III.

George dermedten nézte McCarty karját.

A kéz, amely még mindig szorongatta a kőszilánkot, megjelent a látóterében, majd a kar teljes hosszúságában kinyúlva, balra lendült a szörnyeteg fortyogó felszíne fölött. George-nak volt rá ideje, hogy lássa fölemelkedni, aztán ádázul lecsapni, volt ideje, hogy végigfusson rajta a gondolat: hál’ istennek, még mindig rövid – az McCarty jobb karja, távolabb van Vivian agyától, mint az enyémtől volt; és még arra is volt ideje, hogy rájöjjön: nem segíthet a lánynak, mielőtt McCarty pár centiméterrel hosszabbra nyújtja a kart a kelleténél.
Az osztódás csak félig ment végbe, és George ugyanúgy nem tudott szabadon oda menni, ahova akart, mint ahogy a sziámi iker nem tudja körbejárni a testvérét.
Aztán több ideje már nem volt. Valami mozgást észlelt, és amikor hátrapillantott, látta, hogy egy ormótlan álkéz kap a szemkocsánya felé.

Ösztönösen fölemelte a saját kezét is, elkapta a másik csuklóját, és kétségbeesett erővel visszanyomta. Az másfélszer akkora volt, mint az övé, és olyan izmos, hogy noha George fogása jobb volt, nem tudta visszanyomni vagy távol tartani; csak arra volt képes, hogy mindig ki-kilendítse az eredeti irányából, a saját erejét hozzáadja Gumbséhoz, hogy a mozdulat célt tévesszen.

Gumbs változtatni kezdte a mozdulatai ritmusát és erejét, hogy George ne tudja kiszámítani. Egy vaskos ujj súrolta az egyik szemkocsány tövét.

– Nem szívesen csinálom, Meister – mondta Gumbs hangja. – Higgye el, nincs bennem rosszindulat. Magunk között mondom (hoppá!), nem rajongok azért a McCarty mamáért, de hát (pfű, most majdnem sikerült!), éhes ember ne válogasson. Nono! Én aszondom, magamon kell segítenem (uff!), mert ha én nem, akkor ki más? Tudja, mi van...

George nem válaszolt. Meglepő módon már nem félt, nem féltette sem magát, sem Viviant, csak egyszerűen, mindent elsöprően, eszméletlenül dühös volt. Valahonnan erő áradt a karjába; dühödt koncentrációval azt gondolta: Nagyobbat! Hosszabbat! Erősebbet! Több kart!

A kar növekedett. Szemmel láthatóan duzzadt, nyúlt, dagadt az izmoktól. Gumbsé ugyanúgy.

George másik kart kezdett növeszteni. Gumbs ugyanúgy.

Körös-körül hevesen fortyogott a szörnyeteg felszíne. És George rádöbbent, hogy a lencse alakú test észrevehetően zsugorodik! Sajátos légző rendszere ehhez már kevés volt; a test önmagát emésztette föl, a tulajdon szöveteit égette, hogy pótolja a hiányt.

Mennyire mehet össze, hogy még elbírjon két emberi agyat?

És melyik lakójától szabadul meg majd először?

Nem ért rá töprengeni. Gumbs második keze a fűben kotorászott, de nem talált semmit, ami fegyverként szolgálhatott volna. Most hirtelen rántással az egész testet megpördítette.

Az osztódás közben végbement!

George-nak csak most jutott újra az eszébe Vivian és Mccarty. Megkockáztatta, hogy egy szemvillanásnyira hátrapillantson, de nem látott mást, csak egy jellegtelen, ovális domborulatot, és idejében fordította vissza a szemét, hogy meglássa, amint Gumbs félig nőtt jobb keze kitép a földből egy hosszú, hegyes, száraz ágat. A következő pillanatban az ág már a szeme felé csapott.

A folyópart meredélye egyméternyire volt balra. George egyetlen vad ugrással odaért. Megcsúsztak, meginogtak a szélen, a kezek vadul kapálóztak – aztán hanyatt-homlok legurultak a nyaktörő lejtőn, por és kavicsfelhő közepette, és tompa puffanással földet értek a fenéken.

A világ hatalmasat fordult körülöttük, aztán megnyugodott.

