XXXV.

Az út jó sokáig tartott negyed dollárért. A vízitaxi öreg bárka volt, amit kifestettek és hosszában háromnegyed részig beüvegezték. Átsiklott a lehorgonyzott jachtok között, és megkerülte a hullámtörő végénél felhalmozott széles kőkupacot. A hullámok váratlanul zúdultak ránk és úgy dobálták a hajót, mint egy parafadugót. De ilyen kora este rengeteg helyünk volt rosszul lenni. Az egész vendégsereg három párocskából áll, meg a kapitányból, egy kemény külsejű helyi polgárból, aki kicsit féloldalasan gubbasztott a motornál, mert jobb farzsebéből fekete pisztolytok meredt elő. Miután elhagytuk a partot, a párocskák rögtön nyalni-falni kezdték egymást.

Bay City távolodó fényeit bámultam, és megpróbáltam a lehető legkisebb erőbedobással emészteni a vacsorámat. A part elszórtan pislákoló fénypontjai összemosódtak, és gyémánt nyakékké változtak az éjszaka nagy kirakatában. Aztán a ragyogás megfakult, és lágy, narancsszín fényfolt lett belőle, ami hol eltűnt, hol felbukkant a hullámok felett. Hosszú, sima hullámok voltak, habtaréj nélkül, és pontosan annyira dobálták a hajót, hogy örülhettem, amiért nem locsoltam meg a vacsorámat whiskyvel. A vízitaxi fenyegető könnyedséggel kúszott a hullámokon, mint egy tekergőző kobra. A levegő hideget hozott a tenger felől, nyirkos hideget, ami belerágja magát a tengerészek csontjaiba. A balra ringatózó Royal Crown testét vörös neonvonalak rajzolták körbe, olykor kifakultak és eltűntek a tenger szürke, hömpölygő ködkísértetei mögött, majd ismét előbukkantak, fényesen, mint a csiszolt márvány.

Nagy ívben elkerültük. Nem zavart, hogy csak tisztes távolságból láttam. A víz felett halk zeneszó sodródott, és a víz felett lebegő zene minden, csak nem kedves a fülnek. A négy horgonykötéllel kitámasztott Royal Crown olyan stabilan állt, mint egy kikötőgát. A kikötőhíd fényesen ragyogott, mint egy színház homlokzata. Aztán az egészet elnyelte a messzeség, és egy másik, öregebb, kisebb hajó kúszott felénk az éjszaka sötétjéből. Nem akadt rajta sok néznivaló. Átalakított teherszállító gőzös volt, rozsdás, szénmocskos lemezekkel, a felépítményt a fedélzet magasságáig visszabontották, felette két rádióantennának beillő árboc meredezett. A Montecito fedélzetén szintén ragyogtak a fények és zene szárnyalt a sötét, nyirkos tenger felett. Az egymásba merült párocskák leválasztották ajkaikat egymás nyakáról, a hajót bámulták és vihogtak.

A taxi széles ívben kanyarodott, és éppen annyira dőlt meg, hogy az utasok megborzongjanak, aztán a kikötőhíd kenderkötél korlátja mellé simult. A csónak motorja dohogott és puffogott a ködben. A hajó körül ötven méter sugarú körben lusta reflektorfény söpört végig a hullámokon.

A taxis rögzítette a csónakot a hídhoz, és a fogadóbizottság, a fényes rézgombokkal díszített matrózzubbonyt viselő, kökényszemű, ragyogó mosolyú és gengszterszájú legény kisegítette a hölgyeket a taxiból. Én maradtam utoljára. Közömbös pillantása, ami végigsiklott rajtam, már elárult róla valamit. A közömbös kézmozdulat, amivel végigsimított a hónaljtokon, még többet regélt.

– Ácsi – mondta lágyan. – Ácsi.

Puha, fátyolos hangja volt, mint egy selyemzsebkendőbe suttogó nehézfiúnak. A taxis felé vágott az állával. Az rövid hurkot hajított az egyik bakra, kicsit igazított a kormányon, aztán felkapaszkodott a mólóra. A hátam mögé lépett.

– Senki sem jöhet stukkerrel a fedélzetre, cimbora. Sajnálom és egyéb marhaságok – dorombolta Zubbony.

– Leadom a ruhatárba. Csak egy ruhadarab, semmi több. Mindössze találkozni akarok Brunette-tel, üzleti ügyben.

Enyhén csodálkozó mosollyal nézett rám.

– Sohasem hallottam ezt a nevet – mondta mosolyogva. – Viszlát, tesó.

