XXIX.

 

 

Pizsamában ültem az ágy szélén és arra gondoltam, fel kellene kelni, de még nem bírtam rászánni magamat. Nem éreztem magamat túl fényesen, de olyan pocsékul sem, amennyire kellett volna, közel sem olyan pocsékul, mintha fizetett állásom lenne. A fejem sajgott, ráadásul úgy éreztem, hogy feldagadt és forrón ég, a nyelvem száraz volt és lepedékes, a nyakam megmerevedett és az államra sem mondhattam, hogy érzéketlen. De ébredtem már rosszabbul is.

Szürke, ködös reggel volt, még nem meleg, de annak ígérkezett. Kikászálódtam az ágyból és megdörgöltem a gyomortájékomat, ami még mindig fájt a hányástól. A bal lábam rendben volt. Egyáltalán nem fájt. Ezért muszáj volt belevágnom az ágy sarkába.

Még javában átkozódtam, amikor éles kopogás hallatszott az ajtó felől, amolyan ellentmondást nem tűrő fajta, ami késztetést ébreszt az emberben, hogy öt centire kinyissa az ajtót, elküldje az illetőt melegebb égtájakra, aztán jól becsapja az ajtót.

Kicsit azért szélesebbre nyitottam öt centinél. Randall nyomozó hadnagy állt ott, barna gabardinöltönyben, lapos, kerek puhakalapban, nagyon elegánsan, tisztán, komoran, és rosszindulatú csillogással a szemében.

Könnyed mozdulattal kitártam előtte az ajtót, és félreálltam. Bejött, becsukta az ajtót és körülnézett.

– Két napja próbálom elérni – mondta. Nem nézett rám. Pillantása felmérte a szobát.

– Beteg voltam.

Könnyed, ruganyos léptekkel körbesétált a szobában, krémszínű, ősz haja csillogott, most már a hóna alá csapta a kalapját, és a zsebébe dugta a kezét. Nem volt túlságosan nagydarab, már egy hekushoz képest. Az egyik kezét kivette a zsebéből, és óvatosan egy újságkupac tetejére helyezte a kalapját.

– De nem itt.

– Egy kórházban.

– Milyen kórházban?

– Állatkórházban.

Hátrahőkölt, mintha arcon csaptam volna. Halványan kipirosodott a bőre.

– Nincs még egy kicsit korán ehhez a stílushoz?

Nem mondtam rá semmit. Rágyújtottam egy cigarettára. Szippantottam belőle egy hosszú slukkot, majd gyorsan leültem az ágyra megint.

– Az ilyen alakok számára nincsen gyógyír, mi? – kérdezte. – Legfeljebb kidobják a csatornába.

– Beteg vagyok, ráadásul még nem ittam kávét – mondtam. – Nem várhatja el tőlem, hogy sziporkázzak.

– Figyelmeztettem, hogy ne ártsa bele magát az ügybe.

– Maga nem Isten. Még csak nem is Jézus Krisztus. – Újabb slukkot szívtam a cigarettából. Valahol mélyen megsajdult valami, de egy kicsit jobban ízlett.

– Meglepődne, mennyi gondot okozhatok magának.

– Valószínűleg.

– Tudja, miért nem tettem meg eddig?

– Egen.

– És miért? – Enyhén előrehajolt, fürgén, mint egy terrier, azzal a jéghideg tekintettel a szemében, ami előbb vagy utóbb minden zsarunál kifejlődik.

– Nem bírt megtalálni.

Hátradőlt, és a sarkán hintázott. Kissé felderült az arca.

– Azt hittem, valami mást fog mondani. És ha valami mást mond, bizisten gyomron vágtam volna.

– Magát húszmillió dollárral sem lehetne megijeszteni. De magának is parancsol valaki.

Zihálva, kissé eltátott szájjal vette a levegőt. Nagyon lassan elővett egy csomag cigarettát és feltépte a csomagolást. Enyhén remegett a keze. Ajkai közé illesztett egy szálat, és a dohányzóasztalomhoz lépett gyufáért. Elővigyázatosan rágyújtott, a hamutartóba dobta a gyufát, nem a padlóra, és leszívta a füstöt.

