XIII.
Nyugat felé hajtottam a Sunseten, körülcsalinkáztam néhány háztömböt, anélkül hogy rájöttem volna, követnek-e vagy sem. Aztán leparkoltam egy bisztró előtt, és bementem a telefonfülkébe. Bedobtam az érmét, és a központtól egy pasadenai számot kértem. Megmondta, mennyit kell bedobnom ezért.
Érdes, hideg hang vette fel a kagylót.
– Mrs. Murdock lakása.
– Philip Marlowe beszél. Kérem Mrs. Murdockot.
Azt mondták, várjak. Halk, de igen tiszta hangot hallottam.
– Mr. Marlowe? Mrs. Murdock éppen pihen. Megmondhatná nekem, miről van szó?
– Nem lett volna szabad elmesélnie neki.
– Én... mit... kinek?
– Annak az ütődött fickónak, akinek a zsebkendőjébe törli a könnyeit.
– Hogyan merészel?...
– Jól van – mondtam. – Most pedig hadd beszéljek Mrs. Murdockkal. Beszélnem kell vele.
– Jó, megpróbálom. – A halk, tiszta hang eltávozott, és sokáig vártam. Bizonyosan fel kellett támogatniuk az öregasszonyt párnáiról, ki kellett rángatniuk a portóisüveget kemény, szürke mancsából, és szája elé kellett tenniük a telefont. Egyszer csak valaki a torkát köszörülte a drót túlsó végén. Úgy hangzott, mint mikor tehervonat halad át az alagúton.
– Mrs. Murdock beszél.
– Felismerné az értéktárgyat, amelyről ma reggel beszéltünk, Mrs. Murdock? Úgy értem, ki tudná választani más hasonlók közül?
– Hát... vannak más hozzá hasonlók?
– Kell lenniük. Tucatjával, százával, tudomásom szerint. Tucatjával mindenesetre. Persze nem tudom, hol találhatók.
Köhögött.
– Tulajdonképpen nem nagyon értek hozzá. Azt hiszem, nem lennék képes felismerni. De az adott esetben...
– Pontosan ide akarok kilyukadni, Mrs. Murdock. Azt hiszem, az azonosítás csak akkor sikerülhet, ha az, ami a szóban forgó tárggyal történt, rekonstruálható. Legalábbis csak akkor lehet meggyőző.
– Igen, én is azt hiszem. Miért? Maga tudja, hol van?
– Morningstar azt állítja, látta. Azt mondja, felajánlották neki eladásra – pontosan úgy, ahogy ön feltételezte. Nem akarta megvenni. Az eladó nem nő volt, mondja. Ez nem jelent semmit, mert olyan részletes leírást adott az illetőről, hogy vagy kitalálta, vagy egy általa nemcsak felületesen ismert személy leírása volt. Így hát az eladó nő is lehetett.
– Értem. De ez most nem fontos.
– Nem fontos?
– Nem. Van még egyéb mondanivalója?
– Még egy kérdésem van. Ismer egy fiatalos, szőke, George Anson Phillips nevű fickót? Elég nagydarab alak, barna öltönyt visel és sötét zsirardi kalapot, vidám szalaggal. Ma ez volt rajta. Állítólag magándetektív.
– Nem ismerem. Miért kellene ismernem?
– Nem tudom. Valahol belép a képbe. Azt hiszem, ő próbálta eladni azt a cikket. Morningstar megpróbálta felhívni, mikor elmentem tőle. Visszasompolyogtam az irodájába és kihallgattam.
– Mit csinált?
– Sompolyogtam.
– Nagyon kérem, ne szellemeskedjék, Mr. Marlowe. Van még valami?
– Van. Megegyeztem Morningstarral, hogy ezer dollárt fizetek neki, ha visszakapom a... cikket. Azt mondta, meg tudja kapni nyolcszázért.
– És honnan szándékozik a pénzt megszerezni, ha szabad kérdeznem?
