XXII.

Mögöttem tipegő lépéseket hallottam, a nevemet kiáltották, de én továbbmentem, amíg csak a nappali közepéig nem értem. Ott megálltam, megfordultam, és hagytam, hogy kifulladva utolérjen. A szeme majd kiugrott a szemüveg mögül, és bronz-szőke hajába furcsa kis fényeket vetett a magas ablakon bejövő világosság.

– Mr. Marlowe! Kérem, ne menjen el! Szüksége van magára. Igazán szüksége van!

– Nem őrültem meg! Ma reggel különösen szép piros rúzst tett a szájára. De jól áll magának.

Megragadta a ruhám ujját.

– Kérem!

– Egye meg a fene – mondtam. – Mondja meg neki, ugorjék a tóba, két tóba, ha egybe nem fér bele. Nem okos, de gyors módszer.

Lenéztem a ruhám ujját markoló kézre és megpaskoltam. Gyorsan elhúzta, és a szemében ijedtség jelent meg.

– Kérem, Mr. Marlowe. Bajban van. Szüksége van magára.

– Én is bajban vagyok– morogtam. – Fülig benne vagyok a bajban. Maga miért sír?

– Ó, én igazán szeretem őt. Tudom, nyers és nagyhangú, de a szíve színarany.

– A fene egye a szívét is– mondtam. – Remélem, hogy sohasem kerülök vele annyira bensőséges viszonyba, hogy ez valamit is számítana. Dagadt képű vén hazug. Elegem van belőle. Azt hiszem, jól benne van a slamasztikában, de én nem a kivakarási brancsban dolgozom. Nekem meg kell mondani a dolgokat.

– Ó, én biztos vagyok benne, hogyha csak egy kicsit türelmes lenne...

Átkaroltam, anélkül hogy odagondoltam volna. Elugrott vagy három lábnyira, és a szemében pánik remegett.

Egymásra bámulva álltunk, kapkodva lélegeztünk, én nyitott szájjal, mint annyiszor, ő pedig szorosan összeszorított ajkakkal. Kis fehér orrcimpája remegett. Arca olyan sápadt volt, amilyen az ügyetlen kikészítés alatt csak lehetett.

– Mondja – kérdeztem lassan –, történt magával valami kislány korában?

Nagyon gyorsan bólintott.

– Egy férfi megijesztette, nemde?

Megint bólintott. Alsó ajkát kis fehér fogai közé szorította.

– És azóta ilyen?

Csak állt sápadtan.

– Nézze – mondtam –, én sosem fogok olyat tenni magával, ami megijesztené. Soha.

Szeme elolvadt a könnyek közepette.

– Ha megérintettem magát, csak annyi volt, mintha egy széket vagy ajtót érintenék. Nem jelent semmit. Világos?

– Igen. – Végre képes volt valamit kinyögni. Szeme mélyén, a könnyek között, még mindig reszketett a félelem. – Igen.

– Ez vonatkozik rám – mondtam. – Én teljesen el vagyok intézve. Miattam már nem kell aggódnia. Most vegyük Leslie-t. Ő mással van elfoglalva. Maga tudja, ő rendes – abban az értelemben, ahogy mi gondoljuk. Igaz?

– Ó, igen – mondta. – Igazán az.

Leslie tabu volt az ő számára. Számomra egy maréknyi madárpiszok.

– Vegyük az öreg boroshordót – folytattam. – Nyers és kemény, azt hiszi, fel tud falni falakat, és téglát fog köpni, és ráordít magára, de alapjában véve rendes magával, nem?

– Ó, igen, Mr. Marlowe. Próbáltam megmagyarázni magának...

– Hogyne. Nos, miért nem teszi túl magát rajta? Még mindig itt van valahol az illető, aki megbántotta?

A kezét a szája elé tette, hüvelykujja tövének húsos részét rágcsálta, és úgy nézett rám, az ujja fölött.

– Meghalt – mondta. – Kiesett egy... egy... ablakon.

Intettem a jobb kezemmel, megállítottam.

– Ó, az a fráter. Hallottam róla. Miért nem felejti el?

– Nem – felelte, komolyan megrázva a fejét a keze mögött. – Nem tudom. Mintha egyáltalán nem tudnám elfelejteni. Mrs. Murdock mindig mondja, hogy felejtsem el. Hosszan beszél nekem róla, hogy felejtsem el. De nem vagyok rá képes.

– Jobban tenné, ha inkább befogná azt a kövér pofáját. Csak ébren tartja így az emléket.

Mintha meglepődött és kicsit megsértődött volna.

– Ó, ez még nem minden. A titkárnője voltam, Mrs. Murdock pedig a felesége. Az illető volt az első férje. Természetes, hogy ő sem felejti el. Hogy is tehetné?

Vakartam a fülemet. Ez semlegesnek tűnt. Arckifejezése most nem sokat árult el, kivéve azt, hogy észre sem vette a jelenlétemet. Egy hang voltam, amely valahonnan jön, de személytelen. Szinte egy hang a saját fejéből.

Aztán felvetődött bennem furcsa és gyakran megbízhatatlan érzéseim egyike.