– Tanácsoltam valamit a múltkor – mondta. – Csütörtökön.

– Pénteken.

– Igen, pénteken. Nem fogadta meg. Megértem az okait. De akkor nem tudtam, hogy bizonyítékokat tartott vissza. Csak ajánlottam egy lehetséges megoldást, ami az esetet ismerve, jó ötletnek tűnt.

– Miféle bizonyítékot?

Szótlanul meredt rám.

– Nem kér egy kávét? – kérdeztem. – Egészen emberszerű lehetne tőle.

– Üljön le – csattant fel Randall. – Még nem végeztem.

Én mégis kimentem a főzőfülkébe, kevés vizet engedtem a kannába és feltettem a tűzhelyre. Ittam egy pohár hideg vizet, aztán még egyet. A harmadik pohár vizet magammal vittem a szobába, megálltam az ajtóban és Randallt néztem. Azóta sem mozdult. Cigarettájának füstje szinte tömör fátyolként lebegett mellette. A padlót bámulta.

– Miért tettem rosszul, hogy elmentem Mrs. Grayle-hez, miután hívatott? – kérdeztem.

– Én nem erről beszéltem.

– Egen, de most akart rátérni.

– Mrs. Grayle egyáltalán nem hívatta. – Felpillantott. Tekintetéből nem tűnt el a jeges hideg. És éles metszésű arca még mindig enyhén piros volt. – Ráerőltette magát, botrányt emlegetett, és gyakorlatilag megzsarolta, hogy kapjon valami munkát.

– Érdekes. Ha jól emlékszem, munkáról nem is beszéltünk. Az volt a véleményem, hogy a történetével nem kezdhetek sok mindent. Nem volt semmi, amin elindulhattam volna. És természetesen feltételeztem, hogy minderről már beszámolt magának.

– Így is tett. Az a kocsma Santa Monicában gazemberek búvóhelye. Ez önmagában nem jelent semmit. Nem találtam semmit. A szemközti hotel is bűzlik. Semmi olyasmi, ami nekünk kellene. Olcsó vagányok.

– Ő mondta magának, hogy ráerőltettem magamat?

Kissé lesütötte a szemét.

– Nem.

Elvigyorodtam.

– Egy kis kávét?

– Nem.

Visszamentem a főzőfülkébe, megcsináltam a kávét, és megvártam, míg lecsöpög. Ez alkalommal Randall is követett. Megállt az ajtóban.

– Ez az ékszertolvaj banda legjobb tudásom szerint tíz éve dolgozik Hollywoodban és környékén – mondta. – Most túl messzire merészkedtek. Megöltek egy embert. Azt hiszem, tudom, miért.

– Hát ha ez valóban gengszterbanda, és maga valóban felgöngyölíti az esetet, ez lesz az első bandagyilkosság, amit megoldottak ebben a városban, amióta itt élek. És legalább egy tucatról tudnék mesélni.

– Igazán kedves, hogy ezt mondja.

– Javítson ki, ha tévednék.

– A pokolba is! – fakadt ki idegesen. – Nem téved. Néhányat megoldottak, a statisztika kedvéért, de azok kishalak voltak. Pár vagány elvállalta a nagykutyák helyett.

– Egen. Kávét?

– Ha iszom egy keveset, hajlandó becsületes válaszokat adni, mint férfi a férfinak, szellemeskedés nélkül?

– Megpróbálom. Azt nem ígérem, hogy elfecsegem az összes ötletemet.

– Talán megleszek nélkülük – mondta maró hangon.

– Szép öltönye van.

Arcára ismét visszatért a pír.

– Ez az öltöny huszonhét és fél dollárba került! – csattant fel.

– Krisztusom, egy érzékeny zsaru – mondtam, és visszafordultam a tűzhelyhez.

– Jó illata van. Hogyan készíti?

Kitöltöttem a kávét.

– Francia kávé. Durván őrölt kávéból. Filterpapír nélkül. – A szekrényből elővettem a cukrot, a frizsiderből a tejszínt. Letelepedtünk egymással szemben a sarokasztalhoz.

– Mi volt az a mese arról a kórházról?

