ANACHRON

 

 

A holttestet sohasem találták meg. És ennél az egy oknál fogva nem is volt megtalálni való holttest.

Ez nyakatekert logikának hangzik – és bizonyos értelemben az is –, holott semmiféle paradoxonról nincs szó. Az eset nagyon is rendjén való és megmagyarázható, még ha csakis egy Castellaréval eshetett meg.

Fura egy pár volt a két Castellare testvér. Egy skót-angol asszony és egy bevándorló olasz fiaiként Angliában látták meg a napvilágot, Európában nevelkedtek, a világ minden táján föltalálták, de sehol sem érezték otthon magukat.

Életük delén azonban megállapodott ember vált belőlük. A nápolyi part közelében éltek Ischia szigetén, bevándorlóként, akár az apjuk, egy palotában (quattrocento, nagyon szép, a falakon málló Cupidók, patkányok serege, sem központi fűtés, sem szomszédok).

Nem jártak sehová; ügynökeiken és ügyvédeiken kívül hozzájuk sem járt senki. Egyikük sem nősült meg. Úgy harmincéves koruk táján apró és tartósabb örömöknek szentelt belső világ kedvéért lemondtak az emberek világáról. Mindkét testvér műkedvelő volt, fanatikus és megszállott amatőr a szó igazi értelmében.

Más korból származtak ide.

Peter szenvedélye a műgyűjtés volt. Irgalmatlanul, sőt mondhatnánk, hogy ádázul gyűjtött, mint ahogy némely férfiak a nagyvadra mennek. Ízlése kaotikus volt, a szerzeményei-festmények, szobrok, zománc–, porcelán, üveg– és kristályedények, fémtárgyak megtöltötték a kastély hatalmas termeit, sőt még a pincébe is jutott belőlük. Ötvenéves korára köpcös kis emberkévé vált, apró, gunyoros szemekkel és gondozatlan, vöröses kecskeszakállkával.

Harold Castellare, Peter tehetséges bátyja, tudós volt. Műkedvelő tudós. A XIX. század gyermeke, mint ahogy Peter még ennél is korábbi időből ragadt itt. A modern tudomány nagyrészt csapatmunka és izzadságos robot – mindkettő elfogadhatatlan egy Castellare számára. Harold elméje azonban a maga módján ugyanolyan átható és eredeti volt, mint egy Newtoné vagy egy Frankliné. Elismerésreméltó munkát végzett a fizika és az elektronika területén, sőt ügyvédei szorgalmazására néhány fölfedezését szabadalmaztatta is. Az ezekből befolyó jövedelmét, ha éppen nem költötte el műszerekre és fölszerelésekre, az öccsének adta, aki köszönet és harag nélkül elfogadta azt.

Harold ötvenhárom éves korára cingár és aszott, fakó és foltos öregúrrá töppedt, vértelen arcán búskomorság ült; orra alatt gondosan nyírt őszes-vöröses bajusz díszelgett: szöges ellentéte és kiegészítője öccse kecskeszakállának.

Az egyik májusi reggelen Haroldot baleset érte.

Goodyear egy darab gumit ejtett a forró kályhára; Arkhimedész fürdőt vett; Curie a fiókban felejtett egy darab uránércet egy fényképezőlemezen. Harold Castellare türelmesen pepecselt egy készülékkel, amely csak az áramot falta, de egy meglehetősen különös koronakisülésen kívül eddig még semmit sem produkált, egyszer azonban Harold hatalmasat tüsszentett, és véletlenül ráejtett egy közönséges rúdmágnest két töltött kimenő csatlakozóra. A készülék fölött jókora, homályos buborék jelent meg.

Harold, miközben fölegyenesedett ösztönös görnyedtségéből, leírhatatlan döbbenettel meredt rá. Eközben a homályosság hirtelen eloszlott a buborékból, és rajta keresztül tisztán kivette a mozaikpadló egy darabját, amely mintha egyméternyire a valódi padló fölött lebegett volna. Jól látszott egy faragott fapadnak a vége is, rajta egy különös alakú, apró, húros hangszer hevert.

Harold buzgón káromkodott magában, izgatottan lejegyzett valamit, aztán kísérletezni kezdett. A buborékot óvatosan megvizsgálta elektroszkóppal, mágnessel, Geiger-számlálóval. Semmi. Letépett a jegyzetfüzetéből egy apró papírdarabkát, és a gömb fölé ejtette. A papír eltűnt, nem tudni, hová.

Harold megragadott egy méterrudat, és vigyázva a buborék felé tolta. Mintha semmi sem lett volna ott, a méterrúd könnyedén beléje hatolt, és áthaladt rajta. Amikor a húros hangszerhez ért, az hangosan megpendült. Harold tovább tolta előre. A hangszer lecsúszott a padról, és tompa huppanással és csörrenéssel a padlóra zuhant.

Harold rámeredt, és egyszerre felismerte fájdalmasan ismerős formáját.

Hanyagul félredobta a méterrudat, kinyújtotta a karját, és kiemelte a buborékból a törékeny szerszámot. Az keményen és hűvösen simult az ujjai közé. A fényes lakkon átcsillant a faanyag színe. Mintha tegnap került volna ki a mester kezéből.

Peter gyűjteményében volt egy szinte a megszólalásig hasonló hangszer: egy XVII. századból való viola d'amore, csak a konzerválószer különböztette meg ettől.

Harold leguggolt, és vízszintes irányban átnézett a buborékon. Vagy tizenhat méterre odébb arany– és rozsdaszínű tapéta rejtette a falat, csupán középen szakította meg egy díszes ajtó. Ez lassan föltárult, és barnás fény villant.

