I.

Richard Falk normális volt. Amennyire meg tudta állapítani, három hónappal ezelőttig ő volt az egyetlen, aki megmaradt normálisnak a háborodottak világában.

Most halott volt.

Ott feküdt egy húsz méter hosszú, három méter széles, légüres, néma fémkoporsóban. Sisakjának védőlemeze mögött, a megfagyott levegő zúzmarája alatt az ajka világoskék volt, az arca, orra, homloka sötétebb, majdnem ibolyaszínű. Kemény volt a húsa, mint a fagyott, vastag bőr. Nem mozgott, nem lélegzett, nem gondolkodott: halott volt.

Mellette, a szkafander duzzadó mellkasi részéhez szíjazva egy fémdoboz feküdt, rajta felirat:

SCATO SZÍVSZONDA.

HASZNÁLATI ÚTMUTATÁS BELÜL.

Körös-körül, széles hálószalagokkal szorosan a falakhoz fogva ládák, tartályok, vászonzsákok, hordók. Teheráru. Falk koporsója teherszállító űrhajó volt, a Marsra tartott.

Megdermedt agyában szépen, rendesen sorakoztak az emlékek, ahogy ott hagyta őket. Nem volt közük egymáshoz, a sejtek elszigetelődtek, az agy entrópiája nullára csökkent. De mindenekfölött – a talán soha el nem jövő olvadásra várva – az élete utolsó pár órájának emlékei voltak.

Amikor a hajó már felszállt és pályára tért, amikor a hajtóművek lángjai kihunytak, Falknak még meg kellett várnia, hogy a hajótest táncoló molekulái megnyugodjanak, hőjüket mind kisugározzák az űrbe. Aztán tovább kellett várakoznia kikapcsolt fűtéssel, hallgatva a csendet, míg saját életének melege is elillant: először a kéz- és lábujjai zsibbadtak el, aztán a füle, az orra, majd az ajka, a keze, az egész teste; a gyötrelmes hidegben reszketve figyelte, ahogy lehelete befelhősítette a sisakot, ahogy a hideg cseppek kiváltak a még hidegebb védőlemezen.

Kényes dolog volt, és bátorság kellett hozzá. Ha elhamarkodja, a mozdulatlanságba vivő utolsó lépés túl lassú lesz – a testében megfagyó folyadékok kikristályosodnak, a millió apró szilánk fölhasítja a sejteket. Ha viszont túl sokáig vár, a hideg megdermeszti, cselekvésképtelen lesz.

Várakozott, amíg végigkúszott rajta a haldoklás csalfa melegsége, a gyöngéd gyilkos, mely nem fájdalommal, hanem túlzott békességgel bénítja meg a tagokat. Akkor megfordult a hajó közepén, ahol addig lebegett, behúzta magát két rakományköteg közé, széttolta őket, amíg elérte a fém hajótestet, és széttárt karral-lábbal rátapadt a csupasz, fagyos fémre, mint aki önként, boldogan feszül a keresztre. És meghalt.

A hajó, minden koporsók legélettelenebbiké, mozdulatlanul függött a csillagboltozat alatt. Úgy maradhatott volna a végtelenségig, változatlanul, időtlenül; hiszen itt nem volt idő, nem voltak, események”; a hajó és rakománya (kivéve a robotvezérlést, amely most tétlen volt ugyan, de azért melengette egy kis elektromos áram) szinte az abszolút nulla fokon volt.

De aztán kattant egy relé, és a rezdülés végigfutott a hossztartókon, a bordákon, a burkolaton. Újra megindult az idő. Az orrban elhelyezett radarberendezés meghatározott időközönként kis sugárzáscsomagokat lökött előre; nemsokára újabb relék kapcsoltak be, aztán feléledt a hajtómű is, egy pillanatig suttogott magában, majd elhallgatott. Egy pillanatra a hajó ismét mozgó tárgy lett, elhajított kavics a csillagok között. Aztán jött az újabb pillanat, aztán még egy; és aztán, végre-valahára megremegett a burkolat a légkör molekuláinak korbácsütései alatt. A hajó könnyedén megmerült a marsi légkörben, kiszökkent belőle, megint vissza, hatalmas kört írva le a bolygó körül. Végül kattant az utolsó relé, és Falk koporsója meglódult lefelé, a mélybe, maga mögött hagyta a csontvázszerű hajót, melynek rakétái most ismét föllángoltak, elindították vissza, az űr időtlen mélységébe.