– Nem mese. Apróbb zűrbe keveredtem – lent, Bay Cityben. Bevarrtak. Nem a sittre, hanem valami privát narkótanyára, egy kis kúrára.

Pillantása távolivá vált.

– Bay City, mi? Maga aztán nem kerüli a bajt, igaz, Marlowe?

– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy a baj talál meg engem. De ilyet még nem pipáltam. Kétszer leütöttek, másodszorra egy rendőr, vagy valaki, aki annak adta ki magát. Megvertek a saját pisztolyommal, és majdnem megfojtott egy nagydarab indián. Öntudatlanul elszállítottak egy drogkórházba, ahol bezárva tartottak, az idő nagy részében leszíjazva. Bizonyítékaim nincsenek, leszámítva horzsolásaim gyűjteményét és a kilyuggatott bal karomat.

Randell kemény pillantással bámulta az asztal sarkát.

– Bay Cityben – mondta lassan.

– Olyan ez a név, mint egy dallam. Amit egy mocskos zuhanyzóban énekel az ember.

– Mit keresett ott?

– Én semmit. Ezek a hekusok vittek át a körzethatáron. Én egy pacákot látogattam meg Stillwood Heightsben. Az még L. A.

– Egy Jules Amthor nevű férfit – mondta csendesen. – Miért csórta el azokat a cigarettákat?

A csészémbe bámultam. Átkozott kis bolond.

– Furcsának találtam, hogy a fickónak – Marriottnak – van egy külön tárcája. A marihuánás cigarettákkal. Valószínűleg lent, Bay Cityben készítik őket az orosz cigaretták mintájára, üreges szipkával, a Romanov család címerével ellátva és hasonlók.

Elém lökte üres bögréjét, és telitöltöttem. Tekintete végigvándorolt az arcomon, ráncról ráncra, mintha ő lenne Sherlock Holmes vagy Thorndyke a nagyítójával.

– Beszélnie kellett volna róla – mondta keserűen. Kortyolt a kávéjából, megtörölte a száját azzal a rojtos valamivel, amit ezekhez a lakásokhoz biztosítanak szalvétaként. – De nem maga csórta el őket. A lány elárulta, hogy ő volt.

– Ó, a fenébe is – mondtam. – Ebben az országban a férfiak már labdába sem rúghatnak. Mindig csak a nők.

– Kedveli magát – mondta Randall, mint egy udvarias FBI-nyomozó a filmekben, kicsit szomorúan, de nagyon férfiasan. – Az öregje remek hekus volt, ügyet nem hagyott megoldatlanul. A lánynak nem kellett volna eltennie a cigarettákat. Kedveli magát.

– Csinos lány. Nem az esetem.

– Talán nem kedveli a csinos lányokat? – Újabb cigaretta füstölgött a szájában. A kezével legyezgette el az arcából a füstöt.

– A csillogó bőrű lányokat szeretem, akik tapasztaltak és a fejük búbjától a lábujjukig romlottak.

– Aztán anyagi romlásba döntik – mondta Randall közönyösen.

– Persze. Miért, hol máshol voltam egész életemben?

Elmosolyodott, aznap először. Valószínűleg napi négyet engedélyezett magának.

– Nem sok mindent lehet kiszedni magából – mondta.

– Elmondom, mit gondolok én, de maga valószínűleg mérföldekkel előttem jár. Ez a Marriott nőket zsarolgatott, ezt nagyjából ki tudtam szedni Mrs. Grayle-ből. De csinált ő emellett mást is. Az ékszertolvaj banda beépített embere volt. A társasági drót, aki ápolja a kapcsolatokat az áldozatokkal és előkészíti a terepet. Olyan nőkkel ismerkedett, akiket el tudott vinni szórakozni, és egészen jól összemelegedett velük. Vegyük ezt a múlt csütörtöki rablótámadást. Az egész messziről bűzlik. Ha nem Marriott vezette volna a kocsit, vagy nem vitte volna Mrs. Grayle-t a Trocaderóba, vagy nem azon az úton ment volna haza, a támadás nem történhetett volna meg.

