XXVI.

A szekrényajtó zárva volt. A nehéz széket túlságosan is nehéznek találtam. Pontosan ez volt vele a céljuk. Lehúztam a takarót, félredobtam a matracot, és oldalra húztam az ágyat. Az alja fémháló volt, amit húszcentis zománcozott, fekete fémrugók rögzítettek a kerethez. Munkához láttam az egyiken. Ez volt életem legnehezebb feladata. Tíz perccel később két vérző ujjal és egy rugóval lettem gazdagabb. Megsuhogtattam a levegőben. Jól ki volt egyensúlyozva. Nehéz volt. Hajlott, mint egy korbács.

És miután mindezzel végeztem, átnéztem a szoba túlsó felébe, és ott állt az üveg, ami ugyanolyan jól megfelelt volna, csak megfeledkeztem róla.

Ittam még egy kis vizet. Leültem a csupasz fémhálóra és pihentem egy kicsit. Aztán az ajtóhoz sétáltam, a zsanérokhoz simultam, és elüvöltöttem magam.

– Tűz! Tűz! Tűz!

Rövid és kellemes várakozás következett. A fickó dobogva közeledett a folyosón, erőszakosan zördült a kulcs és csattanva fordult a zárban.

Az ajtó felpattant. Én a túloldalán lapultam, a fal mellett. Most a kezében szorongatta a gumibotját, egy kedves, apró, alig tizenöt centis szerszámot, amire barna bőrtokot húztak. Amikor meglátta a lecsupaszított ágyat, kidülledt a szeme, és elkezdett megfordulni.

Kuncogva lecsaptam rá. Oldalt találtam el a fejét a Rigóval, és megtántorodott. Akkor sem hagytam, amikor térdre zuhant. Még kétszer megütöttem. Nyöszörgő hangot hallatott. Kivettem a kezéből a gumibotot. Nyüszített.

Használtam a térdemet az arcán. Megfájdult a térdem. Ő nem mondta, hogy megfájdult-e az arca. Miközben nyöszörgött, leütöttem a gumibottal.

Kihúztam a kulcsot a zárból, bezártam az ajtót belülről és átkutattam. Több kulcs is volt nála. Az egyik beleillett a szekrény zárjába. A szekrényben megtaláltam a ruháimat. Végigtúrtam a zsebeimet. A tárcámból eltűnt a pénz. Visszamentem a fehér köpenyes férfihez. Túl sok pénz volt nála ehhez a munkához képest. Befejeztem, amit elkezdtem, ledobtam az ágyra, csuklójánál és bokájánál fogva odaszíjaztam, és fél méter lepedőt tömtem a szájába. Törött orra volt. Addig vártam, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy kap levegőt.

Megsajnáltam. Egyszerű, keményen dolgozó kis manus, aki megpróbálja megtartani az állását, hogy minden héten megkapja a fizetését. Talán felesége van meg néhány gyereke. Sajnálatos. És mindössze egy gumibotot adtak neki. Ez nem tisztességes. Letettem a gyógyszerrel kevert whiskyt oda, ahol elérhette volna, ha nincsen leszíjazva a keze.

Megveregettem a vállát. Majdnem elsírtam magamat.

A szekrényben megtaláltam az összes ruhámat, még a hónaljtokot és a fegyveremet is, bár ez utóbbit üresen. Reszkető ujjakkal felöltöztem, és közben buzgón ásítoztam.

Az ágyon heverő férfi pihent. Magára hagytam, és bezártam a szobába.

Odakint széles, csendes folyosó fogadott, három csukott ajtóval. Egyik mögül sem szűrődött ki zaj. A folyosó közepén borszín szőnyeg lapult, csendesen, mint maga az épület. A folyosó végét beugró zárta le, azon túl újabb folyosó következett derékszögben, és egy ódivatú, széles lépcső, fehér tölgyfa korlátoszlopokkal. Kecses kanyart leírva ereszkedett le a félhomályos csarnokba. A lenti helyiséget két füstüveg huzatfogó ajtó zárta le. A mozaikpadlót vastag szőnyegek takarták. Egy résnyire nyitott ajtón fény csík szűrődött ki. De nem hallatszott semmilyen hang.

