanította, hogy a beszélgetés errefelé halad, el kellett ismernie, hogy nincsen.

– Nos, majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok – felelte Truro. Miután visszatértek az irodába, a szerkesztő megmutatta Selbynek Petryk fotóit, köztük azt az egyet is, amely a Földön is fellelhető volt. Az asszony vékony volt, törékeny alkatú. Hajában ősz szálak bujkáltak, arca ráncos, arckifejezése talán szomorú.

– Van, ami nem jelent meg tőle? – kérdezte a férfi.

– Semmi olyan, amit meg szeretett volna őrizni. Rendkívüli módon válogatott, és természetesen a verseskötetei elég jól fogytak errefelé. Nem úgy, mint a Földön. Kényelmes életet biztosítottak neki.

– Miért hallgatott az utolsó tíz évben?

– Saját elhatározás volt. Nem írt több verset. Ehelyett a szobrászat felé fordult, leginkább fametszeteket készített. Látni fog néhányat, ha elutazik a nyaralójába.

Ezután Truro azt tanácsolta Selbynek, keresse fel Potter Hargrove-t, Petryk elvált férjét. Hargrove a hetvenes éveiben járt, haja ősz volt, arca pirospozsgás. Biztosként dolgozott az édenlakók által Új Régiónak nevezett programban: fiatal önkéntesek építették fel a peremvárosokat – megtisztították a talajt, sterilizálták és beültették földi növényekkel. Hargrove szívesen beszélt a munkájáról.

Némi nehézség árán Selby végül Eleanor Petrykre terelte a szót.

– Hogyan kapott Eleanor engedélyt, hogy letelepedjen az Édenen, Mr. Hargrove? Erre mindig is kíváncsi voltam.

– Ez a saját politikánknak köszönhető, néha befogadunk olyan emigránsokat, akikről azt gondoljuk, birtokában vannak valaminek, amiben mi hiányt szenvedünk. Nagyon ritkán fordul elő. Nem szoktuk nagydobra verni. Biztosan érti, mire gondolok.

– Igen, természetesen. – Selby összeszedte a gondolatait. – Mi történt Eleanorral az utolsó tíz évben?

– Nem tudom. Öt évvel azelőtt váltunk el, újranősültem. Eleanor azután zárkózott el a külvilágtól.

Amikor Selby felállt, és távozni készült, Hargrove így szólt:

– Van még egy órája? Szeretnék önnek mutatni valamit.

Beültek egy kényelmes, négyszemélyes járgányba, és északnak indultak, áthajtottak az üzleti negyeden, aztán a külvárosi utcákon. Hargrove leállította a járművet, és végigsétáltak egy mocskos úton, maguk mögött hagytak néhány elszórt gazdálkodó épületet. Az ég ártatlanul kék volt, a nap forrón tűzött. Egy rovar zümmögött el Selby füle mellett, megfordult és látta, hogy egy méh volt az. Szemben velük kukoricamező húzódott.

A szél fodrozta, hullámzó zöld tenger egészen a horizontig terjedt. Minden szár, minden levél tökéletes volt.

– Nincs gyom – mondta Selby.

Hargrove elégedetten elmosolyodott.

– Ez a legszebb az egészben – felelte. – Nincs gyom, mivel a földi növények számára mérgező a talaj. És nem csak gyom nincs, de nincsenek kártevők, nincs penész. A bennszülött organizmusok inkompatibilisek. Nem tudjuk megenni őket, és ők sem tudnak megenni minket.

– Antiszeptikus környezet.

– Nos, úgy látom, különösnek találja. A görög szepszis szó rothadást jelent. Nem kell sajnálkoznunk azon, hogy küzdünk a kártevők ellen. Úgy érkeztünk ide, hogy a Földön hagytunk minden betegséget és parazitát, és mindez azt jelenti, hogy nem kell félnünk a támadásuktól. Az őshonos organizmusoknak pedig több százezer évre lesz szükségük, hogy alkalmazkodjanak, már ha erre egyáltalán képesek lesznek valaha is.

– És aztán?

Hargrove vállat vont.

– Talán találunk magunknak majd egy másik bolygót.

– Mi van, ha nincs elérhető távolságra egyetlen alkalmas bolygó sem? Nem csupán szerencséjük volt, hogy rátaláltak?

