II.

Kimentünk a franciaajtón, és végigvonultunk a gyepszőnyeg túlsó oldalán és a garázst elválasztó, piros zászlókkal szegélyezett, sima ösvényen. A gyerekarcú sofőr most egy krómlécektől csillogó, csukott, nagy, fekete személykocsit mosott a szabadban. Eljutottunk az ösvényen az üvegházig, az inas kitárta előttem az ajtót és félreállt. Ez az ajtó egy előtérfélébe nyílott, ahol körülbelül olyan meleg volt, mint egy lassú tüzű kemence belsejében. Bejött utánam, becsukta a külső ajtót, kinyitott egy belsőt, és áthaladtunk azon is. Ott azután valóban ránk tört a forróság. A sűrű, gőzszerű levegőt virágzó, trópusi orchideák nehéz illata telítette. Az üvegfalat és tetőt vastagon belepte a pára, s nagy cseppekben hullott róluk a növényekre a víz. Valószerűtlen, zöldes színben úszott a helyiség, mintha vízzel telt akváriumon szűrődne át a fény. A növények dzsungele az egész helyiséget betöltötte undok, húsos leveleivel s a halott ember frissen megmosott ujjaira emlékeztető szárakkal. Olyan átható volt az illatuk, mint takaró alatt a forrásban levő alkoholnak.

Az inas megtett minden tőle telhetőt, hogy úgy vezessen át a helyiségen, hogy egyetlenegy lucskos levél se csapjon az arcomba, s egy idő után a dzsungel közepén kijutottunk a boltozatos tető alatti tisztásra. Itt hatszögű, íriszek által körülvett térségen, régi, piros perzsaszőnyegen kerekes szék állt, a kerekes székből pedig egy öreg és láthatóan haldokló ember nézett ránk, akinek fekete szeméből már régen kialudt a tűz, de még mindig megvolt benne az a szénfekete keménység, ami a hall kandallópárkánya felett függő arckép tekintetében. A szemétől eltekintve ólommaszkra emlékeztetett az arca vértelen ajkaival, hegyes orrával, besüppedt halántékával és a közelgő enyészetről árulkodó, kifelé forduló fülcimpáival. Magas, sovány testét – abban a forróságban – pokrócba burkolta, s az alatt fakóvörös fürdőköpenyt viselt. Vékony, karomszerű kezei, bíborszín körmökkel, lazán nyugodtak a takarón. Néhány fürtnyi száraz, fehér haj tapadt a fejbőréhez, mint vadvirágok, melyek az életükért küzdenek egy mezítelen sziklán.

Az inas megállt előtte, és bejelentett:

– Mr. Marlowe van itt, tábornok úr!

Az öregúr nem mozdult, nem szólt egy szót sem, még csak nem is bólintott. Csak rám meredt élettelen tekintetével. A komornyik hátulról a lábamhoz tolt egy nedves fonott széket, s én leültem. Egy ügyes mozdulattal kivette a kalapomat a kezemből.

Aztán, mint kút mélyéből, megszólalt az öregúr hangja.

– Brandyt, Norris. Hogy szereti a brandyt, uram?

– Mindenhogyan – válaszoltam.

A komornyik eltűnt az ocsmány növények között. Ismét megszólalt a tábornok, lassan, olyan gondosan takarékoskodva erejével, mint egy szerződés nélküli kóristalány az utolsó pár jó harisnyájával.

– Én pezsgővel ittam annak idején. Jéghideg pezsgő, alatta harmadpohárnyi brandy. Nyugodtan tegye le, uram, a zakóját. Túl meleg van itt valaki számára, akinek vér folyik az ereiben.

Felálltam, lehámoztam magamról a zakómat, elővettem egy zsebkendőt, és megtörültem az arcomat, a nyakamat és a kézfejemet. Bármilyen augusztusi kánikula elbújhatott e mellett az üvegház mellett. Visszaültem, gépiesen cigaretta után nyúltam, aztán megállt a kezem. Az öregember észrevette a mozdulatomat, és enyhén elmosolyodott.

– Gyújtson rá, ne zavartassa magát. Szeretem a dohány illatát.

