XXXIV.
Murdock feszült pillantást vetett rám, aztán tekintete visszatért a fekete szipkára, amelyet még mindig a kezében szorongatott. Bedugta az inge zsebébe, hirtelen felállt, összedörzsölte a keze fejét, és megint leült. Elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette az arcát.
– Miért pont én? – kérdezte rekedt, feszült hangon.
– Túl sokat tudott. Lehet, hogy tudott Phillipsről, lehet hogy nem. Attól függ, milyen mélyen volt benne a dologban. De Morningstarról tudott. A terv rosszul sült el, Morningstart megölték. Vannier nem ülhetett nyugodtan, abban a reményben, hogy maga nem tudja meg. Be kellett fognia a maga száját, igen-igen szorosan. De ehhez nem kellett megölnie magát. Ami azt illeti, a maga meggyilkolása rossz lépés lett volna. Megtörte volna hatalmát a maga anyja fölött. Hideg, könyörtelen, kapzsi asszony, de vadmacska lesz belőle, ha magát bántják. Ez esetben nem törődne a következményekkel.
Murdock felemelte a tekintetét. Megpróbálta kifejezéstelenné tenni, hogy meglepődését ne árulja el. De pillantása buta volt és megrökönyödött.
– Az én anyám – mi?
– Ne húzzon engem jobban, mint muszáj. Halálosan unom a Murdock család trükkjeit. Merle ma este eljött a lakásomra. Most ott van. Vannier-nál volt, pénzt vitt neki. Zsarolási pénzt. Nyolc éven át fizették neki hellyel-közzel. Tudom, hogy miért.
Nem mozdult. A kezei megmerevedtek, úgy megfeszítette őket a térdén. A szeme majdnem eltűnt a fejében. Bűntudat áradt az arcából.
– Merle holtan találta Vannier-t. Eljött hozzám, és azt mondta, ő ölte meg. Ne menjünk bele abba a kérdésbe, miért akarja Merle magára vállalni mások gyilkosságait. Elmentem Vannier lakására, tegnap este óta halott volt. Merev, mint egy viaszbáb. Jobbja mellett pisztoly hevert a földön. Ennek a pisztolynak a leírását hallottam. Egy Hench nevű emberé volt, aki Phillips lakásával szemben lakott. Valaki eldobta azt a fegyvert, ami megölte Phillipset, és elvette Hench pisztolyát. Hench és barátnője részegek voltak, és nyitva hagyták a lakásuk ajtaját. Egyelőre nincs bebizonyítva, hogy a szóban forgó pisztoly valóban Henché volt-e, de majd be lesz. Ha valóban Hench fegyvere, és Vannier öngyilkosságot követett el, ez kapcsolatba hozza Vannier-t Phillips halálával. Lois Morny is kapcsolatba hozta Phillipsszel, de más módon. Amennyiben Vannier nem követett el öngyilkosságot – és én nem hiszem, hogy ezt tette volna –, akkor is fennállhat a kapcsolat közötte és Phillips között. Vagy valaki másnak a Phillipsszel való kapcsolatára mutathat, olyasvalakiére, aki Vannier-t is megölte. Bizonyos okokból ez az elgondolás nem tetszik nekem.
Murdock feje felemelkedett.
– Nem-e? – kérdezte hirtelen kitisztult hangon. Arcán új kifejezés jelent meg, valami fényes, ragyogó, és egyúttal egy kicsit ostoba. A gyenge ember arckifejezése, amikor büszke.
– Azt hiszem, maga ölte meg Vannier-t – mondtam.
Nem mozdult, és a fényes, ragyogó kifejezés ott maradt az arcán.
– Maga tegnap este odament. Ő hívta magát. Elmondta, hogy benne van a pácban, de ha a törvény utánanyúl, majd tesz róla, hogy magát is behúzza. Nem mondott ilyesmit?
– De igen – mondta Murdock csendesen. – Pontosan valami ilyet. Részeg volt, és egy kicsit heves, mintha a kezében lennének a kártyák. Majdnem hetvenkedett. Azt mondta, ha beteszik a gázkamrába, én mellette fogok ülni. De ez nem volt minden.