– Nem szerencse. Ez Isten akarata volt, Mr. Selby!

Hargrove megadta Petryk négy öreg barátjának a nevét, akik még életben voltak. A holón keresztül folytatott megbeszélések után Selby találkozót beszélt meg velük az Édenen a hatvanas években népszerű regényíró, Mark Andrevon otthonában. (Az Édenen 91-et írtak.) A társaság a következőkből állt: Theodore Bonwait festőművész, Alice Orr költő és keramikus és Ruth-Joan Wellman, szintén költő.

Az este kezdetén Andrevon harciasan mesélt arról – ahogy ő fogalmazott – mennyire mellőzik írásait az „Angolnyelvű Unióban”; elsorolta Selbynek irodalmi díjait, és beszélt műveinek különféle megjelent változatairól. Mindez ismerős volt Selby számára, aki annyit szűrt le belőle, hogy Andrevont még itt, az Édenen is kevesen olvassák. Sikerült lecsillapítania a zsémbes írót, a beszélgetést Petryk Édenen töltött első éveire terelte.

– A költők nem igazán kedvelik egymást, gondolom, ismeri a jelenséget, Mr. Selby – mondta Ruth-Joan Wellman. – Mégis, mi egész jól kijöttünk egymással: fiatalok voltunk, ismeretlenek, rendszeresen összejártunk, spagettit főztünk, és más, ehhez hasonló dolgokat műveltünk. Aztán Ellie férjhez ment és...

– Mr. Hargrove pedig nem volt oda a barátokért?

– Valami ilyesmi történt – mondta Theodore Bonwait. – Ellie-nek egyre kevesebb ideje volt ránk. Eleinte nagyon erősen kötődött a férjéhez. Ritkán láttuk, partikon, megnyitókon és hasonló eseményeken futottunk össze.

– Milyen embernek ismerte, el tudná mondani? Mik voltak az érzései?

Átgondolták a kérdést. Tehetséges volt, ebben egyetértettek, kevés érzéke volt a mindennapi dolgokhoz (– Ezért szerencsés dolognak tűnt, hogy hozzáment Potterhez – szúrta közbe Alice Orr. – De nem alakultak jól a dolgok), rendkívül bájos volt, de mindig élesen kritizált. Selby jegyzetelt. Hármójuknak megvoltak még Petryk levelei, megígérték, hogy küldenek másolatot a férfinak.

A rákövetkező napon Truro felhívta, és arra kérte, találkozzanak az irodában. Selby úgy érezte, valami történt, új illatokat hozott a szél.

– Mr. Selby – fogadta Truro –, tudja az önhöz hasonló látogatók olyan ritkák, hogy úgy gondoljuk, annyi segítséget kell adnunk nekik, amennyi csak tőlünk telik. Ez egy fiatal világ, sosem fordítottunk elegendő figyelmet az irodalomra és művészetre. Szeretném megkérdezni, elgondolkodott már azon, hogy velünk marad?

Selby szíve megdobbant.

– Arra gondol, örökre? – kérdezte. – Nem gondoltam, hogy erre bármi esélyem is lenne...

– Nos, beszéltem Potter Hargrove-val, és ő úgy vélte, tudunk tenni valamit. Természetesen mindezt titokban kell tartani, és azt sem szeretném, ha elhamarkodottan döntene. Gondolja át!

– Igazán nem tudom, mit mondhatnék. Meg vagyok lepve, azt gondoltam, megsértettem Mr. Hargrove-t.

– Ó, dehogyis! Lenyűgözte. Megízlelte és megkedvelte a zamatát.

– Tessék?

– Nem ismeri ezt a kifejezést? Ön, hogy is mondjam, kiáll a saját elképzelései mellett. Mr. Hargrove az idősebb generáció tagja, apja az első telepesek között volt. Tiszteli azokat, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak.

Selbyt az utcára kiérve határtalan boldogság öntötte. A Föld milliárdjai közül keveseknek ajánlottak föl ekkora lehetőséget.

Később Helga Sonnsteinnel meglátogattak egy elemi iskolát.

– Megfáztál már valaha? – kérdezte egy nyolcéves kislány.

– Igen, többször is.

– Milyen volt?

– Nos, az ember orra folyni kezd, sokat köhög és tüsszent, úgy érzi, a feje elnehezül. Néha belázasodunk, és fáj minden csontunk.