Rágyújtottam, feléje fújtam egy adag füstöt, ő pedig úgy szagolt hozzá, mint ír terrier a patkánylyukhoz. Az enyhe mosoly lejjebb húzódott, s elérte szájának árnyékos sarkát.

– Vidám dolog, amikor már meghatalmazott útján él az ember a szenvedélyeinek – jegyezte meg szárazon. – Egy igen zajos életnek meglehetősen érdektelen tanúja áll ön előtt; egy nyomorék, aki béna mindkét lábára, s hiányzik a fele gyomra. Igen kevés étel van, amit meg tudok enni, s álmom oly kevésben különbözik az ébrenléttől, hogy nemigen érdemli meg az álom nevet. Úgy tetszik, hogy legfőképpen a hő éltet, mint egy újszülött pókot, s az orchideák arra jók, hogy ürügyet szolgáltassanak a hőségre. Szereti az orchideákat?

– Ezt nem állíthatnám – mondtam.

A tábornok félig lehunyta a szemét.

– Ocsmány teremtmények. A húsuk kellemetlen módon hasonlít az emberi húshoz. És van valami az illatukban a prostituáltak romlott édességéből.

Nyitott szájjal néztem rá. Palástjába burkolt bennünket a lágy, nedves forróság. Az öregúr bólintott, óvatosan, mintha attól tartana, hogy nyaka nem bírja el a feje súlyát. Ekkor visszatért a komornyik, egy zsúrkocsit gurítva keresztül a dzsungelen, kevert számomra egy brandyt szódával, bebugyolálta a vörösréz hűtővödröt egy asztalkendőbe, majd halk léptekkel távozott az orchideák között. Kinyílott, majd bezárult egy ajtó a dzsungel mögött.

Belekortyoltam az italomba. Az öregúr megnyalta az ajkát, újra és újra végignézett rajtam, majd elhúzta egyik ajkát a másik fölött olyan lassan és gyászos elmélyedéssel, ahogy egy temetkezési vállalkozó a kezét tördeli.

– Beszéljen önmagáról, Mr. Marlowe. Azt hiszem, van jogom ehhez a kérdéshez.

– Természetesen, habár nem sokat mondhatok. Harminchárom éves vagyok, valamikor főiskolára jártam, és ha szüksége van rá valakinek, még beszélek angolul. A mesterségem sem különösebben érdekes, Mr. Wilde-nak, a kerületi ügyésznek dolgoztam valamikor mint nyomozó. A főnyomozója, egy Bernie Ohls nevű ember, felhívott, és közölte, hogy ön látni kíván. A rendőrfeleségeket ki nem állhatom, így nőtlen vagyok.

– Amellett cinikus egy kissé – mosolyodott el az öregúr. – Nem szerette Wilde-nál a munkáját?

– Kirúgtak. Függelemsértésért. Nem erős oldalam a függelem, tábornok úr.

– Nekem sem volt az soha, uram. Ezt szívesen hallom. Mit tud a családomról?

– Annyit hallottam, hogy ön özvegy, és két fiatal lánya van, mindketten szépek, és mindketten vadak. Az egyikük háromszor vált el, s utoljára egy szeszcsempész volt a férje, akit Rozsdás Regan néven ismertek a szakmában. Ez minden, amit tudok, tábornok úr.

– Akad ebben olyasmi, amit furcsának talál?

– Ez a Rozsdás Regan-ügy talán. Bár én magam mindig jól kijöttem a szeszcsempészekkel.

Mosolygott azzal az ő takarékos, enyhe mosolyával.

– Úgy látszik, én is kijövök velük. Nagyon megszerettem Rozsdást. Nagydarab, göndör hajú ír Clonmelből, a szeme szomorú, s a mosolya széles, mint a Wilshire Boulevard. Amikor először láttam, annak gondoltam, aminek nyilván maga is hiszi: kalandornak, akinek úgy hozta a szerencséje, hogy egy reggel a belvárosi ékszerész kirakatában ébredt.

– Ön ugyancsak megszerethette Rozsdást – válaszoltam. – Eltanulta a beszédüket.

Vékony, vértelen keze eltűnt a takaró széle alatt. Eloltottam a cigarettacsikkemet, kiittam a brandyt.