George félig vakon tapogatózott az elveszett fogás után, megtalálta a csuklót és elkapta.

– Jaj nekem! – szólat meg Gumbs hangja. – Ez kész. Rajta, Meister, végezzen velem! Ne húzza az időt!

George gyanakodva meredt rá, de nem lazított a szorításán.

– Mi baja?

– Mondom, hogy kész vagyok – ismételte ingerülten Gumbs. – Megbénultam. Nem tudok mozogni.

George alaposan megnézte magukat. Egy kis sziklára estek, rengeteg sorakozott a folyóágy fenekén. Ez nagyjából kúpos alakú volt; a testük szétterült rajta, s a tompa hegy pontosan Gumbs gerincvelője alatt volt, néhány centiméterre az agytól.

– Gumbs – mondta George –, lehet, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Ha segítek, megadja magát? Engedelmeskedik nekem?

– Miről beszél? Szétment a gerincem!

– Azzal most ne törődjön! Igen vagy nem?

– Hát... igen – mondta Gumbs. – Ami azt illeti, Meister, ez nagyon rendes magától. A szavamat adom rá, ha beéri vele.

– Jól van – mondta George.

Összeszedte minden erejét, és nagy nehezen letornázta a testüket a szikláról. Aztán föltekintett a lejtőre, ahol legurultak. Túl meredek volt; más utat kell keresnie visszafelé. Megfordult, elindult kelet felé, párhuzamosan a kis patakkal, amely még mindig ott csordogált a meder közepén.

– Most mi van? – kérdezte egy perc múlva Gumbs.

– Valahogy megint föl kell jutnunk – vetette oda ingerülten George. – Talán még tudok segíteni Viviannek.

– Ó, persze. sajnos én magamra gondoltam, Meister. ha megmondaná, hogy...

„Vivian már aligha él – gondolta George csüggedten –, de ha csak egy szemernyi esély van rá...“

– Kutya baja sem lesz! – mondta. – A régi testében ez halálos sérülés lett volna, vagy legalábbis örökre béna marad, de emebben nem. Ugyanolyan egyszerűen helyre tudja hozni, mint ahogy új végtagot növeszt!

– Jóságos ég! – mondta Gumbs. – Hogy erre nem gondoltam! No de, Meister, ez akkor azt jelenti, hogy csak az időt vesztegettük, amikor egymásnak ugrottunk? Mert hiszen...

– Nem. Ha összezúzta volna az agyamat, a szervezet bizonyára megemésztette volna, és azzal nekem végem. De az ilyen drasztikus dolgokat leszámítva, azt hiszem, hallhatatlanok vagyunk.

– Halhatatlanok – ismételte meg Gumbs. – Jóságos ég! Így már egész más a dolgok állása, mi?

A partfal alacsonyabb lett, és egy helyütt, ahol a földet sűrűn tarkították a szikladarabok, a törmelékes lejtő megmászhatónak látszott. George megindult fölfelé.
– Meister – szólalt meg egy pillanat múlva Gumbs.

– Mit akar?

– Azt, hogy igaza van, máris kezd visszatérni az érzés... ide figyeljen, Meister, egyáltalán van valami, amire ez a bestia nem képes? Arra gondolok, hogy például maga szerint össze tudnánk rakni magunkat úgy, ahogy voltunk, minden ... ööö ...tartozékkal?

– Lehetséges – mondta kurtán George. Ez a gondolat ott motoszkált az ő agyában is, de ebben a pillanatban nem volt kedve megbeszélni Gumbsszal.

A lejtő felénél jártak.

– Mert abban az esetben... – Gumbs tűnődve elhallgatott. – Tudja, ennek katonai jelentősége van! Aki beállít egy ilyennel a Hadügyminisztériumba, az többé-kevésbé azt kérhet, amit akar!

– Miután szétváltunk – mondta George –, azt csinál, amit jónak lát.

– De a fene egye meg – mondta Gumbs bosszúsan –, az nem lesz jó!

– Miért?

– Mert esetleg megtalálják magát. – Gumbs keze hirtelen fölnyúlt, elkapott egy kisebb kődarabot, és oldalvást kifordította a helyéről a földből.

