XXVIII.

Dr. Carl Moss nagydarab, pocakos zsidó volt, Hitler-bajusszal, dülledt szemmel és egy gleccser nyugalmával. Kalapját és táskáját letette egy székre, és odament a pamlagon fekvő lányhoz, megállt, és nézte, kifürkészhetetlen tekintettel.

– Dr. Moss vagyok. Hogy van?

– Nem a rendőrségtől jön? – kérdezte a lány.

Lehajolt, megtapintotta a pulzusát, figyelte a légzését.

– Mi fáj, Miss...

– Davis – mondtam. – Miss Merle Davis.

– Miss Davis.

– Semmim sem fáj – mondta Merle felfelé meresztve szemét, az orvosra. – Én, én nem is tudom, miért fekszem itt így. Azt hittem, maga a rendőrség. Tudja, megöltem egy embert.

– Nos, ez természetes emberi impulzus – felelte az orvos. – Én tucatjával öltem már embert. – Nem mosolygott.

Merle félrehúzta a száját, és elfordította a fejét, hogy lássa.

– Tudja, hogy ezt nem kell tennie – mondta az orvos nagyon kedvesen. – Idegrángást érez itt meg ott, és igyekszik elmélyíteni és dramatizálni. Tud rajta uralkodni, ha akar.

– Tudok? – suttogta Merle.

– Ha akarja – felelt Moss. – De nem muszáj. Nekem voltaképpen mindegy. Semmije se fáj, ugye?

– Nem. – Megrázta a fejét.

Megveregette a lány vállát, és kiment a konyhába. Követtem. Csípőjével a mosogatóhoz támaszkodott, és hűvösen méregetett.

– Halljuk a sztorit!

– Egy ügyfelem titkárnője. Az ügyfél bizonyos Mrs. Murdock Pasadenából. Meglehetősen nyers egy nőszemély. Körülbelül nyolc évvel ezelőtt férfi nagyon tolakodóan közeledett Merle-hez. Hogy milyen mértékben, nem tudom. Azután az illető – nem azonnal, de nagyjából abban az időben – kiesett vagy kiugrott az ablakon. Azóta ez a lány nem bírta elviselni, hogy egy férfi hozzáérjen – úgy értem, hogy a legközömbösebb módon sem.

– Hm, hm. – Dülledt szeme továbbra is olvasni próbált az arcomon. – A kislány azt hiszi, hogy az a férfi őmiatta ugrott ki az ablakon?

– Nem tudom. Mrs. Murdock az illető özvegye. Újra férjhez ment, és a második férje is meghalt. Merle vele maradt. Az öregasszony úgy bánik vele, mint egy durva szülő a rossz gyermekével.

– Értem. Regresszív.

– Az mi?

– Érzelmi sokk és tudat alatti igyekezet menekülni a gyermekkorba. Ha Mrs. Murdock sokat, de nem túl sokat szidja őt, akkor fokozza ezt a tendenciát. A gyermekkori alárendeltség érzetét a gyermekkori védettség érzetével azonosítja.

– Fel kell ezt idézni? – morogtam.

Nyugodtan vigyorgott rám.

– Nézze, barátom. Ez a lány nyilvánvalóan neurotikus. Részben eredendően, részben tudatosan. Azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon is élvezi a helyzetet. Még ha nem is tud róla, hogy élvezi. Ennek azonban pillanatnyilag nincs jelentősége. Ez az emberölés, ez mi akar lenni?

– Egy Vannier nevű emberről van szó, aki Sherman Oaksban lakik. Mintha valami zsarolás lenne a dologban. Merle-nek kellett a pénzt elvinnie időről időre. Félt a férfitól. Láttam a tagot. Ronda fráter volt. Ma délután Merle nála volt, és azt mondja, lelőtte.

– Miért?

– Azt mondja, nem tetszett neki, ahogy az ránézett.

– Mivel lőtte le?

– A táskájában volt egy pisztoly. Ne kérdezze, miért. Nem tudom. De ha lelőtte Vannier-t, nem ezzel tette. A pisztoly csövében egy nem megfelelő töltény volt. Így nem lehet elsütni. Nem is sütötték el.

– Ez nekem magas – mondta Moss. – Én csak orvos vagyok. Mit akar, mit csináljak vele?