– Mondja, szokott maga valakivel találkozni, akinek ilyen hatása van magára? Valakivel, aki inkább kiváltja ezt, mint mások?

Körülnézett a szobában. Vele néztem. Senki nem volt a szék alatt, és senki nem leselkedett ránk az ajtó vagy az ablak mögül.

– Miért kell ezt magának megmondanom? – suttogta.

– Nem kell. Ahogy akarja.

– Megígéri, hogy nem mondja meg senkinek, senkinek az egész világon, még Mrs. Murdocknak sem?

– Neki a legkevésbé – mondtam. – Megígérem.

Kinyitotta a száját, furcsa kis bizalmas mosolyt öltött az arca, aztán elváltozott. A torka megdermedt. Brekegő hangot adott. A fogai a szó szoros értelmében vacogtak.

Jól meg akartam szorítani, de nem mertem megérinteni. Álltunk. Nem történt semmi. Álltunk. Jelenlétem annyira volt hasznos, mint egy meddő kolibritojás.

Egyszerre csak megfordult, és elrohant. Hallottam a lépteit a folyosón. Hallottam az ajtócsukódást.

Utánamentem a folyosón, és elértem az ajtót. Mögötte zokogott. Álltam, és hallgattam a zokogását.

Semmit sem tudtam tenni. Azon tűnődtem, vajon tudna-e valaki is tenni valamit.

Visszamentem az üvegtornáchoz, bekopogtam, kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejem. Mrs. Murdock éppen úgy ült, mint amikor otthagytam. Mintha azóta meg sem mozdult volna.

– Ki rémíti halálra ezt a kislányt? – kérdeztem.

– Ki a házamból! – szólt, vaskos ajkai közt szűrve a szót.

Nem mozdultam. Akkor rekedten rám nevetett.

– Maga okos embernek tartja magát, Mr. Marlowe?

– Nem olyan rettenetesen.

– Hátha magától is ki tudja találni.

– A maga költségére?

Megvonta nehéz vállát.

– Esetleg. Attól függ. Ki tudja?

– Még nem vett meg semmit – mondtam. – Még mindig kénytelen leszek a rendőrségen beszélni.

– Nem vettem meg semmit, és nem fizettem semmiért. Kivéve az érme visszaszerzéséért. Megelégszem ezzel, azért az összegért, amit már odaadtam magának. Most pedig menjen. Untat. Kimondhatatlanul.

Becsuktam az ajtót, és visszamentem. Semmi zokogás az ajtó mögött. Nagy csend. Továbbmentem.

Kiléptem a házból. Álltam, és figyeltem, hogyan égeti a nap tüze a füvet. Hátul egy kocsi farolt ki, és egy szürke Mercury kanyarodott el a ház melletti úton. Mr. Leslie Murdock vezette. Mikor meglátott engem, megállt.

Kiszállt a kocsiból, és gyorsan odajött hozzám. Szépen volt öltözve: ez alkalommal krémszínű gabardint, fényes, fekete orrú, fekete-fehér cipőt, nagyon apró, fekete-fehér pepita sportkabátot viselt. Fekete-fehér zsebkendő a szivarzsebben, nyakkendő nélküli, krémszínű ing. Az orrán zöld napszemüveg.

Egészen közel lépett hozzám, és csendesen, félénken mondta:

– Azt hiszem, maga rettentő rongy embernek tart.

– A miatt a mese miatt, amit az érméről leadott?

– Igen.

– A legkevésbé sem befolyásolja magáról alkotott véleményemet – mondtam.

– Hát...

– Voltaképpen mit akar mondani?

Jól szabott vállát helytelenítően rándította meg. Buta kis vörösesbarna bajusza csillogott a napfényben.

– Azt hiszem, szeretném, ha szeretnének – mondta.

– Sajnálom, Murdock. Az ugyan tetszik nekem, hogy annyira ragaszkodik a feleségéhez. Ha erről van szó.

– Ó. Nem hitte, hogy igazat mondok? Úgy értem, maga azt hitte, mindezt csak azért mondom, hogy őt megvédjem?

– Ez a lehetőség fennáll.

– Értem. – Cigarettát dugott a hosszú, fekete szipkába, amit díszzsebkendője mögül vett elő. – Hát... azt hiszem, olybá vehetem, hogy maga nem kedvel engem? – Szemének halvány mozgása jól látszott a zöld üveg mögött, mint a mély tóban úszó hal.

– Buta téma ez – mondtam. – És nagyon lényegtelen. Mindkettőnk számára.

Gyufát tartott cigarettája elé, és mélyet szippantva rágyújtott.

– Értem – mondta csendesen. – Elnézést kérek, hogy faragatlan voltam, és megkérdeztem.

Sarkon fordult, visszament a kocsijához, és beszállt. Mozdulatlanul néztem, hogyan hajt el. Aztán odamentem a kis festett néger fiúcskához, és jó néhányszor megpaskoltam a fejet, mielőtt elmentem.

– Fiam – szóltam hozzá –, te vagy az egyetlen épelméjű ember ebben a házban.