A lefelé süvítő, nagy fémtartályon kinyílt egy ejtőernyő. Nevetséges kis ernyő volt, a földi levegőben, a földi gravitáció ellenében egy pillanatig sem fogta volna vissza azt a tömeget; itt azonban lelassította az eszeveszett zuhanást, amíg a tartály már nem egészen, gyilkosnak nevezhető erővel ütközött a marsi homoknak.

A burkolat mögött Falk teteme lassan fölengedett.

Vert a szíve! Ez volt Falk első tudatos felismerése, és megrendült örömmel hallgatta a gyönge kis dobogást. Mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett, süllyedt; hallotta, ahogy orrlyukaiban sziszegett, susogott a levegő, érezte, ahogy a halántékán meg-megrándultak az erek.

Aztán félig zsibongást, félig fájdalmat érzett a karjában, lábában; végül vöröses fény derengett át lecsukott szemhéján.

Falk kinyitotta a szemét.

Sápadt fényt látott, amelyből egy arc bontakozott ki. Eltűnt egy pillanatra, aztán újból megjelent. Falk most már jobban ki tudta venni. Fiatal, harminc körüli, fehér bőrű, kékesre borotvált állal. Sima szálú, fekete haj, kissé kócos. Fekete keretes szemüveg. A keskeny száj két sarkában gunyoros ráncok.

– Jobban van? – kérdezte az arc.

Falk mormogott, az arc közelebb hajolt. Falk újra próbálkozott:

– Azt hiszem...

A fiatalember bólintott. Fölemelt valamit az ágyról és darabokra szedte, aztán a darabokat elhelyezte egy kipárnázott fémdobozban. A szívszonda, jutottal Falk tudatába: a terjedelmes vezérlőegység és a rövid, hajszálvékony tű.

– Hol szerezte ezt? – kérdezte a fiatalember. – És mi a nyavalyát keresett azon a teherszállítón?

– A szondát loptam – mondta Falk. – A szkafandert is meg a többit is. Kidobtam a súlyomnak megfelelő rakományt. El akartam jutni a Marsra. Másképp nem ment.

A fiatalember az ölébe ejtette a kezét.

– Azt mondja, lopta! – ismételte meg hitetlenkedve. – Eszerint maga soha nem kapott analóg kezelést...

Falk elmosolyodott.

– Dehogyisnem! Tucatnyit is. Nem fogott rajtam. – Nagyon fáradtnak érezte magát. – Hadd pihenjek egy kicsit, jó?

– Persze. Ne haragudjon¹.

A fiatalember elment valahová, Falk pedig lehunyta a szemét, utat engedett az emlékezet lassú áradatának az agyában. Átélte azokat az utolsó órákat, akármilyen fájdalmasak voltak; aztán még egyszer. Traumás élmény volt, nem szabad eltemetni, nehogy később okozzon bajt. El kell fogadni, tudomásul venni a félelmet, elviselni.

Egy idő múlva visszajött a fiatalember, egy csészében gőzölgő húslevest hozott, és Falk hálásan megitta. Aztán észre sem vette, úgy merült álomba.

Amikor felébredt, már erősebbnek érezte magát. Megpróbált felülni, és némi meglepetéssel észlelte, hogy sikerült. A másik, aki addig a szoba túlsó felében ült egy fotelban, most letette a pipáját, odajött, és Falk feje alá gyömöszölt néhány párnát. Aztán visszaült. A szobában rendetlenség és dohos szag uralkodott. A padló, a falak, a mennyezet zománcozott fémből volt. Könyvek, magnetofonszalagok, lemezek sorakoztak a polcokon, tornyosultak a padlón. Az ajtókilincsről piszkos ing lógott.

