XVI.

A háztömb pontosan úgy nézett ki, mint tegnap. Az utca üres volt, leszámítva egy jégszállító teherautót, két Fordot a garázsfelhajtókon és a sarkon lebegő porfelhőt. Lassan elhajtottam az 1644-es szám előtt, távolabb leparkoltam és mindkét oldalon szemügyre vettem a házakat. Visszaballagtam a házhoz, megálltam előtte és a szívós pálmát meg a szikkadt gyepet tanulmányoztam. A ház üresnek látszott, de valószínűleg nem volt az. Csak úgy nézett ki. A verandán álló magányos hintaszék ugyanott árválkodott, ahol tegnap. A járdán reklámcédula hevert. Felvettem és a lábamat csapkodtam vele, amikor észrevettem, hogy a szomszéd ház ablakában meglebben a függöny.

Már megint a Vén Kíváncsi. Ásítottam és a szemembe húztam a kalapomat. Egy hegyes orr majdnem kilapult az ablaküvegen. Az orr felett hófehér haj, és két szem, ami innen nem is tűnt másnak, mint két szemnek. Végigballagtam a járdán és a szemek követtek. Felmentem a falépcsőn és megnyomtam a csengőt.

Az ajtó felpattant, mintha rugóra járt volna. Magas öregasszony állt előttem, nyúlszerű állal. Közelről nézve úgy ragyogott a szeme, mint fény a nyugodt víztükrön. Levettem a kalapomat.

– Ön az a hölgy, aki telefonált a rendőrségnek Mrs. Florian ügyében?

Hidegen bámult rám, és valószínűleg egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmét, talán még a szemölcs sem a jobb vállamon.

– Nem mondom, hogy igen, fiatalember, de azt sem, hogy nem. Ki maga? – Zengő orrhangja volt, amit arra terveztek, hogy túlkiabáljon nyolc másik embert.

– Detektív vagyok.

– Jóságos ég. Miért nem ezzel kezdte? Mit csinált már megint az a perszóna? Nem láttam az égvilágon semmit, pedig egy minutányira sem vettem le a szememet a házról. A bevásárlást is Henry intézi. Egy mukkanást sem hallottam odabentről.

Kiakasztotta az ajtó riglijét és bevezetett a házba. Az előszoba bútorpasztától bűzlött. Megsötétedett, valaha ízlésesnek számító bútordarabok zsúfolódtak egymás mellett. Berakásos faburkolatú holmik, cakkos mintákkal a sarkokban. Beléptünk egy nappaliba, ahol horgolt csipketerítők takartak minden eltakarható felületet.

– Mondja csak, nem láttam én már magát valahol? – kérdezte hirtelen, és a gyanú lopakodott a hangjába. – Dehogyisnem. Maga volt az a férfi, aki...

– Így van. És még mindig detektív vagyok. Ki az a Henry?

– Ó, csak egy színes bőrű kisfiú, aki besegít nekem ebben-abban. Szóval mit óhajt, fiatalember? – Végigsimított patyolattiszta, piros-fehér kötényén, és végigmért mélyen ülő, apró szemével. Összecsattintotta néhány maradék fogát, csak hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

– Jártak itt tegnap a rendőrök, miután benéztek Mrs. Florian házába?

– Igen, alig egy percet voltak itt. Nem tudtak azok semmit.

– Elmondaná nekem, hogy nézett ki az a nagydarab férfi? Akinél fegyver volt, és aki miatt bejelentést tett?

Aprólékos személyleírást adott. Malloy volt az, kétség sem férhetett hozzá.

– Milyen autója volt?

– Kicsike. Alig tudott beszállni.

– Csak ennyi? Az az ember egy gyilkos!

Eltátotta a száját, de a tekintete elégedettnek tűnt.

– Az ég szerelmére, fiatalember, bárcsak többet tudnék mondani. De sohasem értettem az autókhoz. Gyilkosság, he? Az ember egy percig sem lehet biztonságban ebben a városban. Amikor huszonkét éve a környékre költöztünk, szinte az ajtót sem kellett bezárni. Most aztán, ha jól hallom, gengszterek meg korrupt rendőrök meg politikusok lövöldöznek egymásra gépfegyverekkel! Botrányos, ami itt folyik, fiatalember.