A fölötte álló nagy szikladarab megremegett, megbillent, és lassan kifelé kezdett hajolni. George egyenesen alatta volt, és azt vette észre, hogy sem előre, sem hátra nem tud mozogni.

– Ne haragudjon! – hallotta Gumbs hangját, melyben mintha igazi sajnálkozás csendült volna. – De hát ismeri a Hűségbizottságot. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot!

A szikla mintha egy örökkévalóságig zuhant volna feléje. George még kétszer megpróbált minden erejével elhúzódni az útjából. Aztán ösztönösen alája tette a két karját.

A legeslegutolsó pillanatban balra mozdította őket, el a lezúduló szürke tömeg középpontjától.
A szikla rázuhant.

George érezte, hogy a karok ágakként törnek el, az eget valami irdatlan szürkeség takarta el; mintha gőzkalapács csapott volna le rá, még a föld is beleremegett.

Loccsanó hang hallatszott.

És még mindig élt! Ez a megdöbbentő tény meg egy jó darabig lekötötte a figyelmét azután is, hogy a szikla ledübörgött a lejtőn, és csend lett. Aztán végre lenézett a jobb oldalára.

Megfeszített karjának ellenállása, még ha eltört is közben, ahhoz elég volt, hogy a lezuhanó tömböt oldalt billentse, úgy harminc centiméternyire... A test jobb fele szétlapult, szétzúzott roncs volt. George még ki tudott venni egy-két szürkés, pépes foszlányt, ahogy beleolvadtak a zöldes-barna, áttetsző anyagba, ahogy a test lassan ismét összefolyt.

Húsz perc múlva az immár fölöslegessé vált gerincvelő utolsó maradványai is megemésztődtek, a test visszarendeződött szokásos lencse alakjába, és George fájdalma enyhülőben volt.

Újabb öt perc múlva a karjai eléggé rendbe jöttek, hogy használni tudja őket.
Most a formájuk és a színük is rendesebb volt, az inak, a körmök, még a ráncok is élethűen festettek.

Normális körülmények között George boldogan eltűnődött volna ezen a felfedezésen néhány óráig, most azonban türelmetlenségében szinte észre sem vette. Fölmászott a lejtő tetejére.

Harmincméternyire egy domború, zöldes-barna, az övéhez hasonló test feküdt mozdulatlanul a száraz fűben.

Természetesen csak egy agy lehetett benne. De kié?

Szinte biztosan McCartyé; Viviannek semmi esélye sem volt vele szemben. De akkor hogy lehetséges, hogy nyoma sem látszik McCarty karjának?

George meghökkenten körbejárta a lényt, és alaposan szemügyre vette.

A másik oldalon észrevett két sötétbarna szemet. Valahogy furcsa módon befejezetlennek rémlettek. Egy pillanat múlva rászegeződtek, aztán az egész test megremegett, ahogy feléje mozdult.

Vivian szeme,George határozottan emlékezett rá, barna volt. Barna, és hosszú, sötét szempilla keretezte az elvékonyodó kis arcban... De mit bizonyít ez? Milyen szinű volt McCarty szeme? Nem tudott visszaemlékezni rá.

Csak egyféleképpen lehetett megtudni. George közelebb húzódott, és erősen remélte, hogy a valami meisterii legalább annyira fejlett, hogy képes a konjugációra, ahelyett hogy megpróbálna fölfalni a fajtársait...

A két test összeért, összetapadt, elkezdett összeolvadni. George szeme előtt ment végbe az osztódási folyamat fordítottja; kettős lencséből az idegen hús összeolvad piskótává, tojássá, majd megint lencsévé.

A két agy közelebb sodródott, a gerincvelők derékszögben keresztezték egymást.

Csak ekkor vett észre egy furcsaságot a másik agyon: mintha világosabb és nagyobb lett volna, a körvonalai kissé élesebbek..

– Vivian? – kérdezte George bizonytalanul. – Te vagy az?

– Nem kapott választ. Megpróbálkozott megint, aztán megint.

Végre:

– George! Jaj, drága George... sírni akarok, de valahogy nem megy.

– Nincs könnymirigyed – mondta gépiesen George. – Öööö Vivian...