– Van már kedve beszélgetni? – kérdezte a fiatalember.

– Az én nevem Wolfert.

– Örvendek. Falk vagyok... Gondolom, először is az analóg dolog érdekli.

– És hogy miért van itt.

– Az ugyanaz – mondta Falk. – Nem hat rám az analóg-kezelés. Csak tízéves koromban bizonyosodtam meg róla, de azt hiszem, úgy születtem. Hétéves koromtól emlékszem, hogy a többi srácok folyton emlegették a Gyámjaikat, én meg úgy tettem, mintha nekem is lett volna. Tudja, milyenek a gyerekek, mindenre hajlandóak, csak hogy ne üssenek el a többitől.

De hosszú ideig, évekig nem voltam bizonyos benne, hogy mindenki más is csak tetteti, mint én, vagy pedig valóban én vagyok az egyetlen, akinek nincs egy láthatatlan Gyámja, akivel elbeszélgethet. Szinte biztos voltam benne, hogy a srácok hazudnak, amikor azt állítják, hogy látják is az övéiket, de hogy egyáltalán ott voltak-e vagy sem, az már másik kérdés volt. Nem tudtam; voltaképpen nem is nagyon foglalkoztatott.

Tízéves koromban elloptam valamit. Egy könyvet, amelyre nagyon fájt a fogam, de apám nem vette meg. Az eladó nem nézett oda – becsúsztattam a dzsekim alá. Furcsa; szinte csak utána jöttem rá, hogy éppen akkor bizonyítottam be, hogy nekem nincs Gyámom! Mert tudja, akkorra úgy döntöttem, hogy én csak azért nem találkoztam még az enyémmel, mert soha nem tettem semmi rosszat. Büszke voltam rá, egy kicsit beképzelt, az igazat megvallva; csak hát nagyon vágytam arra a könyvre...

Hála Istennek, volt annyi eszem, hogy miután elolvastam, elégettem. Ha nem égetem el, valószínűleg nem érem meg a felnőttkort.

– Hát aligha – mordult föl Wolfert. Tekintete Faikra szegeződött, érdeklődés, éber figyelem, óvatosság volt benne.

– Egyetlen kontrollálatlan ember is beleköphet a levesbe... De azt hittem, hogy ez a fajta immunitás elméleti képtelenség.

– Ezen sokat gondolkodtam. A klasszikus pszichológia szerint valóban az. Még csak nem is hatástalanok rám a hipnotikus szerek; minden további nélkül engedek nekik; csak éppen a cenzúra mechanizmusa nem működik. Gyakran eljátszadozom azzal a gondolattal, hogy talán mutáció vagyok, amely az analógkezelést mint fennmaradás-ellenes tényezőt hivatott ellensúlyozni. De nem tudom. Amennyire ki tudtam deríteni, én vagyok az egyetlen.

– Hmmm! – mormogta Wolfert, és buzgón pöfékelt. – Azt mondanám, a következő lépés, hogy megnősül, gyerekeket nemz, és megnézi, ők is immúnisak-e.

Falk komolyan a szemébe nézett.

– Wolfert, én nem akarom megbántani... de el tudja képzelni, hogy boldog, megállapodott családi életet él a tébolyodottak között?

A másik arcát lassan elöntötte a pír. Kivette a szájából a pipát, lenézett rá. Végül azt mondta:

– Jó, értem, mire gondol.

– Nem biztos – mondta Falk, miközben azt gondolta: Most megbántottam. De nem tehetek róla. – Maga tíz éve van idekint, ugye?

Wolfert bólintott.