– Ez rettenetes – felelte a lány, csöpp arcára szánalom és hitetlenség ült.

Hát valóban rettenetes, bár a megfázás a legkevesebb – „nincs rosszabb egy utálatos náthánál”, az emberek gyakran mondogatták ezt a szifilisszel kapcsolatban. Hál’ istennek a lány nem kérdezett többet erről.

Egészségesnek érezte magát, és tulajdonképpen az is volt; az édenlakók gyógykezelése előtti állapothoz képest jobban érezte magát, pedig akkor is egészséges emberként gondolt magára. Habár tudta, hogy a kórtörténetében ezeknek az embereknek a szemében egy kartonnyi horror szerepelt: influenza, mumpsz, egyszer kisebb agyhártyagyulladás, különféle kiütések és többszöri gyomorrontás (erre fel kellett készülnie minden utazónak). Gyulladások és elgennyesedett sebek – ez mind része volt a játéknak.

Milyen lenne visszatérni ezután, ha arra kerül a sor?

Miss Sonnstein elvitte az egyetemre, bemutatta számos embernek, és otthagyta, töltsön el egy délutánt. Selby beszélgetett az angol tanszék vezetőjével, egy nyílt szívű, kissé bátortalan férfivel, akit Quincynek hívtak. Senki sem mondta Selbynek, hogy ha marad, ajánlani fognak neki egy állást az egyetemen, de az ösztöne azt súgta, Quincy pont ezért akart találkozni vele.

Aztán meglátogatta a természetrajzi múzeumot, beszélt Morrison professzorral, az őshonos életformák szakértőjével.

Az édeni növények és állatok egyetlen földi élőlényhez sem hasonlítottak. A „fák” pikkelyesek voltak, gumószerű dolgok lógtak alul, némelyiken hatvan láb magasságban csipkés pálmalevelek hullámoztak. Más fajtákon a csésze alakú levelek a nap mozgását követték. Nem éltek nagyragadozók a bolygón, Morrison biztosította, hogy az ember nyugodtan kalandozhat a vadonban, amíg ki nem fogy az élelemből. Éltek az Édenen közepes méretű élőlények, amelyek hatalmas, vödörszerű orruk segítségével kúsztak az erdőben vagy beásták magukat az aljzatba. És találtak rovarszerű lényeket is: az egyik faj a juharfa magjára emlékeztető rögzített, spirális alakú szárnyakkal rendelkezett. Szállingóztak alá a fákról, és közben más repülő állatokat zsákmányoltak, aztán miután leértek, visszamásztak a fára.

A domináns fajokból, az őslakókból csupán csontmaradványokkal rendelkezett Morrison részlege, Selby rekonstruált példányt nem látott. Az őslakók nagyjából öt láb magasak lehettek, hatalmas koponyájuk volt, valószínűleg az emlősökhöz álltak közel. A lábat alkotó csontok különösek voltak, hasonlóképp görbültek, mint a lovak vagy a marhák csontjai.

– Kíváncsi lennék, hogy néztek ki – mondta Selby.

Morrison elmosolyodott, alacsony emberke volt, hatalmas fekete bajusszal.

– Nem voltak valami vonzóak, attól tartok. Rendelkezünk néhány csontfaragvánnyal, barlangrajzzal és írással, ami tőlük származik.

Egy fotóalbumot mutatott Selbynek. A kopott gránitfaragványok szögletes, tompa arcú lényeket ábrázoltak. A rajzok hasonlónak tűntek, a szemek itt azonban kifejeztek valamit; megdöbbentően emberiek voltak. A rajzolatok körül oszlopokba gyűjtött írásjelek álltak, olyanok, mint apró patanyomok.

– Nem tudta lefordítani őket?

– Nem, „rozetti-kő” nélkül nem megy. Ez a legszomorúbb, talán ha egy kicsit előbb érkezünk...

– Milyen rég haltak ki?

– Valószínűleg néhány évszázada. Megtaláltuk a csontjaikat eltemetve a fák törzsében. Nagyon jó állapotban maradtak fenn. Arról, hogy mi történt, több elmélet is született. Feltehetően dögvész végzett velük, de néhányan úgy gondolják, a klímaváltozás volt az oka.