– A sofőr is vezethetett volna – jegyezte meg Randall ésszerűen. – De ez sem sokat változtatott volna a történteken. A sofőrök nem tömetik ki az arcukat ólommal – havi kilencvenért. De Marriott nem lehetett olyan sokszor a nőkkel, különben szárnyra kelt volna a pletyka.

– Az ilyen gazemberség lényege éppen az, hogy nem beszélnek róla – mondtam. – Ha szeretnék olcsón visszavásárolni a szajrét.

Randall hátradőlt és megcsóválta a fejét.

– Ennél jobbat kell produkálnia, ha szeretné felkelteni az érdeklődésemet. A nők bármiről képesek beszélni. Elterjedt volna, hogy ezzel a Marriottal nem veszélytelen szórakozni járni.

– Valószínűleg el is terjedt. Ezért verték laposra.

Randall rezzenéstelen pillantással meredt rám. Az üres levegőt kavargatta a bögréjében. Átnyúltam az asztal felett. Félretolta a kannát.

– Hadd halljam – mondta.

– Marriott eszköz volt. De már nem hozott több hasznot. Mint maga is mondta, lassan elkezdtek rebesgetni róla ezt-azt. Viszont az ilyen simlis ügyekből nem lehet kiszállni vagy szabadságra menni. Szóval ezt az utolsó rajtütést kizárólag az ő kedvéért rendezték – ez volt az utolsó. Nézze, a valódi értékét tekintve tényleg potom összeget kértek a nyakláncért. És Marriott intézte a találkozót. De közben halálosan félt. Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy magával kellene vinnie valakit. És kiötlötte azt a kis trükköt, miszerint bármi történne vele, valami a zsebében azonnal egy olyan valakire mutatna, aki van eléggé könyörtelen és okos ahhoz, hogy egy ilyen banda esze legyen, és aki olyan szokatlan helyzetben van, ahol információkat gyűjthet a gazdag nőkről. Gyerekes trükk volt, de működött.

Randall megcsóválta a fejét.

– Egy gengszterbanda levetkőztette volna. Vagy kiviszik a tengerre és behajítják a vízbe.

– Nem. Azt akarták, hogy amatőr munkának tűnjön. Szerettek volna pályán maradni. Valószínűleg van egy másik beépített emberük is.

Randall még mindig a fejét csóválta.

– Az a férfi, akire a cigaretták mutattak, nem az a fajta. Megvan neki a saját simlis üzlete. Már szimatoltam utána. Mit a véleménye róla?

Tekintete kifejezéstelen volt, túlságosan is kifejezéstelen.

– Nekem átkozottul életveszélyesnek tűnt. Olyan pedig nincsen, hogy túl sok pénz, ugye? Ráadásul ez a lélekápolós svindli nem működtethető a végtelenségig. A fickó most divatos és csődülnek hozzá az emberek, aztán idővel megkopik a varázsa, és az üzletmenet a béka fenekét verdesi. Persze csak akkor, ha a tanácsadás mellett nincsen semmi más. Mint a filmcsillagok. Adjon neki öt évet. Addig simán kihúzhatja. De adjon neki néhány alkalmat, hogy felhasználja a nőkből kiszedett információkat, és akkor hatalmas dohányt szakíthat.

– Majd alaposabban a körmére nézek – mondta Randall ugyanolyan üres tekintettel. – De most jobban érdekel Marriott. Menjünk vissza az időben – jó messzire. Amikor megismerte.

– Egyszerűen felhívott. Rábökött a nevemre a telefonkönyvben. Vagy legalábbis ezt állította.

– Nála volt a maga névjegye.

Meglepettnek tűntem.

– Persze. Már el is felejtettem.

– Eltűnődött már azon, miért éppen a maga nevére bökött rá? És most lépjünk túl a rövid távú memóriája zavarain.

Megbámultam a csészém pereme felett. Kezdtem megkedvelni. Nemcsak ing volt a mellénye alatt.

– Szóval tulajdonképpen ezért jött, igaz? – kérdeztem.

Bólintott.

– A többi csak duma. – Udvariasan elmosolyodott és várt.

Töltöttem még egy kis kávét.

Randall oldalra hajolt, és szemügyre vette az asztal krémszín lapját.