– Nem. Ő nem akart a gázkamrába kerülni, és az adott pillanatban nem is látott erre okot, ha maga jó erősen tartja a száját. Kijátszotta az aduját. Az első dolog, amivel kézben tartotta magát, amiért maga megszerezte az érmét, és odaadta neki, még ha egyúttal pénzt is ígért érte Vannier, valami az apjával és Merle-lel kapcsolatos ügy volt. Tudok róla. Az anyja elmondta azt a keveset, amit én még nem raktam össze magamnak. Ez volt az első, amivel kézben tartotta, és nem is kicsit. Ez ugyanis egyben erkölcsi igazolás a maga számára. De tegnap este még ennél is erősebb dologra volt szüksége. Ezért megmondta magának az igazat, és közölte, hogy bizonyíték van a kezében.
Murdock megborzongott, de sikerült megőriznie fénylően tiszta, büszke arckifejezését.
– Ráfogtam a pisztolyomat – mondta csaknem boldogan. – Végül is az anyám.
– Ezt senki sem tagadhatja.
Felállt, nagyon egyenesnek, nagyon magasnak látszott.
– Odamentem a székhez, amiben ült, lehajoltam, és az arcához illesztettem a pisztolyt. Nála is volt fegyver, a köntöse zsebében. Megpróbálta elővenni, de nem sikerült neki idejében. Elvettem tőle. A saját pisztolyomat visszatettem a zsebembe. A másik pisztoly csövének torkolatát oldalt a fejéhez tartottam, és megmondtam, megölöm, ha nem mutatja meg a bizonyítékot, és nem adja nekem. Izzadni kezdett, és azt dadogta, hogy csak tréfált velem. Felhúztam a ravaszt, hogy még jobban ráijesszek.
Elhallgatott, és kinyújtotta maga előtt a kezét. Reszketett a keze, de amikor lenézett, ez megszűnt. Leeresztette a kezét, és a szemembe nézett.
– A pisztolyt biztos megreszelték, vagy nagyon könnyen járt. Elsült. Hátraugrottam a fal felé, és levertem egy képet. A meglepetéstől ugrottam hátra, hogy elsült a pisztoly, de így nem is lettem véres. Letöröltem a pisztolyt, és ráillesztettem az ő ujjait, aztán letettem a padlóra a keze közelébe. Azonnal meghalt. Alig vérzett, az első cseppektől eltekintve. Baleset volt.
– Minek elrontani? – gúnyolódtam. – Miért ne legyen egy rendes, becsületes gyilkosság?
– Ez történt. Bizonyítani, persze, nem tudom. De azt hiszem, mindenképpen megölhettem volna. Mi van a rendőrséggel?
Felálltam, és vállat vontam. Fáradtnak, kimerültnek, kiszáradtnak éreztem magamat, mintha kifacsartak volna. A sok beszédtől berekedtem, a fejem belefájdult az erőlködésbe, hogy gondolataimban rendet tartsak.
– Én a rendőrségről nem tudok – mondtam. – Nem vagyunk nagyon jóban, mert azt hiszik, túljárok az eszükön. És isten a tanúm, igazuk van. Lehet, hogy elkapják magát. Ha viszont nem látta senki, ha nem hagyott hátra ujjlenyomatokat, sőt, ha hagyott, de nincs más okuk arra, hogy magát gyanúsítsak, és nem vesznek magáról ujjlenyomatot, ellenőrzés céljából, akkor esetleg sose gondolnak magára. Ha viszont rájönnek az érmehistóriára meg arra, hogy az a Murdock Brasher volt, nem tudom, mi lesz magával. Minden attól függ, hogyan állja meg a sarat velük szemben.
– Anyámtól eltekintve – mondta –, nem nagyon izgat a dolog. Mindig szerencsétlen flótás voltam.
– Másrészt pedig – folytattam, ügyet sem vetve a gyáva beszédre –, ha a pisztoly valóban nagyon könnyen jár, és jó ügyvédre tesz szert, aki előad egy megható történetet s a többi, egyetlen esküdtszék sem fogja magát elítélni. Nem szeretik a zsarolókat.
