III.

Tommy lelkiállapotát nehéz volna emberi mértékkel leírni, miközben átbukott a hajó falán, és bevetette magát a legelső keresztfolyosóba. Hiszen nagyon is kisfiú volt még – ez a megközelítés megállja a helyét –, és ennek megfelelően reagált minden újdonságra és kalandra. De ennél sokkal többről volt szó. A saját szemével látott szokatlan formájú és anyagú értelmes lényeket, akiknek fém a lakóhelyük, és valami közük van azokhoz a hatalmas, titokzatos hajókhoz, a bolygókhoz, amelyeket a saját fajtájából egyetlen kapitány sem merészel megközelíteni.

És Tommy mégis tudta, milliárd évek fölhalmozott, rendszerbe foglalt és továbbadott tudásával tudta, hogy a sajátján kívül nincs más értelmes lény a világegyetemben, hogy a fém, bár életet adó, de maga mégsem él, és ha szerencsétlenségére életre kél is valamilyen lény egy bolygó felszínén, sohasem tudja leküzdeni annak irdatlan tömegvonzását.

A vége az lett, hogy Tommy kétségbeesetten szeretett volna valahová elvonulni és gondolkodni. De ezt nem tehette; ehelyett a kereső hullámokkal lépést tartva, mozognia kellett végig a folyosókon, és minden szellemi erejét arra összpontosítania, hogy egérutat nyerjen.

Kérdés, hogy mennyi ideig volt oda? Ha az alatt értek a hajó falához, amíg ő abban a fém-valamiben tartózkodott, akkor az is lehet, hogy kívül is keresték, és miután nem találták, arra a következtetésre jutottak, hogy valami módon sikerült neki visszasurrannia a hajó közepe felé. Ez esetben már ők is nyilván visszafelé tartanak, és neki nem kell mást tennie, mint követnie őket a tengely felé, és elrejtőznie egy kamrában, amelyet éppen elhagytak. Ám ha még mindig kifelé haladnak, akkor szinte semmi esélye sincs a menekülésre. Pedig most sokkal fontosabb, hogy megmeneküljön, mint az imént volt.

Egy lehetőség van, amire Tommy, aki a legtöbb esetben mindenre kapható volt, nem szívesen gondolt. Az üzemanyagcsövek – amelyekben a hajó energiaellátását biztosító sugárzó ionpára keringett – sok folyosót kereszteztek, és bizonyos, hogy ha bemerészkedne egy ilyen csőbe, ott tökéletes biztonságban lenne, amíg ott tartózkodik. Csakhogy egyfelől ezek a csövek a hajó tengelyétől ágaznak szét sugárirányban, és nem jutna el bennük oda, ahová ő el akar jutni. Másfelől ezek a legveszélyesebb helyek a hajón.

A legénység idősebb tagjai néha bemennek oda sürgős javítások végett, de igyekeznek is kifelé, amilyen gyorsan csak tudnak. Tommynak fogalma sem volt, mennyi ideig maradna ott életben, de volt egy olyan kellemetlen gyanúja, hogy nem sokáig.

Ott volt néhány méternyire odébb a folyosón az egyik lezárt torok, amelyen be lehetett jutni egy ilyen csőbe. Tommy tanácstalanul méregette, miközben a kereső hullám közelebb kényszerítette hozzá. Még mindig nem határozta el magát, amikor hirtelen megmoccant valami hátul, a folyosó fordulójában.

Tommy a falhoz préselte magát, és figyelte, milyen kétségbeejtő lassúsággal közeledik feléje a folyosó másik vége. Ha sikerülne odáig eljutnia…

A mozgás megismétlődött, és a szemébe ötlött egy vékony, zöldes hártya. Nem maradt ideje arra, hogy az üzemanyag-csatornákra gondoljon, de arra sem, hogy a kereső hullámokat kerülgesse. Tommy teljes erőből megiramodott, átvágta a legközelebbi hullámot, és be az első keresztfolyosóba.