A taxis jobbról belém karolt.

– Találkozni akarok Brunette-tel – mondtam. A hangom reszketeg volt és gyenge, mint egy vénasszonyé.

– Ne vitatkozzunk – mondta a kökényszemű. – Ez itt nem Bay City, még csak nem is Kalifornia, sőt egyesek szerint már nem is az Egyesült Államok.

– Vissza a csónakba – mordult fel mögöttem a taxis. – Jövök magának negyed dollárral. Gyerünk.

Visszaültem a csónakba. Zubbony csendes, olajosan csillogó mosolyával nézett rám. Addig bámultam, amíg el nem tűnt a mosolya, aztán az arca, és csak egy sötét alak állt a helyén a móló fényeiben. Csak néztem és nagyon szerettem volna csinálni vele valamit. A visszaút hosszabbnak tűnt. Nem szóltam a taxishoz és ő sem szólt hozzám. Amikor kiléptem a mólóra, a kezembe nyomta a negyeddollárost.

– Majd legközelebb – mondta ernyedten. – Amikor több helyünk lesz ellátni a baját.

Szavai hallatán a várakozó féltucatnyi utas döbbenten meredt rám. Elmentem mellettük, át a vízen lebegő váróterem ajtaján, a partra vezető alacsony lépcsők felé.

Hatalmas, rőt hajú alak ugrott le elém a korlátról. Mocskos tornacipőt, kátrányfoltos nadrágot viselt, meg egy viharvert, kék tengerésztrikó roncsait. Fekete kátránycsík éktelenkedett az arcán, és merő véletlenségből összeütközött velem.

Megtorpantam. Túlságosan nagynak tűnt. Tíz centivel magasabb volt nálam és tizenöt kilóval nehezebb. De éppen nagyon szívesen szájon kaptam volna valakit, még akkor is, ha utána műkarral élem hátralévő életemet.

Majdnem teljesen elfogta a gyenge fényt.

– Mi a hézag, öregem? – kérdezte vontatottan. – Nem jutott fel a pokol hajójára?

– Inkább a trikóját foltozgatná – tanácsoltam neki. – Kilóg a hasa.

– Lehetne rosszabb is – mondta. – A stukkere kissé kidudorodik a vékony öltönye alól.

– És mi köze van hozzá?

– Jézusom, semmi. Csak kíváncsiságból kérdeztem. Nem akartam megbántani, pajtás.

– Akkor takarodjon az utamból.

– Jól van. Én csak üldögélek itt.

Lassan, fáradtan elmosolyodott. Lágy, álmodozó hangon beszélt, egy ilyen nagydarab emberhez képest meglepően finoman. Egy másik lágy hangú, nagydarab férfi jutott róla az eszembe, akit különös módon megkedveltem.

– Rossz a hozzáállása – mondta szomorúan. – Hívjon csak Vörösnek.

– Álljon félre, Vörös. A legjobb emberek is követnek el hibákat. Valaki már kinézett magának.

Elgondolkodva körülnézett. Aztán behúzott a váróterem egyik sarkába. Úgy tűnt, többé-kevésbé egyedül vagyunk.

– A Montyra akar menni? Összehozhatjuk. Ha jó oka van rá.

Szürke ruhás, szürke arcú emberek haladtak el mellettünk a taxik felé menet. Megvártam, míg eltűnnek.

– Mennyi az a jó ok?

– Ötven dolcsi. Tízzel több, ha a csónakban tejel.

Kikerültem.

– Huszonöt – mondta lágyan. – Tizenöt, ha barátokkal jön.

– Nincsenek barátaim – mondtam, és otthagytam. Nem próbált megállítani.

Jobbra fordultam a betonozott járdán, amelyen az apró villamoskocsik gurultak, mint babakocsik, apró kürtjeikkel tülkölve, amitől egy várandós anya sem ijedt volna meg. Az első móló lábánál fényesen kivilágított bingóterem állt, tömve emberekkel. Bementem, a falnak támaszkodtam a játékosok mögött, ahol már sokan várták, hogy megüresedjen egy hely.

Néztem az elektromos kijelzőn megjelenő számokat, hallgattam a nyerőszámokat kihirdető kikiáltók hangját, megpróbáltam kiszúrni a beépített játékosokat, aztán megfordultam és távoztam.

Hatalmas, kék, kátrányszagú árnyék öltött testet mellettem.

– Nincsen dohánya, vagy csak szorosan zár a bukszája? – búgta a gyengéd hang a fülembe.