– A helyzet egyre romlik – mondta Falk. – Vettem a fáradságot, és utánanéztem egy-két statisztikának. Nem volt nehéz: a szerencsétlen hülyék büszkék rájuk! Az elmegyógyintézeti ápoltak száma egyenletesen csökkent 1980 óta, amikor világszerte megindult az analógprogram. Az analógkezelések fejlődése egyenletesen fokozódott. A két görbe tökéletes tükörképe egymásnak.

Egyre kevesebb embert kell bolondokházába dugni – nem azért, mert javul a terápia, hanem mert egyre hatékonyabb az analógkezelés. Az a pasas, aki ötven évvel ezelőtt gyógyíthatatlan őrült lett volna, most egy kis emberkét visz magával a fejében, aki irányítja a cselekedeteit, normális viselkedésre kényszeríti. Kívülről normális is; belül azonban dühöngő őrült! Ami rosszabb: az a pasas, aki ötven évvel ezelőtt csak egy kicsit ütődött lett volna – és kigyógyították volna –, most ugyanolyan őrült, mint a másik! Most már édes mindegy. Egytől egyig tébolyultak lehetünk, a világ ugyanúgy halad tovább.

Wolfert elfintorodott.

– No és? Legalább béke van a világban.

– Hát az van – mondta Falk. – Eltűnt a háború, eltűnt még a lehetősége is, nincsenek gyilkosságok, lopások, megszűnt a bűnözés. Hiszen mindegyiküknek ott van a rendőr a koponyájában! A hatás azonban ellenhatást hoz létre, Wolfert, a pszichiátriában ugyanúgy, mint a fizikában. A börtön olyan hely, ahonnan ki kell szabadulni, még ha egy életbe telik is. Ha az egyik serpenyőt lenyomjuk, a másik fölemelkedik. Néhány év kell csak, azt hiszem – mondjuk tízhúsz –, és meglátja, újra felivel az az elmegyógyintézeti görbe! A Gyámok fojtogatása elől ugyanis nincs menekvés máshová, csak a még mélyebb elmebajba. És végül eljutnak oda, ahol már semmiféle terápia nem segít. Mihez fognak majd akkor?

Wolfert lassan kiverte a pipáját, fölállt, szórakozottan szopogatta a szárát.

– Kicsodák? – kérdezte. – Nyilván a pszichiáterekre gondol, akik a Földet kormányozzák. És szemlátomást azt is kitalálta, hogy maga mihez akar fogni.

Falk elmosolyodott.

– Ki. A maga segítségével – elmegyek a csillagok közé.

A másik egy pillanatra megdermedt.

– Tehát tud róla – mondta. – Ha így állunk... Jöjjön át a másik szobába. Megmutatom.

Falk tudott a Kapuról, de azt nem tudta, hogy így fest. Mintha sima, barna üvegből készült fülke lett volna. Három méter magas, két méter széles, két méter mély. Odabent, a szemközti falon derékmagasságban egy kar – furcsa formájú, mint valami régimódi sétapálca feje. Az L alakú, enyhén görbült rúd hosszabbik része párhuzamos volt a fallal. És más semmi. Wolfert épületének a padlóját szorosan köréje építették. A Kapu miatt állt az épület, a Kapu tette szükségessé Wolfert költséges jelenlétét a Marson.

– Hát ez az... – mondta Falk. Feléje lépett.

– Maradjon a helyén! – szólt rá éles hangon Wolfert. – A bejárat előtti részen nem jutna át élve!

Falk megtorpant, ránézett Wolfertre, aztán a Kapu két oldalán a padlóhoz rögzített fémdobozokra. Most, hogy alaposabban szemügyre vette őket, észrevette az infravörös érzékelők lencséit és fölöttük a fémkúpokat, amelyek feltehetően elektródok vagy szikracsúcsok voltak.

Wolfert rábólintott.

– Úgy van. Ha bármikor bármi kijön onnan, remélhetően végez vele az áram. Ha nem, itt vagyok én. – Kezét az övén lógó gyorstüzelő fegyverre tette.

Falk lassan leült a fal melletti padra.

