XXIII.

– Rendben – mondta a nagydarab. – Elég a szunyából.

Kinyitottam a szememet és felültem.

– Indulás kifelé, pajtásom. A másik szobába.

Felálltam, még mindig kótyagosan. Átmentünk egy ajtón valahová. Aztán tudatosult bennem, hol vagyok – a sokablakos fogadószobában. Szuroksötét volt odakint.

Az asztalnál ült a nő, a hozzá nem illő gyűrűkkel. Egy férfi állt mellette.

– Csüccsenjen le, pajtás.

Lenyomott egy székbe. Kellemes szék volt, merev hátú, bár kényelmes, de most valahogy nem volt hozzá hangulatom. Az asztalnál ülő nő előtt nyitott jegyzetfüzet hevert és hangosan felolvasott belőle. Egy közönyös ábrázatú, ősz bajszos, alacsony és idősebb férfi hallgatta.

Amthor az ablaknál állt, a szobának háttal, tekintete az óceán nyugodt partvonalát fürkészte, a messzeséget a móló fényein, a világ végén is túl. Látszólag nagyon élvezte a látványt. Félig elfordította a fejét, hogy megnézzen magának, és láttam, hogy lemosták az arcáról a vért, de az orra nem az az orr volt, amit érkezésemkor láttam, hanem két számmal nagyobb. Ettől elvigyorodtam, felrepedt ajkak ide vagy oda.

– Jól szórakozik, pajtás?

Felnéztem arra, aki beszélt, aki előttem állt, és aki lesegített a székbe. Igazi, szélfútta virágszirom volt, legalább száz kiló, foltos fogakkal és egy cirkuszi porondmester lágy baritonjával. Kemény volt, gyors, és félig nyersen ette a húst. Vele aztán senki sem tolhatott ki. Az a zsaru, aki az esti ima helyett megköpködi a gumibotját. De mosolygós szeme volt.

Terpeszben állt előttem, nyitott tárcámmal a kezében, és jobb hüvelykujja körmével a bőrt karistolta, mintha csak úgy szeretne elcsúfítani mindent, amit lehet. Apróságokat, ha nincsen más. De valószínűleg jobban kedvelte az emberi arcokat.

– Szimat, he, pajtásom? A csúnya, gonosz városból, he? Egy kis zsarolás, he?

Kalapját a tarkójára tolta. Homlokába hulló, koszosbarna haját sötétre festette az izzadtság. Mosolygós szemét vörös erek hálózták be.

Úgy éreztem, mintha mángorlóval mentek volna végig a torkomon. Felemeltem a kezemet és megtapogattam. Az indián. Mintha szerszámacélból öntötték volna az ujjait.

A sötét bőrű nő abbahagyta a felolvasást és becsukta a füzetét. Az idősebb, alacsony férfi, akinek szürke bajusza volt, biccentett és a másik mögé sétált, aki eddig velem beszélt.

– Hekusok? – kérdeztem az államat dörzsölgetve.

– Miért, mire tippelt, pajtásom?

Rendőrhumor. Az alacsonyabb bandzsított az egyik szemére, amitől úgy nézett ki, mintha félig vak lenne.

– De nem Los Angelesben – mondtam, és végigmértem. – Ezzel a szemmel ott nyugdíjaznák.

A nagydarab a kezembe nyomta a tárcámat. Átvizsgáltam. Megvolt az összes pénzem. Az összes névjegyem. Minden, aminek ott a helye. Ez meglepett.

– Meséljen valamit, pajtásom – mondta a nagydarab. – Valamit, amivel belopja magát a szívünkbe.

– Adja vissza a pisztolyomat.

Enyhén előrehajolt és gondolkodott. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Fájtak tőle a bütykei.

– Ó, szóval a fegyverét akarja, pajtásom? – Oldalra pillantott, a szürke bajuszos felé. – A fegyverét akarja – közölte vele. Megint rám nézett. – És miért akarja a fegyverét, pajtásom?

– Le akarok lőni egy indiánt.

– Ó, szóval le akar lőni egy indiánt, pajtásom.

– Egen – csak egyet, papa.

Ismét a bajuszosra pillantott.

– Ez a manus kemény – közölte vele. – Le akar lőni egy indiánt.

– Nézze, Hemingway, mi lenne, ha nem ismételné meg minden mondatomat?

– Szerintem ez kettyós – mondta a nagydarab. – Azt mondta nekem, hogy Hemingway. Szerinted is kettyós?

A bajuszos rágyújtott egy szivarra és nem szólt semmit. Az ablaknál álló magas, gyönyörű férfi lassan megfordult és lágyan azt mondta:

– Nem kizárt, hogy szellemileg kissé instabil.

– Lövésem sincs, miért hívna Hemingwaynek – mondta a nagydarab. – Az én nevem nem Hemingway.

Az idősebb megszólalt:

– Nem láttam semmilyen fegyvert.

Amthorra néztek. Amthor azt mondta:

– Odabent van. Eltettem. Azonnal átadom önnek, Mr. Blane.

A nagydarab csípőből előrehajolt, egy kicsit megrogyasztotta a térdét és az arcomba lehelt.

– Mi a jó életért hívott Hemingwaynek, pajtásom?

– Hölgyek is vannak a társaságban.

Kiegyenesedett.

– Láthatod. – A bajuszosra nézett. A bajuszos bólintott, aztán megfordult és átsétált a szobán. A csúszóajtó kinyílt. Bement és Amthor követte.

Csend volt. A sötét bőrű nő az asztallapot nézte és elfintorodott. A nagydarab férfi a jobb szemöldökömet méregette, és lassan, csodálkozva ingatta a fejét.

Az ajtó ismét kinyílt, és visszajött a bajuszos. Valahonnan elővett egy kalapot és átnyújtotta nekem. A zsebéből elővette a pisztolyomat és a kezembe nyomta. A súlyából tudtam, hogy üres. A hónom alá rejtettem és felálltam.

A nagydarab megszólalt.

– Indulás, pajtásom. El innen. Talán a friss levegő kicsit helyreteszi.

– Oké, Hemingway.

– Már megint kezdi – mondta a nagydarab szomorúan. – Hemingwaynek hív, mert hölgyek vannak a társaságban. Szerinted ez valami piszkos vicc lehet?

– Siessünk – mondta a bajuszos.

A nagydarab megfogta a karomat és az apró lifthez mentünk. Feljött. Beszálltunk.