Selby ezután megnézte a genetikai laboratóriumot. Az immunrendszer módosításán dolgoztak; az ott dolgozók elmondták, reményeik szerint harminc éven belül megszüntethető az az allergia, amely a világra érkező újszülötteket fogadta.

– Van itt valami érdekesebb! – mutatta a részleget vezető szőke nő, akit Reynoldsnak hívtak.

Egy sor ketrecben házinyulakat tartottak. A ketrecek mögött a nyitott ajtón keresztül napfény áradt a terembe, egy targoncás férfi egy bála takarmányt emelt éppen a rakperonra.

– Közönséges házinyulak a Lyman-fajtából – mondta Miss Reynolds. – Nem vesz észre valami különöset rajtuk?

– Rendkívül egészségesnek tűnnek – próbálkozott Selby.

– Semmi mást?

– Nem.

A nő elmosolyodott.

– A nyulak DNS-ébe az őshonos organizmusok DNS-éből ültettünk át láncokat, hogy meglássuk, vajon ezáltal képessé válnak-e megemészteni az őshonos proteineket. Ez részben sikerült, azonban valami egészen váratlan dolog történt. Úgy látszik, megszakítottunk egy sor olyan láncot, amely az öregedésért felelős. A nyulak nem öregednek az ivarérés után. Ez a pár, és az a másik, a szomszéd ketrecben már huszonegy éves.

– Hallhatatlanná tették a nyulakat?

– Nem, ezt nem mondhatjuk így ki. Mindössze annyit állapíthatunk meg, hogy a nyulaink huszonegy évesek. Háromszor tovább éltek eddig, mint társaik. Majd meglátjuk, mi történik velük az elkövetkező ötven-száz évben.

Miközben Selby elindult kifelé, a következőt kérdezte:

– Gondolja, hogy ezt a felfedezést az embereken is lehetne alkalmazni?

– Erről vitatkozunk még. Nem tudunk eleget. Megpróbáltuk megismételni a kísérletet rhesus majmokon, de eddig nem jártunk sikerrel.

– Ha megtalálják, miképp lehet a módszert alkalmazni az emberen, gondolja, hogy bölcs dolog lesz bevezetni?

A nő megállt, és szembefordult Selbyvel.

– Igen, miért is ne volna az? Ha az ember nyomorék és beteg, megértem, hogy nem akar hosszú életet. De ha boldog és produktív életet él, miért ne? Miért kell az embereknek megöregedniük és meghalniuk?

A nő láthatóan igazolást várt.

– Azonban ha senki sem hal meg – felelte Selby –, szabályozni kell a születéseket. A világ nem elég nagy ehhez.

A nő elmosolyodott.

– Ez egy meglehetősen nagy világ, Mr. Selby.

Selby Claire Reynolds szemében ugyanazt az óvatos érdeklődést látta, amelyet már más édenlakó nők tekintetében, köztük Helga Sonnstein tekintetében is felfedezett. Nem tudta mire vélni a dolgot. Alacsonyabb volt, mint az Édenen élő férfiak többsége, nem volt annyira robosztus; és közel egy vagy két tucat förtelmes kórtól kellett megszabadulnia, mielőtt a bolygóra lépett. Talán pont ez volt az oka: azért volt érdekes a nők számára, mert teljes mértékben különbözött az általuk ismert férfiaktól.

 

Másnap felhívta Miss Reynoldsot, és meghívta ebédelni. A nő arca a holoernyőn először meglepettnek látszott, aztán kedvesen elmosolyodott.

– Igen, remek ötlet – felelte.

Egy órával később Karen McMorrow hívta, ráért egész délután és várta Selbyt a nyaralóban. A világegyetem törvényei szerint a dolgok mindig a legkevésbé alkalmas időpontban következtek be; így a férfi felhívta a laboratóriumot, bocsánatkérő üzenetet hagyott Miss Reynoldsnak, és felszállt a helyközi csővasútra, amely abba a városkába röpítette, ahol Eleanor Petryk a haláláig élt.

A csővasút pilonokra erősített, áttetsző hengerben futott a dombok fölött. A kristályablakok nyitva voltak: édeskés virágillat áradt be, azonban a távolból valami nehéz, szokatlan és zavaró szagot hozott a légáramlat. Selbyt felvillanyozta, hogy immár nem turistaként tekint a vidékre, hanem olyan emberként, akinek ez az idegen világ lesz az otthona.