– Miért? – kérdezte. – Miért félnek ennyire attól, ami esetleg kiléphet a Kapun?

A másik kényelmetlen pózban a falnak támaszkodott, és nekilátott ismét megtömni a pipáját.

– Akkor maga nem tud mindent – mondta. – Mondja el, mit tud, és majd kiegészítem.

Falk vontatottan beszélni kezdett:

– Annyit tudtam kideríteni, hogy a Kapu létezik; hogy az első 76-os Mars-expedíció talált rá itt. A jelek szerint tudták róla, hogy csillagközi szállítási vagy közlekedési eszköz, de amennyire ki tudtam deríteni, soha nem próbálta ki senki. Azt is megtudtam, hogy miután elvetették a Mars benépesítésének gondolatát, itt hagytak egy őrt – ha jól értem, a maga elődjét. De a miérteket nem tudom.

Wolfert arcán mosoly futott át. Ellökte magát a faltól. Ahogy beszélt, fel-alá járkált a helyiségben, csak hébe-hóba pillantott rá Faikra.

– Szállítási vagy közlekedési eszköz, az bizony! Ha beletesz bármit abba a fülkébe, és lenyomja a kart, eltűnik. És eltűnik vele a legnagyobb része a rúdnak vagy akárminek is, amivel lenyomta a kart. Pff – volt, nincs!

Nem tudjuk, milyen régi, és nem is tudjuk kideríteni. Az anyaga keményebb a gyémántnál. Körülbelül a fele föld alatt van. Úgy találtak rá – szépen, egyenesen állt a sivatag közepén. Azt hiszem, van valamilyen beépített helyzetszabályozó mechanizmusa, hogy mindig hozzá lehessen férni, akármi történjék is a felszínnel.

Találtak a Marson egyéb romokat is, de mind kezdetleges kőépítmények; egy sem fogható ehhez. Az első expedíció persze megpróbálta szétszedni, hogy kiderítsék, hogy működik, de sikertelenül. Belenézni minden további nélkül lehet, csak nincs mit látni. – Újra felvillant a futó, kesernyés mosoly. – Bosszantó. A fizikus úgy érzi magát, mint a visszamaradott gyermek az óvodában.

Tudjuk, hogy egy csillagközi hálózat része. Volt egy ember, aki kipróbálta – az első expedíció egyik tagja, benne volt abban a csoportban, amelyik annak idején felfedezte a Kaput. Meglátta a fülkét és a kart – belépett, és lenyomta, hogy mi lesz. Hát ő biztosan megtudta, de mi aligha fogjuk valaha is! A második expedíció magával hozott egy csomó nagy teljesítményű, széles sávú adót, és átküldte őket. Az első jelet öt év múlva fogták fel, nagyjából a Regulus irányából. Hét év múlva még kettőt, a tizenharmadik évben még négyet, mindet más-más irányból. A többi nyolcról egyelőre nem jött hír.

Abbahagyta a járkálást, ránézett Faikra.

– Most már érti? Ez a valami nem szelektív, teljesen véletlenszerűen működik. Itt beléphetünk, aztán szépen kiléphetünk egy másik csillag bolygóján – de millió évünkbe telne, amíg próbával, szerencsével visszatalálnánk ide. – A tenyere élén kiverte a pipát, a szutyok a padlóra hullott. – Tessék, ott van a csillagok kapuja! És nem használhatjuk!

Falk nekitámaszkodott a falnak, próbált megbarátkozni a gondolattal.

– Lehet, hogy csak egy-két tucat csillag van a hálózatban – vetette föl.

Wolfert keskeny szája lebiggyedt.

– Ne szamárkodjon – mondta. – Gondolja, hogy az a faj, amelyik ezt építette – a fülke felé intett –, megállt volna egy tucat csillagnál vagy akár ezernél? Egy fenét! Az övék volt a galaxis! – Ideges mozdulatokkal tömködni kezdte a pipát. – Hatvanbillió csillag – mondta. – És az elfogadott elmélet szerint a nagyobbaknak mind van bolygórendszerük...