Aztán a gömb újból elhomályosodott. Kezéből eltűnt a viola d'amore. Csak a méterrúd, amelyet a gömb belsejében ejtett a földre, hevert a lába mellett.

– Ide nézz! – mondta Harold egyszerűen.

Peter kissé fölvonta a szemöldökét.

– Mi ez, valami újfajta televízió?

– Dehogyis! Nézd csak!

A viola d'amore ugyanott hevert a padon, mint előzőleg. Harold benyúlt a gömbbe, és kiemelte onnan.

– Add csak ide! – mondta Peter döbbent hangon. Kézbe vette, és megsimogatta a simára csiszolt fát. Bátyjára meredt: – Az Úristen és minden szentjei! – kiáltott föl. – Időutazás!

Harold türelmetlenül horkantott.

– Kedves Peter öcsém, az "idő" önmagában értelmetlen szó, akárcsak a "tér"!

– Jó, jó, de mégis időutazás!

– Ha úgy tetszik, akkor az.

– Híres ember lesz belőled!

– Szerintem is.

Peter a kezében levő hangszerre pillantott.

– Szeretném ezt megtartani, ha nincs ellenedre.

– Boldog lennék, csakhogy nem teheted.

És még be sem fejezte, amikor a buborék elhomályosodott, a viola d'amore pedig elillant, akár a füst.

– Nos, látod, miért nem lehet?

– Miféle boszorkányság ez?

– Visszamegy… Később majd meglátod. Egyszer már volt a kezemben ez a szerszám, és ugyanez történt. Amikor a gömb megint átlátszóvá vált, a viola ugyanott volt, mint korábban.

– És hogy magyarázod mindezt?

Harold némi habozás után válaszolt:

– Sehogy. Amíg el nem végzem a megfelelő számításokat… – Ami némi idődbe telik. De addig is, a laikusok nyelvén…

Harold arcára kiült a lefordítás erőfeszítése.

– Nos hát, nagy vonalakban… azt mondhatnám, hogy az események konzerválódnak. Két vagy három évszázaddal ezelőtt…

– Három. Nézd meg a hangréseket!

– Nos, hát három évszázaddal ezelőtt, a napnak ugyanebben az órájában, valaki volt ebben a szobában. Ha a viola eltűnik, az illető ezt észrevette volna. Ez azt jelentené, hogy változás következik be a már rögzült eseményekben, ezért hát ez nem történhetik meg. Ugyanezen oknál fogva feltételezem, hogy nem láthatunk be a gömbbe, vagy – a töltőtollával próbálkozott – úgy, ahogy gondoltam, nem tudunk benyúlni sem és megérinteni az ott levő dolgokat, mivelhogy ez szintén változást idézne elő. És minden, amit akkor teszünk bele a gömbbe, amíg az átlátszó, kijön onnan, mihelyt átlátszatlanná válik. Vagyis, hogy durván fejezzem ki magam: nem változtathatjuk meg a múltat.

– Nekem azonban úgy tűnik, mintha megváltoztattuk volna. Mégpedig most, amikor kivetted onnan a violát, még ha nem is vette ezt akkor észre senki.

– Tessék, ez a nehézsége annak – mondta Harold –, amikor a nyelv segítségével akarjuk pontosan kifejezni a közlendőinket. Ha még nem felejtetted volna e! a magasabb matematikát… Egyszóval leszögezhetjük – nem feledve el természetesen, hogy mindaz, amit mondok, hazugság, mivelhogy angolul mondom –, hogy egy esemény, amely nem gyakorol befolyást más eseményekre, az nem esemény. Más szóval…

– Mivelhogy senki sem látta, hogy kivetted, közömbös, hogy kivetted-e avagy sem. Fölöttébb veszedelmes állítás ez, Harold; volt idő, amikor ezért máglyán égettek volna el!

– Meglehet. De más módon is megfogalmazhatjuk, helyesebben végtelen sok módon, amelyek csak látszólag különböznek egymástál. Ha valaki, mondjuk, Isten, az alatt, amíg én itt beszélgetek veled, zéró időtartamot véve, eltávolítaná a Holdat, és helyette egy pontosan ugyanolyan tömegű albedójú stb. holdat tenne oda cementből és gipszből, semmi különbséget nem vennénk észre az általunk érzékelt világegyetemben, ennél fogva nem is állíthatjuk bizonyosan, hogy ez nem következett be. Hadd tegyem hozzá: teljesen közömbös számunkra, hogy bekövetkezett-e vagy sem.

– "Ha nem látom, nincs is."

– Úgy van. A filozófia egyik alapvető és ennek természetes folyományaként értelmetlen problémája. Kivéve – tette hozzá – ebben az egy megnyilvánulásában.

A zavaros gömbre meredt.

– Megbocsátasz, ugye, Peter? Még dolgoznom kell rajta.

– Van már elképzelésed, mikor hozod nyilvánosságra?

– Haladéktalanul. Vagyis egy-két héten belül.

– De vársz addig, ugye, amíg megbeszéljük a dolgot? Mert volna egy ötletem ezzel kapcsolatban.

Harold éles pillantást vetett rá.

– Üzleti?

– Mondjuk.

– Nem! – tiltakozott Harold. – Ez nem olyan dolog, Peter, amit ha akar, az ember szabadalmaztat, ha akar, véka alá rejt.

– Persze. A vacsoránál látjuk egymást, igaz?

– Azt hiszem. Ha elfeledkeznék róla, kopogtass, az ajtómon, jó?

– Jó. Viszlát.

– Viszlát.

Vacsoránál Peternek csak két kérdése volt.

– Megtaláltad a módját annak, hogy mondjuk, a tizenhetedik század helyett a tizennyolcadikba vagy hétfő helyett keddre menj vissza a szerkezeteddel?