– Kicsit poros – mondta szórakozottan, aztán felegyenesedett és a szemembe nézett. – Talán máshonnan kellene kezdenem. Például azzal, hogy úgy gondolom, a maga tippje Marriottról helyes. Huszonhárom lepedő hever készpénzben a bankszéfjében – amit, ha már itt tartunk, pokolian sokáig tartott megtalálni. Akad ott még néhány csinos kötvény, és egy tulajdonzálog egy bizonyos Nyugati 54. épületre.

Felvette a kanalat, gyengéden kocogtatni kezdte vele a csészealjat és mosolygott.

– Ez már érdekesebb, mi? – kérdezte szelíden. – A pontos cím 1644. Nyugati 54. épület.

– Egen – mondtam rekedten.

– Ó, ékszer is akadt bőven abban a széfben – csupa klassz holmi. Ezeket valószínűleg kapta. Egy pont magának. Nem merte eladni őket – mert kellemetlen asszociációi támadtak tőle.

Bólintottam.

– Úgy érezte volna, mintha lopott holmi lenne.

– Igen. Namármost ez a tulajdonzálog nem érdekelt elsőre, de hát ilyen ez a szakma. A magafajták éppen ezt utálják a rendőrségi munkában. A külső kerületekből megkapjuk az összes gyilkossági ügyet, a tisztázatlan halálesetekkel együtt. Még aznap végig is kellene rágnunk magunkat rajtuk. Ez is olyan előírás, mint hogy házkutatási parancs nélkül tilos kutakodnunk és alapos indok nélkül nem motozhatunk meg senkit. De néha áthágjuk a szabályokat. Kénytelenek vagyunk. Néhány akta csak ma reggel került a kezembe. Volt köztük egy jelentés egy néger meggyilkolásáról a Centralon, múlt csütörtökön. Egy exsittes keményfiú tette, bizonyos Bivaly Malloy. Akadt egy tanú is. És mit tesz Isten, hát nem maga volt az?

Arcán lassan, lágyan felderengett aznapi harmadik mosolya.

– Tetszik?

– Csupa fül vagyok.

– Mint már mondtam, ez ma reggel történt. Így hát megnéztem, ki írta a jelentést, és kiderült, ismerem is személyesen. Nulty. Rögtön tudtam, hogy az ügy almás. Nulty az a fickó, aki... mondja, járt már valaha fent a Crestline-nál?

– Egen.

– Nos, fent, a Crestline közelében van egy hely, ahol régi vagonokat alakítottak át vityillókká. Nekem is van arrafelé egy kéglim, de nem a vagonokban. Ha hiszi, ha nem, ezeket teherautón vitték fel a hegyre, mert nincsenek kerekeik. Na, Nulty remek fékező lenne azokon a vagonokon.

– Ez igazán nem szép magától – mondtam. – Végtére is kollégák.

– Szóval felhívtam Nultyt, aki hímezett, meg hámozott, meg köpködött egy kicsit, aztán kibökte, hogy magának volt egy ötlete valami Velma nevű lányról, akihez sokáig gyengéd szálak fűzték Malloy-t. Maga meglátogatta azt a nőt, akinek valaha a férje vitte a csehót, ahol a gyilkosság történt. És az özvegy címe 1644. Nyugati 54. épület, amire Marriott tulajdonzálog-bejegyzése is szól.

– Igen?

– Nekem ez a kelleténél több véletlen egy reggelre – mondta Randall. – És most itt vagyok. És eddig kenyérre lehetett kenni.

– A gond az – mondtam –, hogy a dolognak nagyobb a füstje, mint a lángja. Ez a Velma nevű lány halott, Mrs. Florian szerint. Van róla egy képem.

Átmentem a nappaliba, benyúltam a zakóm zsebébe és már félúton járt a kezem, amikor úgy éreztem, csak levegőt tapintok. De még a fotókat sem vették el. Kihalásztam őket a zsebemből, visszamentem a konyhába, és Randall elé löktem a bohócruhás lányt. Alaposan szemügyre vette.

– Az életben nem láttam – mondta. – A másik?

– Nem, ez egy újságkivágás Mrs. Grayle-ről. Anne Riordan szerezte.

Megnézte és biccentett.

– Húszmillióért még én is elvenném.