– Nos hát, csak mondtam. Ez a Morningstar csirkefogó. Ezt a nyelvet érti. Meg aztán, hátha ön meg akarta volna fizetni. Nem akarom rábeszélni. Bármikor a rendőrséghez fordulhat. De ha bármilyen okból mégsem akarna a rendőrségre menni, ez lehet az egyetlen módja, hogy visszakapja... hogy visszavásárolja.
Feltehetően még egy ideig így folytattam volna, nem is tudva, mit is akarok mondani, ha félbe nem szakít, fókaugatásszerű hangon.
– Minderre már nincs szükség, Mr. Marlowe. Úgy határoztam, abbahagyom az ügyet. Az érmét visszakaptam.
– Tartsa a vonalat egy percig.
Letettem a kagylót a polcra, kinyitottam a fülke ajtaját, kidugtam a fejemet, és megtöltöttem a tüdőmet azzal, amit a bisztróban levegőként használnak. Senki sem törődött velem. Elöl a tulaj halványkék zubbonyban a trafikospultnál beszélgetett. A csapos poharakat mosott a csapnál. Két nadrágos lány a játékautomatával foglalatoskodott. Egy magas, sovány tag, fekete ingben és halványsárga sállal a keretbe rakott képeslapokat forgatta. Nem olyannak látszott, mint akinek revolver lapul a zsebében.
Behúztam a fülke ajtaját, felvettem a kagylót, és azt mondtam:
– Patkány rágta a lábamat. Most már rendben van. Azt mondja tehát, hogy visszakapta. Csak úgy? Hogyan?
– Remélem, nem érzi magát túlságosan csalódottnak – felelte kemény baritonján. – A körülmények kissé bonyolultak. Lehet, hogy megmagyarázom, lehet, hogy nem. Holnap reggel felkereshet. Minthogy nem kívánom folytatni a nyomozást, a foglalót fogom tiszteletdíjának tekinteni.
– Hadd lássak csak tisztán – mondtam. – Ön valóban visszakapta az érmét – nemcsak egy ígéretet?
– Persze hogy nem. És kezdek kifáradni, így ha...
– Egy pillanat, Mrs. Murdock. Nem olyan egyszerű a dolog. Történt egy s más.
– Holnap délelőtt majd elmesélheti – válaszolt élesen, és letette a kagylót.
Kilöktem a fülke ajtaját, és dagadt, ügyetlen ujjakkal rágyújtottam. Visszamentem, végig az üzleten. Most egyedül volt a tulaj. Kis késével ceruzát hegyezett, nagyon figyelmesen, homlokát ráncolva.
– Szép hegyes a ceruzája – mondtam neki.
Csodálkozva nézett fel. A játékautomatánál álldogáló lányok felém irányuló pillantása is csodálkozást tükrözött. Átmentem a pult mögötti tükörhöz, és megnéztem magamat. Határozottan meglepettnek néztem ki.
Leültem egy magas székre.
– Egy dupla whiskyt kérek, tisztán.
A csapos csodálkozva nézett.
– Sajnálom, uram, ez nem bár. De vehet egy üveggel az italrészlegnél.
– Így van ez – mondtam. – Illetve így nincs. Sokkot kaptam az előbb. Kicsit kábult vagyok. Adjon egy kávét, gyenge legyen, és egy nagyon vékony sonkás szendvicset, száraz kenyéren. Nem, jobb, ha most nem eszem. A viszontlátásra.
Lekászálódtam a székről, kifelé indultam, a csend mögöttem olyan hangos volt, mint mikor szén gurul le a csúszdán. A fekete inges, sárga sálas ember a New Republic fölött rám bámult.
– Inkább tegye félre ezt a könnyű vackot, és mélyessze a fogát valami komolyabba, például egy képeslapba – mondtam neki barátságosan.
Kimentem. Mögöttem valaki megszólalt.
– Hollywood tele van ilyenekkel.