– Ami azt illeti, igen. Bámulatos! Szerencse, hogy beépítettem egy reosztátot, mert az áramot nem mertem volna kikapcsolni. Az áramerősség változtatásával változik az idő is. Eljutottam volna, azt hiszem, a múlt hét szerdájáig, legalábbis a köpenyem a munkaasztalon hevert, ahol emlékezetem szerint szerda délután hagytam ott. Különös érzés volt, Peter, hiszen ugyanaz a köpeny volt rajtam is! Aztán a gömb elhomályosodott, és természetesen a köpeny is eltűnt. Bizonyára én magam jöttem be a szobába.

– És a jövő?

– Igen! Még egy furcsaság. A közeljövőbe több időpontra is előre irányítottam a gépet, és bár ő maga mindig ott volt a helyén, semmit sem változott, pedig én elterveztem vele egy-két dolgot. Lehet, hogy ez is az események megőrződésének tulajdonítható, bár én más véleményen vagyok. Még előbbre lépve az időben, homályos foltok, üres térségek tűnnek elő; semmi olyasmit nem látok, ami láthatóan ne létezne már most is. Itt azonban, a legközelebbi néhány napban, semmi sincs meg belőlük. Olyan érzésem van, mintha távoznék valahová. De hová?

Harold hirtelen távozása éjfél és reggel között következett be. Úgy látszik, saját maga, minden segítség nélkül csomagolta össze a kézitáskáját, és többé nem látta senki. A távozása persze nagyon is rendkívüli volt, maga a mód azonban egyáltalán nem volt különös. Harold mindig is megvetette, ahogy ő mondotta, az "inas zsarnokságát". Mindenki tudta róla, hogy fölöttébb független ember volt.

Másnap Peter csinált néhány jelentéktelen kísérletet az időgömbbel. A XVI. századból előhalászott egy velencei kristályból készült illatszeres fiolát; a XVIII-ikból egy paliszanderfából faragott feszületet; a XIX-ikből pedig, amikor a palota egy osztrák hercegnek és olasz szeretőjének szolgált kéjlakul, De Sade La Nouvelle Justine-jének egy kézzel illusztrált és különös módon, emberbőrbe kötött példányát.

Természetesen perceken vagy órákon belül mindez elenyészett, kivéve az illatszeres üvegcsét. Peternek ez némileg szöget ütött a fejébe. Megjelent ugyan vagy fél tucat homályos folt a gömbben a fiola közvetlen jövőjében, és igazság szerint el kellett volna tűnnie, de nem tűnt el. Talán mert a fal tövében, a padlón akadt rá, egy jókora patkánylyuk közelében?

Ha valamilyen tárgynak hirtelen nyoma veszett, mélázott magában, vajon azért történt, mert begurult egy patkánylyukba, vagy valamilyen időhalász csípte föl, amikor erre módja adódott?

Azt meg sem próbálta, hogy a jövőbe bekukkantson. Délután fölhívta telefonon nápolyi ügyvédjeit, és új végrendeletről intézkedett. Vagyonát, beleszámítva az ischiai birtok ráeső részét is, az olasz kormányra hagyta, két föltétellel:

1. Amennyiben Harold Castellare is hasonlóan rendelkezik a ráeső részről, és

2. Ha az olasz kormány múzeumot nyit a kastélyban Peter gyűjteményéből, s a birtok jövedelméből fedezi a múzeum fenntartását és az újabb beszerzéseket.

Elő rokonaira – két skóciai unokatestvérére – egy-egy shillinget hagyományozott. Addig nem csinált semmit, amíg az irományt eléje nem hozták, és tanúk jelenlétében alá nem írta. Csak akkor vett bátorságot magának, hogy a saját jövőjébe pillantson.

Harold azt mondotta volt, hogy az események megőrződnek, s Peter nagyon jól megértette, hogy ez ugyanúgy vonatkozik a jelen és a jövő, mint a múlt eseményire. De vajon csak egyféleképpen lehet a jövőt rögzíteni? Létezhet-e az eredmény az ok bekövetkezte előtt?

A Castellare család jelmondata az volt: Audentes fortuna javat, amibe Peter még tizennégy éves korában beszúrta azt a szót, hogy prudentesque – vagyis: "A szerencse kedvez a merésznek és a bölcsnek."

Másnap: semmi változás; a szoba pontosan ugyanolyan, mint a mostani, maga az időgömb is szinte alig látszik. Harmadnap: homályos köd. A negyedik nap, az ötödik nap…

A homály eltartott egészen addig az időpontig, amelyet Peter a reosztát karjának állása alapján úgy ítélt meg, hogy tíz év múlva lesz a jövőben. Ekkor a szoba helyén egy kiállítási vitrinekkel teli, hosszú márványcsarnok tűnt föl.

Peter fanyarul elmosolyodott. Ha Harold vagy, nyilván láthatod ott a jövőben Petert a műhelyedben dolgozni. És ha Peter vagy, ugyanolyan nyilvánvaló, hogy nem tudod eldönteni, vajon ez a terem, amelyet a jövőben látsz, a te kezed nyomán vált-e ilyenné, vagy a te halálod után, úgy nyolc-kilenc év múlva létesült múzeum része-e…

Nem, nyolc év is elég kevés, de még ebben sem tehetett biztos. Hiszen legalább hét esztendő kell hozzá, hogy Haroldot törvényesen holttá nyilvánítsák…

Peter lassan csavarni kezdte előre a finom beállítógombot. Egy villanás, egy másik, egy egész sorozat. Gyorsabban előre! A villogás szürkeséggé olvadt össze; a vitrinekben egymás után tűntek el a tárgyak, és újabbak jelentek meg helyettük; a márvány megsötétült, majd kivilágosodott, megsötétült és kivilágosodott, megsötétedett, és úgy maradt. Peter megítélése szerint az ötszáz évvel ezutáni termet látja maga előtt. Minden szabad felületet vastag porréteg fed; az egyik sarokban hanyagul odasöpört szemét és valamilyen kis állatnak a teteme hever.