– Van valami, amit el kell mondanom magának. Múlt éjjel átkozottul bolond voltam, és majdnem a fejembe vettem, hogy magam járok a dolog végére. Ez a kórház Bay Cityben van, a Descanso és a Huszonharmadik utca sarkán. Egy Sonderborg nevű pasas vezeti, aki azt állítja magáról, hogy orvos. Mellesleg búvóhelyet működtet gengsztereknek. Múlt éjjel láttam nála Bivaly Malloy-t. Az egyik szobában.

Randall nagyon csendesen ült ott és engem nézett.

– Biztos?

– Nem lehet összetéveszteni. Az a fickó hatalmas. Lélegzetelállító. Ilyet még életében nem látott.

Csak nézett rám és nem mozdult. Aztán nagyon lassan kihúzta a lábát az asztal alól és felállt.

– Menjünk, látogassuk meg ezt a Florian asszonyságot.

– És mi lesz Malloy-jal?

Visszaült.

– Regélje el az egészet, de részletesen.

Elmondtam neki. Végighallgatta, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét az arcomról. Szerintem nem is pislogott. Résnyire nyitott száján keresztül lélegzett. Nem mozdult. Finoman dobolt az ujjaival az asztalon. Amikor befejeztem, azt kérdezte:

– Ez a dr. Sonderborg hogy nézett ki?

– Mint egy narkós. Valószínűleg kereskedik is az anyaggal. – Legjobb képességeim szerint leírtam a külsejét Randallnak.

Halkan átment a másik szobába, és leült a telefonhoz. Felhívott egy számot, aztán sokáig halkan beszélt valakivel. Utána visszajött. Éppen készítettem egy újabb adag kávét, főztem pár tojást, és éppen a pirítóst vajaztam. Leültem és nekiláttam az evésnek.

Randall leült velem szemben, és a kezére támasztotta az állát.

– Leküldtem egy tagot az állami gyógyszerfelügyelettől, hogy valami kamu szöveggel szaglásszon körül egy kicsit. Támadhat néhány ötlete. Malloy-t nem fogja megtalálni. A tag tíz perccel azután lelécelt, hogy maga távozott. Erre mérget vehet.

– Miért nem Bay City rendőreit küldte? – Sót hintettem a tojásra.

Nem szólt semmit. Amikor felnéztem, láttam, hogy vörös az arca és kényelmetlenül érzi magát.

– Ahhoz képest, hogy hekus – mondtam –, maga a legérzékenyebb pasas, akivel valaha találkoztam.

– Siessen az evéssel. Indulnunk kell.

– Még le kell zuhanyoznom, meg kell borotválkoznom, és fel kell öltöznöm.

– Nem jöhetne pizsamában? – kérdezte metsző hangon.

– Szóval ennyire rossz a helyzet abban a városban? – kérdeztem.

– Laird Brunette városa. Azt mondják, harminc lepedőért vette meg a polgármestert.

– Az övé a Belvedere Club?

– Meg két ruletthajó.

– Hiszen ezek ebben az államban vannak – mondtam.

Lenézett tiszta, csillogó körmeire.

– Beugrunk az irodájába és elhozzuk azokat a cigarettákat – mondta. – Ha még ott vannak. – Csettintett az ujjával. – Ha odaadja a kulcsokat, elmegyek értük, amíg maga lezuhanyozik és megborotválkozik.

– Együtt megyünk – mondtam. – Lehet, hogy van postám.

Bólintott, aztán leült és újabb cigarettára gyújtott. Megborotválkoztam, felöltöztem és Randall kocsijával az irodához hajtottunk.

Volt postám, de nem akadt közötte semmi érdekes. A fiókban érintetlenül hevert a két felvágott cigaretta. Az irodán nem látszott, hogy átkutatták volna.

Randall felvette a két orosz cigarettát, megszaglászta a dohányt és eltette a zsebébe.

– Egy névjegyet már megszerzett magától – töprengett. – Annak a hátán biztosan nem volt semmi, ezért nem törődött a többivel. Szerintem Amthor nincsen túlzottan begyulladva – azt hiszi, maga csak vaktában vagdalkozott. Menjünk.