Mérföldeket tettek meg termőföldek fölött – kukorica, szójabab, tök, bab és borsó követték egymást –, aztán parlagon hagyott területek következtek, majd legelők, amelyeken elfeledett romok futottak keresztül. Miután a megművelt földeket maguk mögött hagyták, Selby életében először pillantotta meg a vadont. A magasra nőtt, hullámzó növények a szénalapú élet anakronizmusának tűntek. Az erdő úgy ért véget a mezők határában, mintha késsel vágták volna el.

Provo városában jelenleg százezren laktak. Amikor Eleanor Petryk ideköltözött, még csupán a vadon szélén álló útkereszteződés volt. Selby késő délután érkezett meg a cső-vasúttal. Amikor leszállt, egy kék ruhába öltözött nő fogadta:

– Mr. Selby?

– Igen.

– Karen McMorrow vagyok. Kellemesen utazott?

– Ó, igen, nagyon.

McMorrow idősebbnek tűnt a valóságban, mint a holoernyőn, az ötvenes éveiben járhatott.

A városban nem volt egysínű vasút, a nő impulzus-meghajtású járművébe szálltak be. A főútról egy aszfaltozott, juharfákkal szegélyezett útra kanyarodtak.

– Ön együtt volt Miss Petrykkel az utolsó években?

– A titkára voltam – McMorrow röviden elmosolyodott.

– Voltak Miss Petryknek barátai Provóban?

– Nem, egy sem. Meglehetősen zárkózott életet élt. Meg is érkeztünk! – A nő megállította a járművet; egy széles behajtón álltak, amelyet két oldalról mályvarózsa nőtt körbe.

A ház alacsony, fehérre festett faépület volt, félig örökzöldek takarták. Miss McMorrow kinyitotta az ajtót és bevezette Selbyt. Hűvös, áporodott levegő fogadta a férfit, a régóta lakatlan házak illatát érezte.

A nappalit egy masszív, fából faragott kávézó asztal foglalta el, a lapját egyetlen fa törzséből metszették ki. A közepén egy kivájt mélyedésben kőtál feküdt, amelyben Selby három faragott csontot látott.

– Ez őshonos fából készült? – kérdezte a férfi, és végigfuttatta a tenyerét a polírozott rostokon.

– Igen, szikvójáfából, így hívjuk ezt a fajtát, de semmiben sem hasonlít a földi szikvójafákhoz. Valójában nem is fa. Ez volt az első darab, amit Eleanor maga faragott, a többi a műteremben található, erre.

A műteremben – a házhoz épített viskóban – szerteszét szobrok hevertek, némelyik még Selbynél is magasabb volt, mások pedig akár a tenyerében elfértek volna. A nagyobb faragványok különösen torz alakokat ábrázoltak: emberekkel keresztezett fákat. A kisebbeket állatokról és gyerekekről mintázták.

– Fogalmunk sem volt erről – mondta Selby. – Csak annyit tudtunk, hogy Eleanor hallgatott. Sosem mondta, miért?

– Saját maga döntött így.

Petryk dolgozószobájába mentek. Üvegajtós szekrényekben könyvek álltak, a polcokon a könyvek mellett adatkockák feküdtek. Selby az ablakpárkányon egy vázában cseresznyeágakat látott.

– Itt írta a verseit?

– Igen. Mindig kézírással, ennél az asztalnál. Ceruzával írt sárga papíron. Azt tartotta, hogy verseket nem lehet gépekkel költeni.

– És itt van minden, amit életében írt?

– Igen, ezekben a szekrényekben. Harminc év munkája. Át akarja nézni őket?

– Igen, nagyon lekötelezne.

– Akkor először megmutatom, hol étkezhet, és hol aludhat, aztán nekiláthat. Naponta egyszer bekukkantok majd, hogy megnézzem, hogyan halad.

A szekrényekben Selby több ezer ív kéziratot talált – igazi kincseket, köztük az ismert Sétálni a folyón vers tíz vázlatát. A férfi aprólékosan haladt egyik lapról a másikra, közben bőséges jegyzeteket készített. Addig dolgozott, amíg látta az írást a lapokon, aztán éjjel kimerültén zuhant az ágyba.