A gömb elhomályosodott.

Amikor kitisztult, a porban kacskaringós lábnyomcsapás látszott, és két vitrinben nem volt semmi.

A szétálló, háromujjú lábnyomok hossza volt vagy háromnegyed méter.

Pillanatnyi tűnődés után Peter átment a munkaasztal másik oldalára, lehajolt, és onnan nézett át a gömbön. A négy magas ablak közül a legközelebbiben, mintegy keretbe foglalva, a képes levelezőlapok banalitására emlékeztető kép tűnt a szemébe: a nap ezüstözte öböl, a város perspektivikus íve, hátterében a halványan füstölgő Vezúvval. A színekkel azonban valami nem volt rendjén, még így a távolság ködén keresztül is.

Peter elment a látcsövéért.

Hát persze, az egész város kizöldült! A város helyét valami buja tenyészet foglalta el. A zöld lombok mögött itt-ott elővillant egy-egy szürkésfehér folt, ami ugyanúgy lehetett szikla, mint épületrom. Semmi mozgás nem látszott. A kikötőben egyetlen hajó sem mozdult.

A tűzhányó oldalán azonban föltűnt valami furcsaság. Mint valami óriási százlábú – a támasztó dúcok voltak a lábai – rozsdás-narancsszínű cső kapaszkodott föl a lejtőn, és hirtelen, minden ok nélkül véget ért a csúcs közvetlen közelében.

Azalatt, amíg Peter nézte, lassan kékké változott.

Egy nappal előbbre: most már az összes vitrint kirabolták; szemmel láthatóan üres volt az egész múzeum.

Tegyük föl, hogy öt évszázad múlva a világot vagy legalábbis Campania tartományt "valamik" lerohanták, eközben az emberiséget elpusztították vagy elűzték, a hódítók pedig érdeklődést mutatnak a múzeum kincsei iránt, és ennek megfelelően eltávolítják őket. Eltávolítják, de hová? és miért?

Peter elismerte, hogy erre a kérdésre lehet vagy ezerféle válasz, s ezek közül kilencszázkilencvenkilenc olyan, hogy ő a vesztes. A megmaradó egyetlen: lemenni a pince biztonságába.

Peter saját kezűleg eszkábált egy védőburkot a munkaasztal fölé, hogy a szerkezetet meg a gömböt elrejtse. A szokatlan munka kis híján két napjába került. Ekkor munkásokat hívott, és a belső fal közelében lyukat vágatott a padlóba, fölszereltetett egy emelőszerkezetet, és az időgömböt árammal ellátó vezetéket egészen a biztosító dobozig elszereltette a falról, így legalább harminc méter hosszú, szabadon lógó kábelt nyert. Ezután a munkások eloldozták a munkaasztalt a padlótól, görgőket szereltek a lábaira, leengedték a pincébe, és eltávoztak.

Peter eltávolította a védőburkot. A gömbbe nézett. Kincs!

Kisebb-nagyobb ládák egymásra halmozva, ameddig csak a szeme ellát.

Nem remegő, tömpe ujjakkal előbbre csavarta a reosztátot. Ködös villanás, még egy, majd folyamatos villódzás, mihelyt gyorsabban forgatta a finom kapcsoló gombját – aztán vége: az időgömb hatósugara végéhez ért.

Peter úgy becsülte, hogy kétszáz évig – úgy i. sz. 2700 és 2900 között – senki sem teszi be a lábát a pincébe. Kétszáz év "elszámolhatatlan idő".

A reosztáttal visszakereste ennek a zavartalan időszaknak a kezdetét. Leemelt egy kisebb ládát, és fölfeszítette.

Sakkfigurák, aranyberakásos elefántcsont, firenzei, XIV. század. Csodás! Újabb láda az átelleni halomból.

Tang-figurák, lovak és emberek, huszonöt és negyven centiméter magasak. Felbecsülhetetlen érték!

Tomaso azt mondta, hogy a ládák éghetetlenek. Lement a konyhába, hogy próbát tegyen, és igaza volt. A láda darabkáit még csak ki sem kezdte a tűzhely lobogó tüze. Az egyiket kihalászta a piszkavassal: még a gyalulatlan deszka pihevékony szálkáit sem kapta meg a láng.

Ennek megvan a különös magyarázata. Amikor eljön a ládák visszatérésének az ideje, a közben előadódó hányattatásoknak nem lesz hatásuk rájuk; egyszerűen összeállnak megint, mint Thor kecskéi. Az égés azonban más ügy; az égés energiát szabadítana föl, amelyet nem lehetne visszaszármaztatni.

Ezzel mindenesetre magyarázatot nyert az egyik paradoxon. De volt még egy másik is, amely nem hagyta nyugodni Peter rendszerető elméjét. Ha ezek a tárgyak, amelyeket ő jó hétszáz évvel a jövőben kézbe vett ott a pincében, részévé válnak annak a gyűjteménynek, amelyet ő a múzeumra hagyott, s amelyet az megőrzött, és majdan elraktározott a pincében, hogy ő ott rájuk akadjon, nos, ezek a tárgyak honnan az ördögből származnak egyáltalán?

Nem hagyott nyugtot neki ez a gondolat. Peteit megtanította rá az élet, mint ahogy a bátyját a fizika, hogy sosem kap az ember valamit semmiért.