Ismét megbámultam. Olyan szeme volt, amit nemigen lát az ember, csak olvas róla. Ibolyaszín szeme volt. Majdnem lila. Mint egy kislányé, egy aranyos kislányé. Bőre lágy volt, mint a selyem. Kicsit lepirult, de sohasem lesz igazán barna. Ahhoz túlságosan érzékeny. Nagyobb volt Hemingway-nél és sokkal fiatalabb, mint Bivaly Malloy. Vöröses haja arany színben fénylett. A szemét leszámítva egyszerű parasztképe volt, megjátszott jóképűség nélkül.

– Mivel foglalkozik? – kérdezte. – Magándetektív?

– Miért árulnám el? – mordultam rá.

– Valahogy szimatnak tűnt – mondta. – A huszonöt túl sok? Nem fizetik a költségeket?

– Nem.

Felsóhajtott.

– Amúgy is butaság volt az egész – mondta. – Darabokra cincálnák odakint.

– Meg sem lepődnék. És maga mivel foglalkozik?

– Kicsit ezzel, kicsit azzal. Valaha zsaru voltam. Kirúgtak.

– Miért meséli ezt nekem?

Meglepettnek tűnt.

– Pedig igaz.

– Biztosan becsületes volt.

Halványan mosolygott.

– Ismer egy Brunette nevű alakot?

A halvány mosoly nem hervadt le az arcáról. Odabent három bingót csináltak egymás után. Gyorsan dolgoztak errefelé. Egy magas, horgas orrú, beesett, sárgás arcú férfi lépett mellénk gyűrött öltönyben, a falnak támaszkodott és nem nézett ránk. Vörös gyengéden odahajolt hozzá és megkérdezte:

– Segíthetünk valamiben, cimbora?

A magas, horgas orrú férfi elvigyorodott és távozott. Vörös elmosolyodott, és komolyan megrengette az épület tartószerkezetét, amikor nekitámaszkodott a falnak.

– Találkoztam valakivel, aki hasonlított magára – mondtam.

– Bárcsak többen lennének – mondta komoran. – A nagy ember pénzbe kerül. Sohasem mennek rá a ruhák. Túl sokba kerül az etetése, az öltöztetése és lelóg a lába az ágyról. Elmondom, mi a pálya. Most azt hiszi, itt nem lehet beszélgetni. Ismerem az összes itteni spiclit, a népek meg semmit sem látnak a számokon kívül. Van egy csónakom, víz alatti kipufogócsővel felszerelve. Vagyis tudok kölcsönözni egyet. Kicsit lejjebb van egy kivilágítatlan móló. Tudom, hol van a Monty egyik rakodónyílása, és ki is tudom nyitni. Az alsóbb szinteken nem nagyon császkálnak.

– Vannak reflektoraik és őreik – mondtam.

– Megoldható.

Elővettem a tárcámat, kisimítottam belőle egy húszast meg egy ötöst, és apróra hajtogattam őket. Az ibolyaszín szempár szinte észrevétlenül figyelt.

– Csak oda?

– Tizenötről volt szó.

– Azóta megugrottak az árak.

A pénz eltűnt a kátránymocskos mancsban. Lassan elsétált. Elnyelte a kinti forró sötétség. A bal oldalamon testet öltött a horgas orrú férfi, és csendesen megszólalt.

– Ismerős nekem ez a tengerészruhás pasas. A barátja talán? Mintha már láttam volna valahol.

Ellöktem magamat a faltól, és szó nélkül magára hagytam, kisétáltam az ajtón, aztán balra fordultam, és lámpaoszloptól lámpaoszlopig követtem a harminc méterrel előttem imbolygó fejet. Pár perc múlva behúzódtam két bódé közé. Felbukkant a horgas orrú, aki földre szegezett pillantással bandukolt. Kiléptem mellé az árnyékból.

– Jó estét – mondtam. – Kitalálhatom a súlyát huszonöt centért? – Megölelgettem. A gyűrött kabát alatt pisztoly lapult.

Tekintete érzelmek nélkül söpört végig rajtam.

– Azt akarja, hogy bevarrjam, fiam? Itt én tartom fent a törvényt és a rendet.

– És most ki veszélyezteti?

– A barátja ismerős nekem.

– Nem csodálom. Zsaru.

– Ó, a francba – mondta a horgas orrú türelmesen. – Szóval onnan ismerem. Jó éjszakát önnek.

Megfordult és elindult visszafelé. A magasban imbolygó fejet nem láttam sehol. Nem idegesített túlságosan. A fickó miatt nem kell aggódnom, soha többé.

Lassan folytattam az utamat.