A harmadik napon Miss McMorrow kirándulásra vitte a vadonba. Nehéz illatok vették körbe. A földút egy fél mérföld után véget ért, onnan gyalog folytatták útjukat.

– Eleanor gyakran kijött kempingezni – mondta a nő. – Néha egy hetet vagy még több időt eltöltött itt. Szerette a magányt.

A hatalmas alakzatok komor sötétjében nem álltak fák, a földet fűhöz és páfrányhoz hasonlító növények borították. Mély csönd uralkodott. Alig látható csapások futottak minden irányba.

– Ezek állatok nyomai? – kérdezte Selby.

– Nem, Eleanor taposta ki őket, de lassan újranő rajtuk az aljnövényzet. Nincsenek nagytestű állatok az Édenen.

– Eddig még kisebbeket sem láttam.

A bozótoson keresztül az egyik domb tetején Selby megpillantott egy kőrakást.

– Mi az ott?

– Az őslakosok romjai. Tele van ilyen kövekkel a vadon.

Selbyt felkaptatott az egyik halom mellé, a nő követte. A faragott kövek több száz yardon elterülő struktúrákat formáztak. Selby lehajolt, hogy benézzen egy ajtórésen. Az ős-lakók alacsony lények lehettek. Az építmény egyik sarkán egy kidőlt, 30 láb hosszú kőfigura állt. Benőtte a gyom, de ennek ellenére látni lehetett, hogy az arc hiányzik, mintha egy kalapáccsal leszakították volna.

– Mi mindenre taníthattak volna minket! – mondta Selby.

– Ön szerint mire?

– Talán arra, milyen dolog embernek lenni.

– Azt hiszem, ezt nekünk kell tudunk leginkább.

Hat hét telt el. Selby már biztos volt benne, hogy többet tud Eleanor Petrykről, mint bárki a Földön, és még így sem értett semmit. Esténként néha átment a műterembe, és bámulta a torz faszobrokat. Petryknek le kellett kötnie magát valamivel, érthető volt, hogy a faragáshoz fordult. De miért hallgatott?

Ahogy a vége felé haladt a munkának, az utolsó szekrény hátsó részében talált egy különös verset:

 

XC

 

Megrendül mind, ki a sugarat meglátja.

Elinal, ha a fagyűrűk csörögve kinyílnak.

Görcsös félelem hajszolja őket a vágtába,

Összerezzennek hosszú éjjelek árnyára.

 

Lelketlen szelték a tengert, kik, a kínnak

Torz hordói, s kiket senkik nem hívtak.

Üres testükben nem ült léleknek szilánkja

Kívántak a földiek, s Erebusként vívtak.

 

Más ég lovagjai, fényes dárdátok lökjétek el,

Így élvezhetitek már jutalmát millió sírnak!

Ne tétovázz, ha megtalál tollam írása,

Derengjen a hajnal, és kelj fel!

Elnémult a vidék, a tekintet színekre vak,

Torzan néz, és süket a halál kínjára.

 

Selby zavartan nézte a sorokat. A vers szonettnek íródott, olyan formában, amelyet eltemettek már az évszázadok, és – tudomása szerint – Petryk sosem használta ezt a formát korábban. És mi volt a legkülönösebb? Hogy a vers ügyetlen volt, inkább valamiféle rigmusnak tűnt. Petryk sosem írt volna ilyen verset, de mégis az ő kézírása állt Selby előtt.

A férfi váratlanul, hirtelen megértette: rápillantott a sorok kezdőbetűire. Petryk anagrammát bújtatott el a versben. Egy üzenetet, amely megmagyarázta a vers furcsaságát.

Újra elolvasta a szonettet. A jelentése hihetetlen volt, de tisztán érthető. Lebombázták a bolygót – valószínűleg a másik kontinest, ezért állították, hogy sivatag borítja. Immár kétség nem fér hozzá. A robbanás és a radioaktivitás végzetes volt az őslakosok számára, és az életben maradottakról gondoskodott a nukleáris tél. És a vers címe: „XC” – kilencven római számokkal; még egy rejtett utalás. Kilenc évtized!

A gyötrő felismerésben csupán egyetlen kifejezés maradt, amit nem értett: „Elinal, amint nyílnak a fák gyűrűi”. Vajon levelekre célozott Petryk? Miért írt gyűrűkről?

