XXIV.

Mr. Pietro Palermo a szobájában ült, mely, eltekintve a mahagóni, redőnyös íróasztaltól, az aranykeretes, hármas szentképtől és a hatalmas, ébenfa hátú, elefántcsont feszülettől, pontosan olyan volt, mint egy Viktória korabeli szalon. A szoba patkó alakú kanapéval és faragott, mahagóniból készült székekkel volt bútorozva, finom csipkevédő terítőcskékkel. A zöldesszürke márvány kandalló párkányán aranyozott bronz óra állott. A sarokban nagy, régi falióra ketyegett lustán. Elegáns, hajlított lábakon álló, ovális, márvány tetejű asztalon, üvegbúra alatt, viaszvirágok. A szőnyeg vastag, mintája telitűzdelve virágágacskákkal. Még egy vitrin is volt a szobában, mindenféle csecsebecse számára, és teli is volt csecsebecsékkel: kicsi, finom porcelán csészék, üveg és porcelán szobrocskák, elefántcsontból és sötét rózsafából készült nippek, festett tányérok, régi, hattyú alakú, amerikai sótartók és más effélék voltak benne.

Az ablakokon hosszú csipkefüggönyök csüngtek, de a szoba déli fekvésű volt és nagyon világos. Az utca túloldaláról idelátszottak annak a lakásnak az ablakai, amelyben George Anson Phillipset megölték. A két épület közötti utca napos volt és csendes.

A magas, sötét bőrű, csinos fejű, acélszürke hajú olasz elolvasta a névjegyemet, és így szólt:

– Tizenkét perc múlva dolgom van. Mit óhajt, Méészter Marlowe?

– Én találtam meg tegnap a holttestet az utca túloldalán. Barátom volt.

Szótlanul nézett rám hideg, fekete szemével.

– Luke-nak nem ezt mondta.

– Luke-nak?

– Ő a házgondnokom.

– Nemigen szoktam idegenekkel sokat beszélni, Mr. Palermo.

– Ez helyes. Velem beszél, mi?

– Ön magas állású, fontos ember. Önnel beszélhetek. Ön tegnap látott engem. Leírt engem a rendőrségnek. Nagyon pontosan, azt mondják.

– Si. Sokat látok – mondta felindulás nélkül.

– Látott onnan tegnap egy magas, szőke nőt kijönni.

Tanulmányozott.

– Nem tegnap. Két-három nappal ezelőtt. A hekusoknak azt mondtam, tegnap. – Csettintett hosszú ujjaival. – Ugyan, a hekusok!

– Tegnap látott idegeneket, Mr. Palermo?

– Van hátsó ki- és bejárat is. Van lépcső a másodikról is. – A karórájára nézett.

– Akkor ebből nem sül ki semmi – mondtam. – Ma reggel találkozott Henchcsel.

Felemelte a tekintetét, és lustán végigfutott az arcomon.

– Ezt a hekusok mondták magának?

– Azt mondták, maga rávette Henchet, hogy valljon. Azt mondták, Hench barátja magának. Mennyire jó barátja, azt persze nem tudják.

– Hench vallott? – mosolyodott el hirtelen derűsen.

– Csakhogy nem Hench volt a gyilkos – mondtam.

– Nem?

– Nem.

– Ez érdekes. Folytassa, Méészter Marlowe.

– A vallomás hamis. Maga vette rá, valamilyen okból.

Felállt, az ajtóhoz ment, és kikiáltott.

– Tony!

Újra leült. Alacsony, erősnek látszó digó jött be a szobába, rám nézett, és leült a fal mellé, egy egyenes székbe.

– Tony, ez az ember Méészter Marlowe. Nézd, itt a névjegye.

Tony odament a névjegyért, és a kezében tartva leült.

– Nagyon jól nézd meg ezt az embert, Tony. Ne felejtsd el, jó?

– Azt csak bízza rám, Mr. Palermo.

– Barátja volt magának? Jó barátja? – kérdezett Mr. Palermo.

– Igen.

– Ez szomorú. Ajaj. Ez szomorú. Mondok magának valamit. Egy barát, az barát. Én mondom magának. De ne mondja meg senkinek. Az átkozott hekusoknak sem, jó?

– Jó.

– Ez ígéret, Méészter Marlowe. Ezt nem szabad elfelejteni. Maga nem elfelejti?

– Nem felejtem el.

– Tony, ő nem elfelejti magát. Érti?

– Szavamat adtam. Amit mond, az köztünk marad.

– Akkor jó. Oké. Én nagy családból származom. Sok nővér és báty. Egyik báty nagyon rossz. Majdnem olyan rossz, mint Tony.

Tony vigyorgott.

– Oké, ez a báty nagyon csendesen él. Az utca másik oldalán. Mozognia kell. Oké, a hekusok megtöltik a házat. Nem jó. Túl sokat kérdeznek. Nem jót tesz üzletnek, nem jót tesz rossz bátynak. Érti?

– Igen. Értem.

– Oké, ez a Hench nem jó, de szegény gyerek, részeges, munkanélküli. Bért nem fizet, de nekem van sok pénz. így mondom neki, idefigyelj, Hench, te vallani fogsz. Te beteg ember vagy. Két-három hétig beteg. Bíróság elé kerülsz. Van egy ügyvédem a számodra. Azt mondod, a pokolba a vallomással. Részeg voltam. Az átkozott hekusok benne maradnak a pácban. A bíró kiereszt, te visszajössz hozzám, és én gondoskodom rólad. Oké? Így Hench azt mondta, oké, vallott. Így van?

– És két-három hét múlva a rossz testvér messze jár, a nyom kihűlt és a hekusok valószínűleg leírják a Phillips-féle gyilkosságot mint kideríthetetlent. Így van?

– Si. – Megint mosolygott. Derűs, meleg mosoly, mint a halál csókja.

– Ez megoldja Hench sorsát, Mr. Palermo – mondtam. – De rajtam nem sokat segít a barátomat illetően.

Megrázta a fejét, és megint az órájára pillantott. Felálltam. Tony is felállt. Nem szándékozott semmit sem tenni, de jobb, ha az ember áll. Gyorsabban tud mozogni.

– Az a baj veletek, gyerekek – mondtam –, hogy semmiségekért vagytok titokzatosak. Meg kell mondani a jelszót, mielőtt beleharaptok a kenyérbe. Ha most elmennék a kapitányságra, és elmesélném a fiúknak, amit itt elmondtatok, a szemembe nevetnének. És én velük nevetnék.

– Tony nem sokat nevet– mondta Palermo.

– A világ tele van olyan emberekkel, akik nem sokat nevetnek, Mr. Palermo – mondtam. – Ezt magának tudnia kellene. Maga sokat elhelyez közülük oda, ahova valók.

– Ez a foglalkozásom – mondta, erősen összerázkódva.

– Meg fogom tartani az ígéretemet– mondtam. – De az esetben, ha kétségei támadnának ez irányban, ne próbáljon bevonni foglalkozási körébe. Mert én a kerületemben eléggé ismert gyerek vagyok, és ha véletlenül Tonyból lenne üzleti ügy helyettem, ez a cég belügye volna, amin nincs semmi haszon.

Palermo nevetett.

– Ez jó, Tony. Temetés – önköltségből! Oké.

Felállt, és felém nyújtotta keskeny, erős, meleg kezét.