– Egen. Mit tud Mrs. Florianról?

Elbiggyesztette apró száját.

– Nem vagyunk túlságosan jó viszonyban. Hangosan bőgeti a rádiót éjszakánként. Kornyikál. Nem áll szóba senkivel. – Egy kicsit előbbre hajolt. – Nem mondom biztosra, de véleményem szerint nem veti meg az italt.

– Sok látogatója van?

– Nem látogatja azt senki.

– Gondolom, maga tudna róla, Mrs...

– Mrs. Morrison. Az ég szerelmére, persze. Mi mást tehetnék, ha nem ablakon bámulok kifelé?

– Isteni szórakozás lehet. Mrs. Florian régóta él itt?

– Tíz éve, ha jól emlékszem. Volt annak valaha férje is. Rossz arcú alaknak látszott. Meghalt. – Elhallgatott, és töprengett egy kicsit. – Azt hiszem, természetes halállal halt meg – tette hozzá. – Sosem hallottam másképpen.

– Hagyott rá pénzt?

Összeszűkült a szeme és felszegte az állát. Szippantott egy nagyot.

– Maga ivott – mondta ridegen.

– Most húzták ki a fogamat. A fogorvos adta.

– Nem helyeslem.

– Valóságos méreg, kivéve orvosi célokra – mondtam.

– Orvosságként sem helyeslem.

– Azt hiszem, igaza van – mondtam. – Hagyott rá pénzt? A férje?

– Fogalmam sincs. – Szája kicsi lett és ráncos, mint egy aszalt szilva. Az ő szemében megszűntem embernek lenni.

– Járt itt valaki a rendőrök óta?

– Nem láttam.

– Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Morrison. Nem zaklatom tovább. Nagyon kedves volt és igazán sokat segített.

Elsétáltam az ajtóig. Jött utánam, a torkát köszörülte, és még párszor megcsikordult a foga.

– Milyen számot hívjak? – kérdezte kicsit megenyhülve.

– University 4-5000. Keresse Nulty hadnagyot. Miből él a szomszédja? Segélyből?

– Ez nem olyan környék – mondta hidegen.

– Lefogadom, hogy valaha egész Sioux Falls a csodájára járt – mondtam, és egy faragott pohárszékre néztem, ami az előszobában állt, mert nem fért be az ebédlőbe. Lekerekített szegélye volt, vékony, faragott lába, mindenhol berakások borították, és gyümölcskosarat pingáltak az elejére.

– Mason City – mondta halkan. – Így van, uram, valaha takaros otthonban éltünk, George meg én. Azok voltak a szép idők.

Kinyitottam a léckeretes ajtót, kiléptem, és ismét köszönetet mondtam neki. Most mosolygott. Mosolya szúrós volt, mint a szeme.

– Minden hónap elején érkezik neki egy ajánlott levél – szólalt meg hirtelen.

Megfordultam és vártam. Közelebb hajolt.

– Szoktam látni a postást, amikor felmegy a verandára és aláírat valamit Mrs. Floriannál. Minden hónap első napján. Akkor felöltözik és elmegy otthonról. Későn ér haza. A fél éjszakát átdanássza. Néha olyan hangos, hogy akár a rendőrséget is kihívhatnám.

Megpaskoltam vékony, gonosz kis karját.

– Maga kivételes teremtés, Mrs. Morrison – mondtam. Feltettem a kalapomat, megböktem a karimát és távoztam. Félúton járhattam, amikor eszembe jutott valami és visszafordultam. Ismét felballagtam a lépcsőn.

– Holnap elseje – mondtam. – Április elseje. Bolondok napja. Legyen oly kedves, és nézzen utána, megkapja-e a szokásos levelét, rendben van, Mrs. Morrison?

Megvillant a szeme. Nevetni kezdett – átható, öregasszonyos nevetéssel.

– Bolondok napja – kuncogta. – Lehet, hogy meg sem kapja.

Magára hagytam, hadd nevessen. Olyan volt a hangja, mint amikor egy tyúk csuklik.