– Továbbá – folytattam, ügyet sem vetve a kérdésre –, Merle azt mondja, hogy égett a lámpa, holott az eset öt óra harminc körül történt, egy szép nyári délutánon. A palin hálóruha volt, és a bejáróajtóban benne volt a kulcs. És a férfi nem kelt fel, hogy őt bevezesse. Csak úgy ült ott és bámult.

Moss bólintott.

– Ó – mondta. Vastag ajkai közé cigarettát dugott, és rágyújtott. – Ha azt várja tőlem, hogy megmondjam, vajon csakugyan azt hiszi-e, hogy lelőtte a fickót, nem tudok válaszolni. A maga leírásából arra következtetek, hogy azt az embert akkor már lelőtték, így van?

– Testvér, én nem voltam ott. De ez elég világosnak látszik.

– Ha ő azt hiszi, hogy lelőtte, és nemcsak színészkedik – istenem, hogy tudnak ezek színészkedni! –, ez arra mutat, hogy a gondolat nem volt új a számára. Maga azt mondja, fegyver volt nála. Ez is azt bizonyíthatja, hogy foglalkozott a gondolattal. Talán bűnösségi komplexusa van. Bűnhődni akar, vezekelni akar, valamilyen valódi vagy képzelt bűnért. Megint azt kérdezem: mit akar, mit csináljak vele? Nem beteg, nem bolond.

– Nem szabad visszamennie Pasadenába.

– Ó. – Csodálkozva nézett rám. – Családja van?

– Wichitában. Apja állatorvos. Majd telefonálok neki, de ma éjjelre itt kell maradnia.

– Ehhez nem tudok hozzászólni. Eléggé bízik magában ahhoz, hogy az éjszakát a lakásán töltse?

– Saját szabad akaratából jött ide, nem hívásra. Tehát, azt hiszem, hogy megbízik bennem.

Vállat vont, és megpödörte szúrós, fekete bajuszát.

– Nos, beadok neki valami nyugtatót, és lefektetjük. Maga fel-alá sétálhat addig, a lelkiismeretével birkózva.

– Nekem el kell mennem – mondtam. – Oda kell mennem, megnézni, mi történt. Ő pedig nem maradhat itt egyedül. És semmilyen férfi, még orvos sem fektetheti ágyba. Szerezzen egy ápolónőt. Én majd máshol alszom.

– Phil Marlowe – mondta –, a kifakult Galahad lovag. Oké. Itt maradok, amíg az ápolónő befut.

Visszament a nappaliba, és az Ápolónő Nyilvántartónak telefonált. Aztán a feleségét hívta fel. Míg az orvos beszélt, Merle felült a pamlagon, és kezét modorosan összekulcsolta az ölében.

– Nem értem, miért égett a villany – mondta. – Egyáltalán nem volt sötét a házban. Nem volt annyira sötét.

– Apjának mi a keresztneve?– kérdeztem.

– Dr. Wilbur Davis. Miért?

– Nem akar valamit enni?

A telefon mellől Carl Moss odaszólt hozzám.

– Holnapig ráér. Ez valószínűleg csak átmeneti szélcsend. – Befejezte a telefonbeszélgetést, letette a kagylót, a táskájához ment, és visszajött, kezében egypár sárga, vattára helyezett kapszulával. Hozott egy pohár vizet, odaadta a lánynak a kapszulákat.

– Nyelje le! – mondta.

– Nem vagyok beteg, ugye? – kérdezte az, felnézve rá.

– Nyelje, gyermekem, nyelje.

Elvette, betette a szájába, vette a poharat, kiitta a vizet.

Én feltettem a kalapomat, és elmentem.

A liften, lefelé menet, eszembe jutott, hogy a táskájában nem voltak kulcsok. Kiszálltam hát az előcsarnok szintjén, és az előcsarnokon keresztül kimentem az épület Bristol Avenue-i oldalán. Nem volt nehéz megtalálni a kocsit. Ferdén állt, vagy két lábnyira a járdaszegélytől. Szürke, kinyitható Mercury volt, rendszáma 2XIIII. Emlékeztem rá, ez volt Linda Murdock kocsijának a száma.

A zárban bőr kulcstartó lógott. Beszálltam a kocsiba, beindítottam a motort, láttam, sok benzin van benne, és elhajtottam. Kedves, fürge kis kocsi volt. Úgy repült a Cahuenga Passon keresztül, mint a madár.