– Lelket tudott önteni belém, amíg itt volt. Órákon át ült itt velem, verejtékezett, mint egy disznó, literszám vedelte a brandyt, és történeteket mesélt az ír forradalomról. Annak idején, az Ír Forradalmi Hadsereg tisztje volt. Nem is törvényesen tartózkodott az Egyesült Államokban. A házasságuk természetesen nevetséges dolog volt, s mint házasság talán egy hónapig sem tartott.

– Nálam jó helyen lesznek – mondtam. – Mi történt vele?

Az öregúr merev arccal tekintett rám.

– Elment egy hónappal ezelőtt. Váratlanul; senkinek sem szólt egy szót sem. Tőlem sem búcsúzott el. Ez fájt egy kicsit, de hát kemény iskolában nevelkedett. Egyszer még hallani fogok felőle. S azóta ismét jelentkezett a zsarolóm.

– Ismét?

Keze egy barna borítékkal bukkant fel a takaró alól.

– Csak sajnálni tudtam volna bárkit, aki akkor próbál megzsarolni, mikor Rozsdás még itt volt mellettem. Néhány hónappal az ő felbukkanása előtt, ennek most kilenc-tíz hónapja lehet, ötezer dollárt adtam egy Joe Brody nevű embernek, hogy hagyja békén a kisebbik lányomat, Carment.

– Ó! – mondtam.

A tábornok összevonta vékony, fehér szemöldökét.

– Ez mit jelentsen?

– Semmit – válaszoltam én.

Továbbra is fürkészően meredt rám, enyhén összevont szemöldökkel. Aztán azt mondta:

– Vegye át ezt a borítékot, és vizsgálja meg. Töltsön magának.

Elvettem a térdéről a borítékot, és visszaültem a székembe. Megtöröltem a tenyeremet, és a hátára fordítottam a borítékot. A címzése így szólt: ,,Guy Sternwood tábornok úrnak, Alta Brea sor 3765, West-Hollywood, California.” Tintával írták a címet, olyanfajta dőlt, nyomtatott betűkkel, amilyet általában a mérnökök használnak. A boríték fel volt tépve. Kinyitottam, és kivettem belőle egy barna névjegyet és három merev papírszeletet. A névjegyet vékony, famentes, barna papírra nyomták aranybetűkkel: Mr. Arthur Gwynn Geiger. Címet nem találtam rajta. A bal alsó sarokban ez állt egészen apró betűkkel: Könyvritkaságok és Bibliofil Kiadványok. Megfordítottam a névjegyet. Ott – ismét a nyomtatott, dőlt betűkkel – ez állt: “Tisztelt uram! Bár a mellékelt váltók őszintén szólva hazárdjátékból származó adósságot jelentenek, s így törvényes úton nem behajthatók, bízom benne, hogy Ön ki fogja őket egyenlíteni. Tisztelettel: A. G. Geiger.”

Megvizsgáltam a kartonszerű, fehér papírszeleteket. Tintával kitöltött kötelezvények voltak különböző dátumokkal, valamennyi az előző hónap, szeptember elejéről: “Kötelezem magam, hogy kifizetek Arthur Gwynn Geiger vagy megbízottja kezéhez 1000,00 $ (azaz egyezer dollárt) kamatok nélkül. Az összeg ellenértékét átvettem. Carmen Sternwood.”

A szöveget elterpeszkedő, degenerált kézírással írták, számtalan kacskaringóval és kis körökkel a pontok helyén. Kevertem magamnak még egy pohár italt, belekortyoltam, és félretettem a bizonyítékot.

– Mire tud következtetni ebből? – kérdezte a tábornok.

– Egyelőre semmire. Ki ez az Arthur Gwynn Geiger?

– Halvány fogalmam sincs róla.

– Mit mond Carmen?

– Őt nem kérdeztem. Nem is áll szándékomban. Ha megtennem, a szájába venné az ujját, és félénken nézne rám.

– Összetalálkoztam vele a hallban – mondtam erre. – Velem is ezt tette. Azután megpróbált az ölembe ülni.

A tábornok arckifejezése nem változott. Két összeszorított keze békésen nyugodott a takaró szélén, és a hőséget, melytől én úgy éreztem magam, mint a főtt rák tálalás előtt, ő szemmel láthatóan észre sem vette.