Abban a pillanatban fölhangzott a kapitány hangja a falakból: – Ni csak, ez ő volt, mi, a piszkos csibésze! Utána, fiúk!

Tommy hátrapillantott, mielőtt beiszkolt volna egy következő sarkon, és elcsüggedt. Üldözője nem hajósinas, de még csak nem is egy közlegény, hanem a harmadtiszt, hatalmas teste csaknem félig kitölti a folyosót, és akkora erejű, hogy vele szemben Tommy csak egy kisfiú, aki kerékpáron próbál versenyre kelni a gyorsvonattal.

Befordult egy újabb sarkon, és rögtön látta, hogy vége a dalnak: ez a folyosó egyenes volt, mint a nyíl, és vagy háromszáz méteren át semmi se törte meg. Alighogy megiramodott rajta, üldözője már föl is tűnt mögötte a sarkon.

A harmadtiszt félelmetes sebességgel közeledett, és Tommynak csak egy végső, kétségbeesett iramra maradt ideje. Aztán a másik test bódító erővel nekivágódott, és a következő pillanatban moccanni sem bírt.

Még le sem fékeződtek a futástól, amikor a kapitány hangja máris feldübörgött a falból:

– Ez az, pajtás! Vidd csak oda, ahol szemügyre vehetem!

A kereső hullámok is megállapodtak. A tiszt odacipelte Tommyt a legközelebbi hatókörébe.

Tommy hasztalanul ficánkolt. A kapitány gúnyos hangja hallatszott:

– Lám csak, lám, a mi kis tréfamesterünk. Tiszta gyönyörűség, hogy megint láthatlak, Tommy. De mi az, semmi elmés megjegyzés? Elapadt minden humorod?

– Remélem, jólesett a szunyókálás, kapitány – hápogott Tommy.

– Nagyon – felelte a kapitány maró gúnnyal. – Fölöttébb élveztem, Tommykám. Van még valami mondanivalód, mielőtt átadnálak a kancsuka élvezetének?

Tommy hallgatott.

A kapitány a tiszthez fordult.

– Szép munka volt, barátom. Ezért különadagot fogsz kapni.

A tiszt csak most szólalt meg, és Tommy fölismerte vékony, affektáló hangjáról. George Adkins volt, aki csak nemrég spórázott le, és a testében csirázó új élet akkora büszkeséggel töltötte el, hogy nem volt maradása tőle senkinek. Finomkodva mondta hát most is:

– Köszönöm, uram, igyekszem. Bár ha meggondoljuk, mostani állapotomban nem lett volna szabad így megerőltetnem magam.

– Jól van, meglesz érte a jutalmad – felelte a kapitány morcosan. – Most pedig vidd le a tréfacsinálót az ötös gyülekezőbe. Majd rendezünk ott egy kis szertartást.

– Igenis, uram – mondta a tiszt kimérten. Tommyt maga előtt taszigálva megindult, és az alsó lefelé tartó keresztfolyosóba vetette magát.

Több mint egy kilométert haladtak így, egyik összekötő folyosóból ki, a másikba be, míg el nem érték a hajó közepére vezető egyik főfolyosót. A kereső hullámok még mindig nyugalomban voltak, és ők olyan sebesen áthaladtak rajtuk, hogy aligha fenyegetett az a veszély, hogy meghallják őket. Tommy udvariasan a fogva tartójához fordult.

– Ugye, uram, nem engedi meg, hogy túl szigorúak legyenek velem?

A tiszt egy pillanatig nem válaszolt. Már megtörtént, hogy bedőlt Tommy színlelt udvariasságának, ezért most, amennyire korlátolt értelméből kitellett, résen állt. Végül annyit mondott:

– Fiatalember, nem fogsz többet kapni, mint amennyi rád vár.