Ismét a fülkére mutatott.

– Körülbelül tíz-tizenkét köbméter – mondta. – Elég egy embernek és egy hónapra való felszerelésnek, vagy tizenöt embernek és egyheti felszerelésnek. Legfeljebb ekkora telepescsoportot küldhetnénk ki. Biztosíték nélkül – tette hozzá keserűen –, hogy ahol kilépnek, ott akár egy percig is életben tudnak maradni.

– Csakugyan bosszantó – hagyta rá Falk. – De még mindig nem értem, hogy miért őrködik itt maga fegyverrel. Azt megértem, hogy ha itt megjelenik valaki abból a fajból, amely építette, az fontos esemény volna, bár meg kell mondanom, valószínűtlennek látszik. De miért kellene megölni, mihelyt kilép?

– A fenébe – csattant fel Wolfert –, nem én csinálom a szabályokat, Falk! Nekem ez a dolgom!

– Jó, ezt értem – mondta Falk. – De van valami elképzelése róla, hogy mi az oka?

– A félelem – vágta rá egyből Wolfert. – Túl nagy a kockázat. – Megint nekidőlt a falnak, a pipaszárral gesztikulált. – Tisztában van vele – kérdezte –, hogy e nélkül a szerkentyű nélkül is képesek volnánk a csillagközi terjeszkedésre, önerőnkből? Úgy bizony! Nem most rögtön, hanem úgy száz év múlva – ha törekednénk rá. Ha egyszer van egy olyan jó hatásfokú meghajtás, hogy nyolc hónapig egyfolytában gyorsulhatunk, egy emberélet bőven elég hozzá, hogy elérjük a csillagokat. De tudja, hogy miért nem fogjuk?

Mert félnek! Még attól is félnek, hogy kolóniákat létesítsenek itt, a Marson vagy a Jupiter holdjain, egyszerűen azért, mert túl sokáig tart az út. Képzelje csak el, hogy egy kolóniát öt-tíz éves út választ el a Földtől! Beüt valami, mondjuk, születik egy magafajta, aki természettől fogva immúnis az analógkezelésre. Vagy valaki kibújik a kezelés alól, aztán valahogy megtanulja kontrollálni, megváltoztatni. És, mondjuk, kihagyja azt a direktívát, hogy: „Nem szabad semmi olyasmit tenni, ami a Föld álláspontja vagy érdekei ellen irányul.” Akkor egy helyett megint két közösség van. És a következő lépés...

Falk komolyan bólintott.

– A háború. Most már értem. A háború legkisebb kockázatát sem merik vállalni.

– Nem arról van szó, hogy merik-e; egyszerűen nem képesek rá. Ez a direktíva része a kondicionálásuknak, Falk!

– Tehát sohasem fogunk eljutni a csillagokba.

– Nem – mondta Wolfert –, hacsak ki nem lép valaki a Kapun, aki ismeri a működését. A feszültség magas, de nem olyan magas, hogy kioltsa az életét – reméljük. Az elképzelések szerint csak megbénulna az illető. Ha az áramtól nem bénul meg, és megpróbál visszajutni a Kapun, fegyverrel kell mozgásképtelenné tennem. Így vagy úgy, vissza kell tartani. Nem szabad hagyni, hogy visszamenjen és figyelmeztesse a többieket, hogy kerüljék el ezt az állomást. Mert ha szert tehetnénk arra a tudásra... hogy milyen módon lehet átalakítani a rendszert, szelektívvé tenni...

– Akkor aztán lennének kolóniáink! – fejezte be a mondatot Falk. – Mindenki csak egy macskaugrásnyira a Földtői. Mindenki ugyanolyan lenne. Dilisek, tiétek a világegyetem! Remélem, soha nem jön senki.

– Azt hiszem, valószínűleg nem fog csalatkozni – mondta Wolfert.