– Kívánja, hogy udvariaskodjam? – kérdeztem. – Vagy lehetek egyszerűen természetes?

– Nem úgy vettem észre, mintha túlzottan sok gátlással küszködne, Mr. Marlowe.

– A két lány együtt jár el itthonról?

– Nem hiszem. Azt hiszem, mind a ketten a maguk saját s némileg eltérő útján rohannak a vesztükbe. Vivian elkényeztetett, követelőző, körmönfont és teljesen kíméletlen. Carmen pedig az a fajta gyerek, aki szereti kitépdesni a legyek szárnyát. Egyikükben sincs több erkölcsi érzék, mint egy macskában. Bennem sincs. Nem is volt soha egyetlen Sternwoodban sem. Na, tovább.

– Felteszem, hogy jó nevelést kaptak. Tudják, hogy mit tesznek.

– Vivian előkelősködő, drága iskolákba járt, utána egyetemre. Carmen végigjárt fél tucat egyre szabadelvűbb iskolát, s végül ugyanoda jutott el, ahonnan elindult. Felteszem, hogy mind a kettőjüknek megvoltak és meg is vannak a szokásos bűneik. Ha nagyon borúlátóan hangzik, ahogy beszélek, Mr. Marlowe, az azért van, mert igen vékony szálak fűznek már az élethez, s ezzel az állapottal nem fér össze semmiféle viktoriánus képmutatás. – Hátrahajtotta a fejét, lecsukta a szemét, majd hirtelen ismét felnyitotta. – Nem kell mondanom, hogy az a férfi, aki ötvennégy éves korában adja apaságra a fejét életében először, maga keresi a bajt.

Belekortyoltam az italomba és bólintottam. A tábornok sovány, szürke nyakán láthatóan lüktetett az ér, de oly lassan, hogy azt már alig lehetett lüktetésnek nevezni. Egy öregember, aki kétharmad részben halott, s mégis, úgy érzi, hogy szembe tud nézni a dolgokkal.

– Mire tud következtetni ebből? – kérdezte még egyszer.

– Én kifizetném.

– Miért?

– Rengeteg bosszúságot takaríthat meg aránylag olcsón. Valami nyilván van a dolog mögött. De ha eddig nem törték meg az ön szívét, ezután már nem valószínű, hogy ez bekövetkezne. Amellett nagyon sok zsaroló és nagyon sok idő kellene, hogy önt eléggé megvágják ahhoz, hogy észre is vegye.

– Önérzetem is van, uram – mondta hidegen.

– Valaki számít erre. Ez a legegyszerűbb út az emberek átejtésére. Ezt ajánlom vagy a rendőrséget. Geiger behajthatná ezeket a kötelezvényeket, hacsak ön nem tudja bizonyítani a hamisítást. Ehelyett ő elküldi őket ajándékba, és beismeri, hogy hazárdjáték-adósságból származnak, mely tény még akkor is lehetővé tenné önnek a védekezést, ha Geiger magánál tartotta volna a kötelezvényeket. Ha hivatásos bűnöző, akkor ismeri a dörgést, ha pedig becsületes ember, aki balkézről egy kis kölcsönzéssel is foglalkozik, akkor hadd kapja meg a pénzét. Ki volt az a Joe Brody, akinek ön az ötezer dollárt kifizette?

– Valami rulett-cápa. Nem nagyon emlékszem már rá. Norris bizonyára tudja. A komornyikom.

– Van a lányainak olyan vagyona, amellyel maguk rendelkeznek, tábornok úr?

– Viviannek van, bár nem sok. Carmen az édesanyja végrendeletének értelmében még kiskorú. Mindkettőjüknek bőséges apanázst juttatok.

– Megszabadíthatom önt ettől a Geigertől, tábornok úr – mondtam én –, ha ez a kívánsága. Akárki legyen, és bármit tudjon is a családról. Lehet, hogy ez önnek egy kis pénzébe fog kerülni, az én járandóságomtól eltekintve. És természetesen nem fog elérni vele semmit. Ha babusgatja őket az ember, az sosem használ, ön már ott szerepel a listáikon, a finom nevek között.