– Igenis, uram. Ezt én is tudom, uram. Sajnálom, uram, hogy ilyen nagy fáradságot okoztam önnek, az állapota, ugyebár…

– Sajnálhatod is – felelte a tiszt mereven, hangja azonban elárulta megelégedettségét. Ritka dolog, hogy még egy hajósinas is érdeklődést mutasson leendő szülői állapota iránt. – Tudod, már ide-oda ficánkolnak – tette hozzá némiképp megenyhülve.

– Csak nem, uram? Nagyon vigyáznia kell magára, uram. Hányan is vannak, uram? – Huszonnyolcan – jelentette ki a tiszt, mint ahogy már két hete ezt tette minden adandó alkalommal. – Erősek és egészségesek, egyelőre.

– Ez nagyszerű, uram! – kiáltott föl Tommy. – Huszonnyolc! Ha megbocsátja merészségemet, uram, azt tanácsolnám, hogy nagyon ügyeljen, mit eszik. A kapitány vajon abból fogja kiutalni önnek is a különadagját, amit az imént szippantott be ott fölül?

– Nem tudnám megmondani.

– Az áldóját! – kiáltott föl Tommy. – Bár csak biztos lennék benne…

És hagyta, hogy a mondat vége fönnakadjon a levegőben. Végül is a tiszt nem bírta megállni szó nélkül:

– Mit akarsz ezzel mondani? Valami baj van talán azzal a fémmel?

– Nem tudnám pontosan megmondani, uram, de ez nem olyan, mint amilyenhez valaha is szerencsénk volt. Vagyis azóta – tette hozzá Tommy –, amióta én kicsíráztam. – Ez csak természetes – mondta a tiszt. – Én aztán már ettem mindenfélét.

– Hogyne, uram. De vajon rendesen nem sötétes színű, szabálytalan darabokban szoktuk megkapni?

– Természetesen. Ezt mindenki tudja. A fém élettelen, és csakis az élő dolgoknak van szabályos alakjuk.

– Igen, uram. Én azonban, uram, odafent voltam, miközben megpróbáltam kereket oldani, és láttam ezt a fémet. Egészen szabályos, csak az egyik végén vannak valamilyen dudorok, és olyan sima, uram, és csillogó, akárcsak ön. Bocsásson meg, uram, de számomra egyáltalán nem tűnt étvágygerjesztőnek.

– Ostobaság – mondta a tiszt bizonytalanul. – Ostobaság! – ismételte határozottabban. – Bizonyára káprázott a szemed. A fém nem lehet eleven.

– Pontosan ezt gondoltam én is, uram – mondta Tommy izgatottan. – Csakhogy ebben a fémben élőlények vannak, uram. Én láttam őket. És azonkívül az a fém nemcsak úgy céltalanul lebegett, mint ahogy föltételezné az ember. Láttam, amikor a kapitány lehozta, és… De félek, uram, hogy még hazugnak fog tartani, ha elárulom, mit csinált az a valami.

– Nos hát, mit csinált?

– Esküszöm, uram, hogy láttam – erősködött Tommy. – Ha megkérdezné a kapitányt, uram, ő is ugyanezt mondaná, hiszen nem kerülhette el a figyelmét.

– A magtalan mindenségit, hát mit csinált? Tommy suttogóra fogta a hangját:

– Ioncsóvát húzott maga után, uram. Megpróbált elszabadulni!

Miközben a tiszt azzal vesződött, hogy mindezt megeméssze, elérték a folyosó alját, és beléptek az ötös gyülekező hatalmas, gömb alakú termébe, ahol a legénység már fölsorakozva várakozott Tommy Loy megbüntetésére.

Ez egyáltalán nem tréfadolog, gondolta Tommy, de legalább nem maradt adósa a harmadtisztnek. Aki – legalábbis egyelőre – nem fogja örömét lelni az ígért külön porcióban.

Amikor vége volt, Tommy összekuporodott a legénységi fertály egyik zugában, ahová belökték őt, minden idegszála égett és sajgott az elszenvedett veréstől. A fájdalom még egyre végighullámzott a testén, és akarata ellenére mindannyiszor összeborzongott, mintha korbács sújtana végig rajta.