Ráadásul ez a rejtély csak egyike volt a sok meghökkentő talánynak, és nem is a legnagyobb. Ott van például az időgömb makacs átlátszatlansága, valahányszor a közvetlen jövőt akarja kifürkészni. Akárhányszor próbálkozott is vele, az eredmény változatlanul ugyanaz: ködös homály mindaddig, amíg hirtelen elő nem bukkan a márványfolyosó.

Az még csak érthető, hogy a gömb semmit sem mutat abból az időből, amikor ő a pincében fog tartózkodni, ez azonban a nap huszonnégy órájából nem tesz ki többet öt vagy hat óránál. Aztán az is föltételezhető, hogy semmi olyan változást nem mutat meg, amit ő fog végrehajtani, hiszen az előrelátás módot adna neki arra, hogy módosítson a cselekedetein. Ezért gondosan kitakarította a pince egyik szögletét, egy spanyolfallal elrekesztette a pince többi részétől, és megfogadta – amit be is tartott –, hogy egy hétig nem csinál semmit az eltakarított térséggel, és nem mozdítja el a spanyolfalat. Ekkor újból próbálkozott: az eredmény ugyanaz, mint korábban.

Csak egyetlen magyarázatot tudott elképzelni: hogy valamikor az elkövetkező tíz év folyamán valami olyasmi történik, amit ő, ha módja lenne rá, megakadályozna, és a kulcs ott rejtőzik abban az őrjítő, töretlen homályban.

Annyi bizonyos, hogy olyasminek kell történnie, amit ő meg tudna akadályozni, ha tudná, mi az… sőt, hogy mikor következik be.

Ez az esemény minden valószínűség szerint az ő saját halála. Éppen ezért Peter fölfogadott magának kilenc testőrt, akik fölváltva hármasával vigyáznak rá, mivelhogy egyetlen emberben sem lehet megbízni, ketten összeesküdhetnek ellene, három emberben viszont némi ráfordítással föl lehet szítani az egymás elleni, kölcsönös bizalmatlanságot. Ezenkívül alapos orvosi vizsgálatnak vetette alá magát, minden ajtóra és ablakra új zárat rakatott, és megtett minden óvintézkedést, amire csak találékonyságából tellett. Miután mindezt elvégezte, a legközelebbi tíz esztendő ugyanolyan ködös maradt, mint addig.

Peter nagyjából számított is erre. Még egyszer sorra vette az óvintézkedéseit, és minekutána semmi rést nem talált bennük, megnyugodott. Megtett mindent, ami tőle tellett; vagy túléli a válságot, vagy nem, így is, úgy is konzerválódnak az események; az időgömb nem figyelmeztetheti őt előre.

Más ember örömét megrontotta volna a bűntudat és a félelem: Peterét azonban csak jobban fölcsigázta. Ha korábban kereste a magányt, akkor most remeteségbe vonult; elveszettnek tartott minden órát, amelyet nem a munkájának szentelt. A délelőttöket azzal töltötte, hogy a pincében kicsomagolta a szerzeményeit, délutánonként és esténként pedig osztályozta, katalogizálta, vizsgálgatta és – a szó nem túl arás rá – kapzsi tekintettel bámulta őket. Három hét telt el ily módon, mire a kábel hatósugarán belül kiürültek a polcok, kivéve azokat a ládákat, amelyek túlságosan terjedelmesek voltak ahhoz, hogy elférjenek a gömbben. Ezeket Peter hősies lemondással érintetlenül hagyta.

És még így is csak századrészét kaparintotta meg ónnak a mérhetetlen kincstárnak. Horgok segítségével talán három-négy méterrel ki tudta volna terjeszteni a vadászterületét, csakhogy így azt is kockáztatta volna, hogy a kincsei megsérülnek; de különben is ezzel nem oldotta volna meg, legfeljebb elodázta volna a problémát. Nem maradt más hátra, mint hogy maga menjen át a gömbön, és amíg odaát van, kibontsa a ládáit.

Peter dühödt makacssággal egyébre sem gondolt a nap hátralevő részében. Ami őt illeti, semmi kétség nem fért hozzá, hogy az eredmény bőven megéri az esetleges kockázatot; a kérdés csak az, hogyan mérje föl a kockázatot, és ha lehet, hogyan csökkentse azt.

Először is: határozott szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy átmerészkedjék azon a légies gömbön. Érezte, ha eszével nem is tudta megmagyarázni, hogy itt a krízis órája. Aztán meg: a józan esze azt súgta, ne tegye. Szorongásának két forrása is volt. Az egyik Harold bátyjának krétafehér arca, pillanatokkal az előtt, hogy összecsapott fölötte a víz; a másik az a rémkép, amelyet a galéria porában látott hatalmas, csámpás lábnyomok szítottak föl a fantáziájában. Peter akarata ellenére gyakran kapta magát azon, hogy próbálta elképzelni azoknak a nyomoknak a gazdáit, mígnem olyannyira valóságos alakot öltöttek, hogy megesküdött volna rá: valóban ott vannak a szeme előtt!

Toronymagas szörnyeket látott maga előtt, tarajos kígyófejjel és nagy, merev szemekkel; peckesen, fejükkel bólogatva jártak föl és alá, mint valami fantasztikus szárnyasok a baromfiudvarról.

Ám vegyük csak sorra ezeket az intő jeleket! Először: lehetetlen, hogy Harold halála valaha is kellemetlenségbe sodorhatná. Élt benne a bizonyosság, hogy nem voltak tanúi, a csapást egy kődarabbal mérte rá; ugyancsak kő volt a nehezék is, amely a fenékre süllyesztette a holttestet, a kötelet pedig ott találta a parton. Másodszor: azok a háromujjú micsodák legyenek bár olyan rémisztőek, mint a világ minden mumusa együttvéve, ez mit sem számít, hiszen sohasem találkozhat velük.