– Értem. – Megvonta széles, hegyes vállát a fakóvörös fürdőköpenyben. – Egy perccel előbb azt mondta, hogy fizessem meg. Most azt mondja, hogy nem fogok elérni vele semmit.

– Úgy gondolom, olcsóbbnak és kényelmesebbnek bizonyulhat, ha eltűri, hogy egy bizonyos határig megvágják. Ennyi az egész.

– Félek, hogy meglehetősen türelmetlen természetű ember vagyok, Mr. Marlowe. Mennyi az ön tiszteletdíja?

– Huszonöt dollárt kapok egy napra, és megtérítik a kiadásaimat, szerencsés esetben.

– Értem. Elég méltányos összeg ahhoz képest, hogy kóros kinövésektől szabadítja meg érte az embereket. Meglehetősen kényes operációról van szó. Remélem, tisztában van ezzel. Úgy végzi majd el, hogy a betegnek a lehető legkisebb megrázkódtatást okozza? S lehet, hogy nemcsak egy beteg lesz, Mr. Marlowe.

Másodszor is kiürítettem a poharamat, aztán megtörültem az ajkam és az arcom. Az elfogyasztott brandytől egy csöppet sem lett elviselhetőbb a hőség. A tábornok felém pillantott, és megrántotta a takarója szélét.

– Megállapodhatok ezzel a fickóval, ha úgy találom, hogy nem teljesen elfogadhatatlan az álláspontja?

– Meg. Most már a kezébe adtam az ügyet. Nem szokásom felibe-harmadába intézni a dolgaimat.

– Elő fogom venni – mondtam. – És kirázom a pantallójából.

– Meg vagyok győződve, hogy sikerrel fog járni. Most pedig ki kell mentenem magamat. Fáradt vagyok. – Előrenyúlt, és megérintette a széke karján a csengőgombot. A zsinór folytatása, egy fekete kábel, a földön kígyózott a mély, sötétzöld dobozok között, melyekben az orchideák növekedtek és rothadoztak. Lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta, kurta, fénylő pillantást vetett felém, majd hátrahanyatlott a párnái közé. Szemhéja ismét lecsukódott, és ezzel megszűntem létezni számára.

Felálltam, felemeltem a zakómat a nedves fonott szék támlájáról, és elindultam vele az orchideák között, kiléptem a kettős ajtón, és megálltam kint, a friss októberi levegőn, és igyekeztem némi oxigénhez jutni. A sofőr eltűnt a garázs mellől. A komornyik közeledett a vörös ösvényen könnyű léptekkel; a háta olyan egyenes volt, mint a vasalódeszka. Belebújtam a zakómba, és figyeltem, ahogy jön felém. Mintegy félméternyire tőlem megállt, és szertartásosan mondta:

– Mrs. Regan óhajt beszélni önnel, mielőtt távoznék, uram. Ami a pénzt illeti, a tábornok úr utasított, hogy adjak önnek egy csekket olyan összegről, amilyent ön szükségesnek talál.

– Utasította? Hogyan?

Láthatóan megdöbbent, aztán elmosolyodott.

– Ah, értem, uram. Persze, hiszen ön nyomozó. Úgy csengetett, hogy azzal jelezte.

– Maga tölti ki számára a csekkeket?

– Engem ért e kitüntetés.

– Ez meg fogja menteni attól, hogy a szegényházban végezze. Egyelőre nincs szükségem pénzre, köszönöm. Miről óhajt beszélni velem Mrs. Regan?

A komornyik kimért pillantást vetett rám kék szemével.

– Mrs. Regannek téves elképzelése van az ön látogatásának célját illetően, uram.

– Ki említette neki egyáltalán az én látogatásomat?

– Lakosztályának ablakai az üvegházra nyílnak. Látta, amikor bementünk. Meg kellett mondanom neki, hagy kicsoda ön.

– Nem szeretem az ilyesmit – mondtam.

A kék pillantás megdermedt.

– Uram, ön elő kívánja írni számomra a kötelességeimet?

– Azt nem. Mindenesetre érdekes lenne eltalálni, mik is azok tulajdonképpen.

Egy perecig egymásra meredtünk. Merev, kék pillantást vetett rám és elfordult.