Elméjében föl-fölsejlett a rejtélyes fémhajó, a frissen átélt megpróbáltatás képei azonban még túlságosan elevenen lüktettek az idegeiben.

A kapitány szokás szerint most is a hitvallás litániájával kezdte: Kezdetben vala a Spóra, és a Spóra egyedül vala.

(Mire a legénység: Áldassék a Spóra!)

Aztán lőn világosság, és a világosság jó vala. Úgy bizony, jó vala a Spórának és a Spóra első gyermekeinek.

(Áldassanak!) Ám a világosság gonosszá leve a Spóra második gyermekei alatt. (Jaj Őnékik!)

És a világosság kiveté őket. Bizony számkivetettek levének ők a sötétségben és a Nagy Mélységekben.

(Jaj a Nagy Mélységek kivetettjeinek!)

Tommy a többiekkel együtt dörmögte a litánia szavait, közben lázadó gondolatokat forralt magában. Mi gonoszság lenne a világosságban, hiszen azóta is az élteti őket. Bizonyára az történt – amit maga a kapitány is elismert, amikor történelemre és természettudományra oktatta őket –, hogy a faj legkorábbi ősei, akik a Galaxis izzó központjában keltek életre, túlságosan is életrevalóknak bizonyultak.

Egyre nagyobb tökélyre fejlődött az a képességük, hogy a csillagfényből és az útjukba akadó fémekből és egyéb elemekből energiát vonjanak ki; a végén akarva-akaratlanul többet magukba szippantottak, mint amennyinek hasznát vehették volna. Így hát fokozatosan és természetszerűleg, sok-sok nemzedék során át egyre kijjebb vándoroltak az erős sugárzás övezetéből a "Nagy Mélységek", a ritkán elszórt csillagok világa felé. És szükségszerűen tovább fejlődött a képességük is: minél inkább csökkent az energia szintje, annál hatékonyabbá vált annak feldolgozása.

És most nemcsak hogy nem térhettek vissza soha többé a szülőhelyükre, hanem az egyes csillagokat sem közelíthették meg annyira sem, mint amennyire az egyes bolygók megtették. Így hát a bolygók, de maguk a csillagok is félelemmel töltötték el őket. Ez természetes és érthető. De mi értelme van ennek az ostoba rítusnak, amelyet valamelyik satnyán maradt ősük fundált ki a "kivetettekről" meg a "gonoszról"?

A kapitány közben a végére ért:

Ments meg minket a Nagy Mélységekben rejtező haláltól… (A Nagy Mélységekben rejtező lopakodó haláltól!)

És őrizd meg elménk tisztaságát…

(Mint amilyen tiszta volt a világosság a Spóra idejében, legyen áldott a neve!) És egyenes utunkat…

(Mint amilyen egyenes a fény, testvérek!)

Hogy rátaláljunk az Egyesülés Napján elveszett testvéreinkre. (Minél elébb jöjjön el az a nap!)

Aztán elhallgattak, s a csend egyre mélyült, a világmindenség csendjévé nőtt, mígnem olyanná dermedt, akár maga a mélységes űr. Végül ismét a kapitány szólalt meg, s ítéletet mondott Tommy felett, azzal fejezve be a mondókáját:

– Korbácsoljátok meg!

Tommy megfeszítette a testét, megvastagította a bőrét, s igyekezett a lehető legkisebbre összezsugorodni. Két tagbaszakadt közmatróz megragadta, és egy harmadik felé lökte. Mialatt Tommy átúszott a termen, a matróz szorosan a falhoz feszült, hogy minél több energiát szippantson magába belőle, míg csordultig nem telt erővel. És amikor Tommy a közelébe ért, szikrázó ívként kilövellte magából, s Tommy testét elárasztotta a fájdalom tiszta esszenciájával, s izzó golyóként átlökte a termen a következő ostorcsapás alá, majd a következő és a következő.