A szorongása azonban mégsem akart csillapodni. Érezte, addig nem nyugszik, amíg meg nem leli a mentőkötelet. És amikor meglelte, azon csodálkozott, hogy ez eddig nem jutott az eszébe.

Az időgömböt arra az időpontra fogja beállítani, amely közvetlenül megelőzi a homályos szakaszok között fellépő egyik szünetet. Ezzel bebiztosítja magát mindenféle baleset, váratlan betegség és egyéb előre nem látható véletlen ellen. Egyúttal nem kell tartania attól az egyáltalán nem képzelt, hanem nagyon is valós veszélytől sem, hogy az a gépezet, amely az időgömböt gerjeszti, elromolhat, amíg ő odaát tartózkodik. Ugyanis az események megőrzése nem a gömb működésének volt a következménye, hanem olyan körülmény, amely korlátozta annak működését. Bármi történjék is, lehetetlen volt számára, hogy ugyanabban a téridőben tartózkodjék, amelyet már elfoglalt valamely múlt– vagy jövőbéli megfigyelő; ennélfogva akkor, amikor a szörny belép a pincébe, Peter már nem lesz ott.

Persze nem szabad megfeledkezni az illatszeres üvegcséről. Minden szabály alól akad kivétel; Peter azonban úgy vélte, hogy ez esetben nem érvényes ez a példa. Egy illatszeres fiola begurulhat a patkánylyukba, egy ember nem.

Óvatosan visszacsavarta a reosztátot az utolsó szürke villanásig, majd az előbbinél is óvatosabban a következőig. Megítélése szerint a kettő közötti szünet lehetett úgy egyórányi – kiváló!

Pulzusa egy kissé gyors volt, az agya azonban nyugodtan és szenvtelenül működött. Fejét bedugta a gömbbe, és elővigyázatosan szaglászott. Az áporodott levegőnek volt valami halványan kellemetlen illata, de azért élvezhető volt.

Az egyik ládát lépcsőül használva, fölkapaszkodott a munkaasztal tetejére. Egy másik ládát is a gömb mellé cipelt, és úgy állította föl, hogy a teteje egy síkba essék annak az egyenlítőjével. És hét és fél évszázadnyival a jövőben ott állt egy harmadik láda is a padlón, közvetlenül a gömb alatt.

Peter belépett a gömbbe, és könnyedén leugrott, a lábát behajlítva, hogy kivédje a zuhanást. Amikor fölegyenesedett, mintha a munkaasztal közepén vájt jókora kerek lyukban állt volna; álla éppen csak hogy fölötte volt a gömb tetejének.

Leguggolt, a fejét áthúzta a nyíláson, és lelépett a ládáról.

A jövő pincéjében állott. A gömb ott lebegett és ragyogott mögötte a levegőben, a középpontja valamivel magasabban volt a fejénél. Árnyéka fekete ékekként olvadt bele körös-körül a sötétségbe.

Peter szíve veszettül kalapált. Úgy érezte, hogy nem kap levegőt, és az az ostoba gondolat kínozta, hogy miért nem visel búvársisakot a fején. A csönd: akár a kiáltást megelőző hallgatás.

A folyosókon azonban százával sorakoztak a kincses ládák.

Peter munkához látott. Nehéz, pontosságot igénylő munka volt fölnyitni a ládákat, eltávolítani a tartalmukat és újból leszögezni őket úgy, hogy ne mozduljanak el, ám ez volt az ár, amit a mentőkötélért fizetnie kellett. Bizonyos értelemben minden láda egy mikrokozmosz, mint maga a pince: egy darab elszámolatlan idő. Ötven perc múlva azonban mindez a pincére nézve megváltozik, amikor tarajos fejek fognak végigbólogatni ezeken a folyosókon; a ládák belsejére vonatkozóan viszont, Peter legjobb tudomása szerint, örökkön-örökké megmarad a mostani állapot.

Az első ládában csipkefinom áttört porcelán volt, a másodikban shakudo kardmarkolat; a harmadikban csodálatos, IV. századi görög réz dombormű, amely mindenben fölveszi a versenyt a sírisi bronzokkal.

Peternek szinte fizikai erőfeszítésbe tellett, hogy letegye kezéből a bronzot, de nagy nehezen rászánta magát: ott állt a ládaemelvényén a jövőben, miközben a feje kinyúlt a gömb fölé a jelenbe, mint ahogy – megint ez az abszurd gondolat! – a búvár feje kibukkan a tengerből, és óvatosan lehelyezte kincsét a többi mellé a munkaasztalra.

Aztán ismét le, a törékeny csöndbe és félhomályba. A következő ládák túl nagynak bizonyultak, a mögöttük levőkben nem volt bizonyos. Peter követte az árnyékát a folyosón végig. Kis híján húsz perce maradt: elég egy ládára, ha gondosan megválasztja, és még marad is bőségesen.

A sor végénél jobb kéz felől megpillantott egy ajtót. Nehéz, szegecsekkel kivert ajtó, egyetlen vas lépcsőfok. Peter idejében itt semmilyen ajtó nem volt; az egész épület beosztását megváltoztathatták. Hirtelen világos lett a dolog! Ha nem így lenne, ha akár egyetlen csempe vagy szemöldökfa is megmaradt volna a palotából olyannak, amilyennek ő ismerte, akkor a gömb sohasem mutatta volna meg neki, vagy engedte volna be ebbe az adott itt és mostba, ebbe a – hogy is mondta csak Harold! – tér-idő csomópontba.