Egy öreg ház. Manapság nem építenek már ilyeneket. Valószínűleg egy nyugodt utcácskában áll, rózsakert van az oldalában és rengeteg virág az utcafronton. Előkelőn, hűvösen és csendesen pihen, a kaliforniai napsütésben. Az meg kit érdekel, mi folyik odabent, csak ne sikoltozzanak túl hangosan.

Rávettem a lábamat, hogy lemenjünk a lépcsőn, amikor meghallottam egy férfi köhögését. Megpördültem, és a másik folyosó végén is megláttam egy félig nyitott ajtót. Lábujjhegyen végiglopakodtam a szőnyegen. Megálltam a félig nyitott ajtónál, és vártam, nem mentem be. Fénycsík kúszott végig a szőnyegen. A férfi megint köhögött. Öblös köhögés volt, öblös mellkasból. Békésen, nyugodtan hangzott. Nem volt hozzá semmi közöm. Az én dolgom kijutni innen. De érdekelt, ki lehet az, akinek ebben a házban nem zárják az ajtaját. Felelős beosztású ember lehet, aki előtt érdemes kalapot emelni. Apránként bearaszoltam a fénycsíkba. Újságpapír zörgött.

Innen láttam a szoba egy részét, és berendezése alapján tényleg szobának látszott, nem cellának. Volt ott egy sötét szekreter, rajta kalap és néhány képes újság. Csipkefüggönyös ablakok, jó szőnyeg.

Ágyrugók nyikordultak keservesen. Nagydarab fickó lehet, méltó a köhögéséhez. Ujjammal megböktem az ajtót, csak néhány centire. Nem történt semmi. A csiga gyorsabban mászik annál, mint ahogy én bedugtam a fejemet. Most már beláttam az egész szobát, az ágyat és az ágyon fekvő férfit, a csikkekkel tömött hamutartót, ami kicsordult az éjjeliszekrényre, onnan meg a padlóra. Tucatnyi gyűrött képes újság hevert szanaszét az ágyon. Az egyiket két hatalmas kéz tartotta egy hatalmas arc előtt. A zöld papír szegélye felett láttam a haját. Sötét és göndör – inkább fekete –, és rengeteg volt belőle. Alatta vékony csíkban fehér bőr. Az újság megmozdult, és nekem elakadt a lélegzetem, de az ágyon fekvő férfi nem nézett fel.

Ráfért volna egy borotválkozás. Mindig is úgy fog kinézni, mint aki elfelejtett borotválkozni. Láttam már, a Central Avenue-n, egy Florian’s nevű néger lebujban. Akkor ódivatú öltönyt viselt, fehér golflabdákkal a zakóján, és whiskyt szorongatott a kezében. És később is láttam, amikor a Colt Army szinte eltűnt a mancsában és halkan átlépett egy megrepedt ajtó roncsain. Láttam, mire képes az a kéz, és az bizony nem volt semmi.

Megint köhögött, megfordult az ágyon, rosszkedvűen ásított és az éjjeliszekrényen heverő gyűrött cigarettacsomag felé nyúlt. A szájába lökött egy szálat. Láng lobbant a hüvelykujja hegyén. Füst szivárgott az orrából.

– Ahh – mondta, és ismét az arca elé emelte az újságot.

Otthagytam és visszamentem az oldalfolyosóra. Bivaly Malloy uraság láthatóan nagyon jó kezekben volt. Visszasétáltam a lépcsőhöz és leballagtam.

Lent, a résnyire nyitott ajtó mögött valaki mormogott. Vártam, hátha válaszol rá valaki. Senki sem válaszolt. Az ajtóhoz mentem és hallgatóztam. Halk hang volt, inkább csak motyogás. Az égvilágon semmit sem jelentett. Végül száraz kattanás hallatszott.

Utána csak a csend hallgatott odabent.

Itt volt az ideje eltűnni innen, elmenni jó messzire. Tehát belöktem az ajtót, és halkan beléptem a szobába.