– A baj az – mondta –, hogy nem áll módomban ezzel védekezni. Semmit sem tudok a zsarolásról. Vannier adott egy ötletet, hogyan tudnék egy kis pénzhez jutni, és arra nagy szükségem volt.
– Hm, hm – mondtam. – Amennyiben úgy kapják el, hogy szüksége lesz a zsarolási verzióra mint csillapító szerre, csak használja nyugodtan. Az öreg hölgy majd kényszeríti rá. Ha az ő nyakáról van szó vagy a magáéról, megvadul.
– Ez szörnyű – mondta. – Szörnyű ezt így kimondani.
– Szerencséje volt azzal a pisztollyal. Mindenki, akit csak ismerünk, játszadozott vele. Letörölték az ujjlenyomatokat, és újakat tettek rá. Én is rátettem egy sorozatot a rend kedvéért. Trükkös dolog, amikor a kéz már merev. De meg kellett tennem. Morny ott járt, és rányomatta a feleségéét. Azt hiszi, az asszony ölte meg Vannier-t, így aztán ő valószínűleg a férjét gyanúsítja.
Csak bámult rám. Az ajkamat harapdáltam. Merev volt, mint az üveg.
– Hát, azt hiszem, most megyek – mondtam.
– Úgy érti, futni hagy engem? – Hangja megint egy kissé dölyfös lett.
– Nem fogom feljelenteni, amennyiben erre gondol. Ezen túlmenően semmit sem garantálok. Ha én is belekeveredem, szembe kell néznem a helyzettel. Erkölcsileg semmire sem vagyok kötelezve. Nem vagyok zsaru, sem besúgó, sem a bíróság tagja. Maga azt mondja, baleset volt. Nekem megfelel, baleset volt, kész. Én nem láttam. Nincs bizonyítékom sem erre, sem arra. Az anyjának dolgoztam, és amennyi joga van az én hallgatásomra, azt nem tagadom meg tőle. Nem kedvelem őt, nem kedvelem magát sem. Nem tetszik nekem ez a ház. Nem különösen tetszik a felesége. De Merle-t kedvelem. Kicsit butus és beteges, de aranyos is. És tudom, mit csináltak vele ebben az átkozott családban az elmúlt nyolc évben. És tudom, hogy senkit nem lökött ki az ablakon. Mond ez magának valamit?
Hápogott, de értelmes hang nem jött ki a torkán.
– Merle-t hazaviszem – mondtam. – Megkértem az anyját, hogy küldje el Merle ruháit a lakásomra holnap reggel. Ha valahogy elfelejtené, mert nagyon elfoglalja a pasziánsza, lenne szíves utánanézni, hogy ez meglegyen?
Némán bólintott. Aztán furcsa, vékony hangon kérdezte:
– Elmegy – csak így? Én még… én még meg se köszöntem magának. Egy ember, akit alig ismerek, kockázatot vállal értem – nem is tudom, mit mondjak.
– Azt az utat járom, amit mindig – mondtam. – Könnyed mosollyal és gesztusokkal. És azzal a mély, szívből jövő reménységgel, hogy nem látom többé magát ebben a büdös életben. Jó éjszakát.
Hátat fordítottam neki, az ajtóhoz mentem, és kiléptem. Az ajtót a kilincs csendes, határozott kattanásával csuktam be magam mögött. Szép, sima távozás volt, minden csúfság ellenére. Utoljára mentem oda a kis festett négerhez, és veregettem meg a fejét, aztán átsétáltam a hosszú pázsiton, a holdfényben úszó cserjék és a cédrusfa mellett, az utcára, a kocsimhoz.
Visszamentem Hollywoodba, vettem egy üveg jó fajta italt, szobát vettem ki a Plazában, leültem az ágy szélére, néztem a lábfejemet, és szopogattam a whiskyt az üvegből.
Mint egy közönséges iszákos.
Mikor megfelelő mennyiséget ittam ahhoz, hogy az agyam elég zavaros legyen, és már ne gondolkozzam, levetkőztem és lefeküdtem, és egy idő múlva, de nem nagyon hamar, elaludtam.