Aztán rádöbbent, hogy tudja a megoldást. Átment a nappaliba és lenézett a kávézó asztalra. A közepén a csontokat tartalmazó tál körül évgyűrűk húzódtak. És ott volt az éles heg, ahol Petryk kivájta az üreget. Az első gyűrű vékony volt, szinte láthatatlan. A heg körül Selby kilencvenet számolt meg.

Az őslakosok a halottaikat élő fába vájt kamrákban temették el. Petryk valamelyik expedíciója során talált egy ilyen sírt. És itt hagyta a bizonyítékot, az emberek orra előtt.

Selby az éjszakát álmatlanul töltötte: miközben feküdt, agya végig Eleanor Petryken járt. Mit tehetett volna a nő egymaga, miután rájött? Hallgatott, tíz évig hallgatott. Selby átkozta a nő gyarlóságát. Sosem gondolt rá, mekkora terhet rak annak a vállára, aki megfejti az üzenetét, aki – a sors perverz akarata folytán – Dr. Howard W. Selby volt.

Másnap reggel felhívta Miss McMorrow-t, közölte vele, hogy végzett, és visszamegy a nagyvárosba. Elbúcsúztak egymástól a vasútállomáson, Selby keserű haragot érzett, amikor visszagondolt a fa sebhelyére és az őslakó csontjaira.

Úgy döntött, elbúcsúzik azoktól az emberektől, akikkel találkozott. A genetikai laboratóriumban egy készséges fiatal férfi elmondta, hogy Miss Reynolds nincs bent.

– Azt hiszem, a hétvégére szabadságra ment, de nem vagyok biztos benne. Ha vár néhány percet, megpróbálom kideríteni.

Gyönyörű idő volt, a hátsó ajtó nyitva állt. Kint egy impulzus-meghajtású pickup állt, üresen. Selby a ketrecben kuksoló nyulakra pillantott. Eszébe jutott egy eszmefuttatás, amit Petryk egyik öreg könyvében, egy matematikai munkában olvasott: „A Fibonacci-számsort egy XIII. századi olasz matematikus dolgozta ki, a nyulak szaporodása alapján. A következőket feltételezte: l.) a nyulak egy hónap alatt érik el az ivarérettséget. 2.) az ivarérést követő hónapban és után, havonta minden nyúlpár egy újabb nyúlpárt hoz a világra. 3.) a nyulak örökké élnek.”

Mintha egy álomban járna csupán, Selby kinyitotta a ketreceket, és kivett egy fiatal bakot és egy fiatal nőstényt. Közrefogta őket a tenyerével, melegek voltak, remegtek. Beszállt a pickupba, északnak indult; maga mögött hagyta a kukoricamezőt, addig ment, amíg el nem érte a megművelt földek határát. Átvágott az aljnövényzeten, keresett egy tisztást, ahol friss hajtások nőttek. Az állatok gyanakodva szaglásztak körbe. Aztán az egyik elugrált, majd követte a másik is, végül Selby már nem látta őket.

A férfi úgy érezte, felforrt a vére, mámort és rémületet érzett. Visszahajtott a pickuppal az autópályához, leállította a város határában. A szíve megfagyott, nem érzett immár semmit.

Visszatért a szállodába és készülődni kezdett. Miss Sonnstein az ugróterminálig elkísérte.

– Viszlát, Mr. Selby. Remélem, jól érezte nálunk magát.

– Megvilágosodtam, köszönöm.

– Kérem – felelte a nő.

Houstonban esett, Selby valamiféle szentimentális okból vett egy üveg Old Space Rangért. Az ingajárat zsúfolásig tele volt, orrát facsarták a szagok; három ember úgy köhögött, mintha a tüdejük ki akarna szakadni. Toronto fölött fekete hóesés fogadta. Selbyt a lakásában az az érzés fogta el, hogy sosem hagyta el a Földet. Kivette az üveget a bőröndből, töltött magának, és leült, bámulta az italt. Jegyzetei és Petryk kéziratainak másolatai a táskában voltak, papírok, egy olyan könyv anyaga, amelyről tudta, sosem készül el. Átfutott benne az XC című vers néhány sora. Kettő ebből nem is volt annyira rossz:

 

Elnémult a vidék, a tekintet színekre vak,

Torzan néz, és süket a halál kínjára.

 

 

Michaleczky Péter fordítása