Mert ha az ember megláthatná valamely most tétező dologról, hogy milyen lesz a jövőben, akkor megváltoztathatná azt a jelenben: belevéshetné a nevét, kettétörhetné, ledönthetné, ami nyilvánvaló képtelenség, ennélfogva…

Ennélfogva amikor a gömbbe nézett, az első tíz esztendőnek szükségszerűen homályba kellett vesznie, nem azért, mert valami kellemetlen dolog fog történni vele, hanem mert a régi palota utolsó nyomai még nem tűntek el azalatt.

Semmiféle válságról nincs szó.

De várjunk csak egy percet! Harold képes volt bepillantani a közeljövőbe is… Hát persze: Haroldnak meg kellett halnia.

Az ajtó előtti félhomályban észrevett egy sokat ígérő ládahalmot. Az út odáig nem volt sima: a padlón egy kupacban összegyűlt szemetet talált, ami valószínűleg azokra a bizonyos lényekre engedett következtetni. Peter elővigyázatosan előrelépett – ám mégsem volt eléggé elővigyázatos.

Harold Castellarét egy másik baleset is érte, méghozzá ha úgy vesszük, szerencsés kimenetelű baleset. Az ütés elkábította, a kopott kötéldarab lecsúszott a kövekről, és ő, ha kapálózik, talán elmerül, ám ehelyett tehetetlenül lebegett a vízben. Egy halászhajó, amely kis híján elgázolta, a fedélzetére vette. Az agyrázkódás, a sokk, a hideg víz, a léghiány következtében több mint háromnegyed részben halott volt. De egy órával később, amikor az egyik nápolyi kórházba került, még mindig pislákolt benne az élet.

Természetesen nem volt nála semmiféle irat vagy ismertetőjel a ruháján, ami alapján azonosíthatták volna, és a megmenekülése utáni egy hétig semmiképpen sem tudott számot adni magáról. A második héten sem, bár már javulóban volt, nem tudták szavát venni, míg a harmadik hét végén, miután látta, hogy felgyógyulása ellenére sem akarják kiengedni, úgy tett, mint aki visszanyeri az emlékezetét, kitalált magának egy teljesen fiktív személyazonosságot, erre aztán kiírták a kórházból.

Hogy ezt és összes ezutáni cselekedetét megértsük, elég, ha emlékeztetünk rá, hogy Harold ereiben Castellare-vér csörgedezett. Hogy ne keltsen fölösleges nyugtalanságot Peterben, nem nyúlt nápolyi bankszámlájához, ehelyett egy ismerősénél, aki nem tett föl kíváncsi kérdéseket, beváltott egy négy héttel visszadatált csekket. Az így szerzett pénz egy részéből kifizette a kórházi ápolás költségeit, és megjutalmazta a megmentőit. Egy másik részéből új ruhákat vett magának, és négy napot töltött egy félreeső szállodában, hogy újból megtanuljon járni és öltözködni. A maradékon az utolsó napon vásárolt egy diszkréten apró revolvert és egy doboz töltényt.

Fölszállt az Ischiába menő utolsó hajóra, és tizenegy óra előtt néhány perccel megállt a saját kapuja előtt. Az este hűvös volt, és a nagy szalonban vidáman lobogott a tűz.

– Remélem, Signor Peter jól van – nyújtotta oda a kabátját a szolgának.

– Igen. Kitűnően érzi magát, és nagyon el van foglalva a gyűjteményével.

– Hol van? Szeretnék szót váltani vele.

– A pincében, Signor Harold. Csakhogy…

– Csakhogy?

– Signor Peter senkit sem fogad, amikor a pincében tartózkodik. Szigorú parancsot adott, hogy senki se zavarja őt, Signor Harold, amikor a pincében van.

– Ugyan! – mondta Harold. – Biztos vagyok benne, hogy engem fogadni fog.

Látszatra egy medvecsapdára hasonlított, attól eltekintve, hogy két félkör alakú pofa helyett négy, rövid és hegyes foggal ellátott cikkely csapódott rajta össze, elviselhetetlen fájdalmat okozva.

Minden egyes cikkely egy-egy vékony karon nyugodott, és ravaszul úgy volt megszerkesztve, hogy elég volt a négy pöcök közül egyre rálépni, az ördöngös szerkezet nyomban összecsapódott. Az egyes karok rugói jóval meghaladták Peter izomerejét. Az egész szerkezet lánccal volt odaerősítve egy a betonpadlóba ágyazott vaskapocshoz; a lánc minden irányban mintegy huszonöt centiméternyi mozgást engedélyezett Peternek. Ha csak le nem rágom a saját lábam, gondolta Peter elkeseredetten, más nem segíthet.

A talány az volt: mit keresett itt ez a dolog? Biztos, hogy most is voltak patkányok a pincében, mint az ő idejében, de nagyobb állatok? Elképzelhető, hogy ezek a háromujjú micsodák ekkora gépezettel fognának patkányt?

Az elfelejtett találmányokat, cikáztak Peter gondolatai, rendszerint újból föltalálják. Ha ő, mondjuk, élete során eltitkolja az időgömböt, s ez nem éli őt túl, akkor is akadhat egy másik időhalász a távoli jövőben, ha nem is itt, de a világ többi kincstáraiban. Ez magyarázatot nyújthat erre a vas állkapcsú rémségre. Sőt magyarázatot nyújthat az egész pincére, erre az igazi embercsapdára, ha nem lenne értelmetlenség az egész, ugyanis a csapdának csak addig lehetne lakója, amíg a csapda fölállítója nem jön ide ellenőrizni azt. Az események meg a bölcs időutazók élete megőrződnek.