– Igen, George? – Megint az a meleg hang.

– Mi lett Miss McCartyval? Hogy sikerült... Szóval mi történt vele?

– Nem tudom. Eltűnt, ugye? Hosszú ideje nem hallottam.

– Igen – mondta George –, eltűnt. Azt akarod mondani, hogy nem tudod? Mondd el szépen, mit csináltál!

– Az úgy volt, hogy kart akartam növeszteni, mert azt mondtad, de úgy gondoltam, nem lesz rá elég időm, tehát inkább koponyát csináltam. Meg olyan csontokat, amelyek védik a gerincet...

– Csigolyák.

Nekem, gondolta szédülten George, ez hogy nem jutott az eszembe?

– És aztán? – kérdezte.

– Azt hiszem, most már sírok – mondta a lány. – Igen, sikerült! Olyan megkönnyebbülés! És aztán? Aztán nem volt semmi. Még mindig bántani akart, fájt, és csak feküdtem, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha nem volna itt velem. Aztán egy idő múlva eltűnt. Akkor szemet növesztettem, hogy megkeresselek.

A magyarázat – gondolta George – mintha zavarba ejtőbb volna a rejtélynél. Tétován körülnézett, hátha talál támpontot, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.

Kétméternyire, balra tőle szinte eltűnt a fűben egy nyirkosnak látszó, szürkés kupac, amelyből mintha farok szerű nyúlvány indult volna ki...

Kell lennie – eszmélt rá George hirtelen – a valami meisteriiben valamiféle mechanizmusnak, amellyel megszabadul azoktól a lakóktól, akik nem tudnak alkalmazkodni a helyzethez, az olyan agyaktól, amelyek katatóniába vagy hisztériába esnek, vagy öngyilkossági roham tör ki rajtuk. Egy kilakoltatási lehetőségnek...
Viviannek valahogy sikerült működésbe hoznia ezt a mechanizmust. Sikerült meggyőznie az organizmust, hogy McCarty agya nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is – a helyes kifejezés a „mérgező“.

Miss McCartyt – ez volt a végső csúfság – nem megemésztették, hanem kiüritették.

Tizenkét óra múlva már alkonyodott, és ők ketten sokat haladtak előre.
Mindketten igen kellemes megállapodásra jutottak: elejtettek egy újabb falka disznófélét déli étkezésükre, és más-más okból – George azért, mert a szörny normális anyagcseréje nagyon rossz hatásfokú volt, amikor gyorsan kellett mozognia, Vivian pedig azért, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a jelenlegi állapotában bárki is vonzónak találhatná – komoly erőfeszítésekbe fogtak, hogy átalakítsák magukat.

Az első kísérletek roppant nehezek voltak, a továbbiak meglepően könnyűek.

Újra és újra kénytelenek voltak visszalottyadni amőbaszerű tömegekké, mert egyik-másik szerv kimaradt vagy rosszul működött, de mindegyik kudarcból többet tanultak, s végül meg tudtak állni a lábukon, kifulladva, de lélegezve, ingadozva, de fölegyenesedve, egymással szemben – két ezerarcú óriás a jótékony félhomályban, két vázlatos, de maga teremtette Ember.

Időközben harminc kilométernyire maguk mögött hagyták a szövetségi tábort is. Ahogy megálltak egy domb tetején és a kis völgy fölött dél felé tekintettek, George látta a halovány, gyászos derengést, ahogy a bányagépek falták a földből a fémeket, hogy legyen mivel etetni a fabrikátorokat, amelyek az űrhajók milliárdjait szülik majd.

– Sose megyünk vissza, ugye? – kérdezte Vivian.

– Nem – mondta komolyan George. – Majd ők jönnek el hozzánk, idővel. Bőven van időnk. Mi vagyunk a jövő.

És még valami, egy apróság, de George-nak fontos volt; ez jelezte, hogy valamit sikerült véghezvinni, hogy véget ért egy szakasz, elkezdődött egy új: végül megtalálta felfedezettjének teljes nevét.

Mint kiderült, egyáltalán nem valami meisterii.

Hanem Spes hominis: Az ember reménysége.

Békés András fordítása