Mígnem a kapitány azt nem bömbölte: "Elég!" – s erre kihurcolták ide, és magára hagyták.

Hallotta az élelemért fölsorakozó legénység zajongását. Egyikük nem volt megelégedve az ízével, míg egy másik tüntető elégedettséggel letorkolta, hogy egye csak: a fém az fém.

Ez mar az új fém lesz, vagyis az, amit eddig sikerült fölszívni belőle, és összekeverni a raktáron lévő régivel. Tommynak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mennyi is lehet az vajon, és hogy az idegen hajó – ha hajó egyáltalán – képes-e rá, hogy a legkisebb sérülést is helyrehozza magán. Tommy azonban hiába látta azt, amit látott, nem tudta elhinni, hogy élet lehet abban a fémben. Ahhoz viszont nem fért kétség, hogy a fémen belül élőlények voltak; és vajon megmaradnak-e, ha a fém elfogy körülöttük?

Tommy elképzelte magát egyedül sodródni az űrben, távol a hajótól, több hőt sugározva magából, mint amennyit parányi testével képes fölfogni, és összerázkódott. Eltöprengett azon a problémán, amely azóta nem hagyta nyugodni, amióta megpillantotta a fémhajón azokat az ötágú, idegen lényeket. Az értelmes életet szentnek tartották. Ez benne van a hitvallásban, és bár ugyanabban a fellengzős, költői stílusban van megfogalmazva, mint az egész szöveg, megvan a maga jelentősége. Sem a matróznak, sem a kapitánynak nincs joga a maga érdekében elpusztítani másokat, mivelhogy mindahányan ugyanazt az örökséget hordozzák. Lehetőségeikben egyformák, egyikük sem jobb a másiknál. És fémmel táplálkoznak, mivel a fém élettelen és semmiképpen sem értelmes. Ám ha ez többé nem így van…

Tommy úgy érezte, hogy valami hiányzik belőle. Aztán rájött, hogy mi. Az idegen hajóban, miközben megpróbált szóba elegyedni a fémlakó lényekkel, a félelemtől szinte az érzékei is eltompultak, ám a félelem és az izgatottság mélyén nagyszerű érzés ömlött el rajta. Olyan volt ez az érzés, döbbent rá hirtelen, mint az a misztikus beteljesülés, aminek akkor kell elkövetkeznie, amikor az "Egyesülés Napján" minden egyenes összefut, amikor végre minden egyes messzire szállt hajó évmilliárdos útja végén összetalálkozik. Ilyen érzés volt egy másfajta lénnyel érintkezni.

Szeretett volna újból szólni az idegenekhez, megtanítani őket, hogyan formálják szavakká bárdolatlan hangjaikat, tanulni tőlük… Elméjében homályos képek kavarogtak. Egy gyökerében különböző fejlődés végtermékei ők. Ki tudná megmondani, mit tanulhatna tőlük ő?

És végre megtalálta a megoldást. Ha az ő hajója fölfalja azok hajóját, akkor elpusztulnak; ennél fogva rá kellene bírnia a kapitányt, hogy engedje útjukra őket. Ha viszont valahogy sikerülne megszabadulniuk, akkor eltávoznának, és sohasem látná őket viszont.

Egy altiszt kukkantott be a fülkébe, és azt mondta:

– Gyerünk csak, Loy, kifelé! A szeméthez osztottak be. Munka után majd eszel, ha marad valami. Mozgás!

Tommy elgondolkodva kivánszorgott a folyosóra, a fájdalomról jószerivel megfeledkezett. Az idegen hajó keltette filozófiai probléma is kezdett kiszellőződni az agyőből, miután nem talált rá kézzelfogható megoldást. Helyét új gondolat foglalta el, és a született csínytevő módjára szinte kifényesedett tőle az egész lénye.

Az meg sem fordult a fejében, hogy ezért megint kijár majd neki a verés; ilyen röviddel a legutóbbi után kész gyönyörűség.