És ő már majdnem negyven perce itt van a pincében. Még húsz perc, huszonöt, legfeljebb harminc, amikor azok a valamik idejönnek, és a jövetelükkel őt kiszabadítják. Kezében volt a mentőkötél, és egyedül ez a tudat tette képessé rá, hogy elviselje a fájdalmat, amely pillanatnyilag betöltötte a világegyetemét. Akárcsak a fogorvosnál a procain előtti régi rossz időkben: akármilyen kínkeserves volt is időnként, de az ember tudta, hogy egyszer vége szakad.

Lélegzetét visszafojtva, tekintetét az ajtóra szögezte. Egy távoli dörej, még egy, aztán egy furcsán kellemetlen csikorgás, és újból csend.

De hallotta őket. Tudta, hogy ott vannak. Már nem tarthat sokáig.

Három férfi, két zömök és egy sovány, kártyázott a pincébe vezető lépcsőt rejtő zárt ajtó előtti folyosón. Lassan föltápászkodtak.

– Ki az? – kérdezte a legalacsonyabb.

Tomaso szicíliai szózuhataggal árasztotta el; a férfi arca elsötétült, de azért tiszteletteljesen nézett Haroldra.

– Most le fogok menni az öcsémhez – jelentette ki Harold.

– Nem, uram – szögezte le a legalacsonyabb határozottan.

– Arcátlanság! – förmedt rá Harold.

– Igenis, uram.

Harold összevonta a szemöldökét.

– Nem engedsz le?

– Nem, uram.

– Akkor menj, és mondd meg az öcsémnek, hogy itt vagyok!

A legalacsonyabb bocsánatkérő hangon, de határozottan kijelentette, hogy ez ellen is szigorú parancsai vannak; Harold nagyon meglepődött volna, ha mást hall a szájából.

– Akkor legalább azt meg tudod mondani, mikorra várható, hogy előjön?

– Nemsokára, uram. Egy óra, két óra múlva.

– Mit csináljunk? – mondta Harold bosszúsan, és félig hátat fordított. Aztán megtorpant. – Még valamit – mondta, és közben elővette a revolverét: – Emeljétek föl a kezeteket, álljatok a fal mellé!

Az első kettő vonakodva engedelmeskedett. A harmadik, a sovány, a kabátzsebéből tüzelt, mint a gengszterek az amerikai filmekben.

Harold meglepetten tapasztalta, hogy egyáltalán nem volt éles a fájdalom; inkább arra hasonlított, mintha valaki oldalba vágta volna egy métabottal. A visszhang vég nélkül ide-oda ugrált a falakról. Kezében megrándult a revolver, amint meghúzta a ravaszt, de nem tudta volna megmondani, hogy eltalált-e valakii. Minden mintha lassított filmen játszódott volna, mégis meglepő volt, milyen nehezen tudott megállni a lábán. Zuhanás közben látta, hogy a két köpcös keze félig a kabátzsebében van, a sovány szélesre tátja a száját, Tomaso szeme tágra mered. Majd meglódult feléje a fal, és ő úszni kezdett mellette, különösen ügyelve arra, hogy el ne ejtse a revolvert.

Alighogy túljutott a folyosó első fordulóján, újabb dörrenés hallatszott mögötte. Vakolat-szökőkút csapott a szemébe; nehézkesen futni kezdett, a háta mögött zavaros kiáltozás támadt.

Gondolkodás nélkül a laboratóriumot választotta ki céljául; választása ösztönös volt, minden ésszerű magyarázat nélküli. Mindenesetre már a csarnok közepén rájött, hogy nem fog eljutni oda.

Megfordult, és a folyosó kijáratára sandított; valami homályos foltot látott moccanni, és rálőtt. A folt eltűnt. Újból magfordult, és botorkálni kezdett egy karosszék felé, amely a legközelebbi menedéket ígérte, két lépést tett, ekkor valami hátba vágta a lapockái között. Megroggyanó térdekkel még egy lépést tett, és a fal másodszor is, de enyhébben, a testéhez csapódott. A kandalló mellett függő drapériába kapaszkodva, összerogyott.

Amikor a három őr, név szerint Enrico, Alberto és Luca, óvatosan előbújt a folyosóból, és Harold holttestéhez lopakodott, ezt már akkorra elborították a lángok – mintha egy viking feküdne ott rögtönzött halotti leplében: a drapéria kifakult lovai, lovasai és sólymai vonagolva-pattogva lobbantak életre. Egy perc múlva tétova lánggyűrű lopakodott feléjük a szőnyegen.

És bár a szolgák ott termettek a konyhából tűzoltó készülékekkel és vödör vizekkel, és bár a tűzoltókat is kihívták, minden hasztalan volt. Öt percen belül az egész szobát elárasztották a lángok; tíz percen belül a szétpattogó ablakokon és leomló falakon keresztül a tűz átterjedt az első emeletre. Húsz perc múlva a lyukon keresztül, amelyet Peter csináltatott a laboratórium padlóján, nagy csomó lángoló gerenda zuhant alá a pincébe, s miután a lángok teljesen megsemmisítették az időgömb-masinát, és röviddel ezután – mint később a hatóságok sietve megállapították – a hőség elérte azt a fokot, hogy minden azonosítható nyom nélkül elemésszen egy emberi testet. És ennél az egy oknál fogva nem is akadtak Peter holttestének a nyomára.

Alighogy újból megszólaltak a hangok, Peter észrevette, hogy az időgömb fénye vörhenyessé fakul, majd kialszik, mint az elfújt gyertyaláng.

A sötétségben hallotta, hogy nyílik az ajtó.

 

 

Baranyi Gyula fordítása