XLI.

Három hónapba telt, mire megtalálták Velmát. Nem hitték el Grayle-nek, hogy nem tudja, hol van és nem segített neki a szökésben. Ezért az ország összes hekusa és firkásza azokon a helyeken kereste, ahol jó pénzért elbújhatott. Pedig nem a pénze segítségével rejtőzködött. Igaz, rendkívül szembetűnő búvóhelyet választott magának, mint az később kiderült.

Történt egy éjjel, hogy egy jó szemű baltimore-i detektív – és az ilyen ritka, mint a fehér holló – besétált egy éjszakai lokálba, hallgatta a zenekart, és szemügyre vette a fekete hajú, fekete szemöldökű énekesnőt, aki igencsak értette a dolgát. Az arca megpendített egy húrt a detektívben, és ez a húr csak nem akart elcsitulni.

Visszament a kapitányságra, elővette a körözött személyek aktáit és átnyálazta a fényképeket. Amikor megtalálta azt, amit keresett, hosszú ideig szótlanul bámulta a fotót. Aztán megigazította a szalmakalapját, visszament a lokálba és felkereste az igazgatót. Átballagtak a színpad mögötti öltözőkhöz és az igazgató bekopogott az egyik ajtón. Nem volt bezárva. A szimat félrelökte az igazgatót, bement és bezárta az ajtót.

Mindenképpen éreznie kellett a marihuána szagát, mert a nő azt szívott, de akkor nem is törődött vele. A nő egy háromrészes tükör előtt ült és a hajtövét meg a szemöldökét vizsgálgatta. Saját, természetes színükben pompáztak. A szimat mosolyogva átballagott a szobán és a nő kezébe nyomta a körözvényét.

A nő legalább olyan sokáig nézte a fotót, mint a szimat a kapitányságon. Közben sok minden megfordulhatott a fejében. A szimat leült, keresztbe tette a lábait és rágyújtott. Jó szeme volt, de túlságosan egyetlen dologra szakosodott. A nőkhöz nem értett.

A nő végül felkacagott és azt mondta neki:

– Maga okos fiú, zsarukám. Gondoltam, hogy emlékezni fognak erre a hangra. Egyszer egy barátom felismert, pedig csak a rádióban hallott. De legalább egy hónapja énekelek ezzel az együttessel – lehet, hogy kettő és senki sem törődött vele.

– Sohasem hallottam a hangját – mondta a szimat, és mosolygott.

– Ezen nem veszünk össze – mondta a nő. – Tudja, van ebben a hangban üzlet, ha megfelelően bánnak vele.

– Nem érdekel túlságosan – mondta a szimat. – Sajnálom.

– Induljunk hát – mondta a nő, és felállt, felkapta a retiküljét és leakasztotta a kabátját a fogasról. Kezében a kabáttal odalépett a férfihoz, hogy az segítsen neki felvenni. A szimat felállt, és tartotta a kabátot, mint egy igazi úriember.

A nő megfordult és három golyót eresztett a férfiba a kabáton keresztül.

Még két lövedék volt a pisztolyában, amikor betörték az ajtót. A szoba feléig jutottak, amikor elsütötte a fegyvert. Mindkettőt felhasználta, de a másodikat már csak reflexből lőhette ki. Elkapták, mielőtt a padlóra zuhant volna, de addigra már félrebicsaklott a feje.

– A szimat még reggelig élt – mondta Randall, amikor beszámolt az ügyről. – Amikor öntudatánál volt, beszélt. Innen tudunk a dologról. Azt tudnám, miért volt ennyire óvatlan, hacsak nem próbálta rávenni a nő valamire. Ez megzavarhatta az agyát. De nem szívesen gondolok ilyesmire, természetesen.

Szerintem is elképzelhető, mondtam én.

– Pontosan szíven lőtte saját magát – kétszer – mondta Randall. – És a bíróságon azt állították a szakértők, hogy ez lehetetlen. Pedig én tudtam, hogy lehetséges. És tudja, mi érdekes még?

– Micsoda?

– Ostobaság volt lelőnie azt a szimatot. Az életben nem tudtuk volna elítélni, ilyen külsővel, ennyi pénzzel, és egy jól hangzó történettel a háta mögött arról, mennyit zaklatták szegényt. A szegény külvárosi kislány felkapaszkodik és egy milliomos felesége lesz, de a keselyűk a múltjából nem hagyják nyugodni. Valami ilyesmi. A pokolba is, Rennenkamp megidéztetne fél tucat ócska, kivénhedt színésznőt, akik zokogva állítanák, hogy évek óta zsarolgatták szegényt, bár nem lehetne rájuk bizonyítani. A bíróság meg bevenné. Okos ötlet volt megpattanni a városból és kihagyni Grayle-t a buliból, de még okosabb lett volna visszajönni, miután letartóztatták.

– Ó, szóval most már azt hiszi, hogy mégis kihagyta Grayle-t – mondtam.

Bólintott.

– Mit gondol, volt valami különös oka erre?

Rám bámult.

– Bármit is mondjon, én elhiszem.

– A nő gyilkolt – mondtam. – De Malloy is. És Malloy egyáltalán nem volt patkány, közel sem. Talán az a baltimore-i hekus nem is volt annyira tiszta, mint mondják. Talán a nő úgy érezte, van esélye – nem elszökni, hiszen addigra elege lehetett már a bujkálásból –, hanem hagyni, hogy végre megpihenjen egy kicsit az az ember, akitől ő megkapta ugyanezt a nyugalmat.

Randall tátott szájjal és hitetlenkedő pillantással meredt rám.

– A pokolba is, ehhez nem kellett volna lelőnie egy zsarut – mondta végül.

– Nem azt mondom, hogy a nő szent volt, vagy akár egy kicsit is tisztességes. Soha. Akkor végzett magával, amikor sarokba szorították. De azzal, amit tett és ahogyan tette, megúszta a tárgyalást. És kinek ártott volna legtöbbet a tárgyalás? Ki viselte volna legrosszabbul? És akár nyer, akár veszít, akár döntetlen a meccs, ki fizeti a legnagyobb árat az egész cirkuszért? Egy öregember, aki nem túl bölcsen, hanem túl nagy hévvel szeretett.

– Ez csak érzelgősség – mondta Randall élesen.

– Persze. Már akkor annak hangzott, amikor kimondtam. Valószínűleg amúgy is butaság. Viszlát. Mondja, visszajutott ide valaha az én rózsaszín bogaram?

Nem értette, miről beszélek.

Lementem lifttel a földszintre, és kisétáltam a városháza lépcsőire. Hűvös napunk volt és nagyon tiszta. Messzire el lehetett látni – de olyan messze már nem, ahová Velma ment.

Juhász Viktor fordítása