XIII.

A belépő férfi szürke volt, tetőtől talpig szürke, eltekintve fényes, fekete cipőjétől és a szürke szaténnyakkendő tűjébe foglalt, két skarlátpiros rombusztól, melyek éppolyanok voltak, mint a rulettkerék karói. Szürke volt rajta az ing, a tökéletes szabású flanellöltöny kétsoros zakója. Ahogy meglátta Carment, levette szürke kalapját, s szürke volt alatta a haja is, vékony szálú, mint a pókháló. Vastag, szürke szemöldöke meghatározatlan módon sportos külsőt kölcsönzött neki. Hosszú álla volt, horgas orra, elgondolkodó szürke szeme ferdén nézett, mert a szemhéja fölött kigyűrődött és átbukott a bőr.

Udvariasan állt ott, egyik kezét a háta mögött tartotta, a kilincsen, a másikban a, szürke kalapot fogta, s finoman a combjához veregette. Látszott, hogy kemény ember, de nem olyan módon, ahogy az apacsok kemények. Inkább emlékeztetett napbarnított lovasemberre. Jóllehet, ő nem lovas volt. Ő volt Eddie Mars. Becsukta maga mögött az ajtót, zakója rávarrott zsebébe süllyesztette a kezét, s kívül hagyott hüvelykujja megcsillant a szoba meglehetősen gyenge világításában. Rámosolygott Carmenre. Kellemes, könnyed volt a mosolya. A lány megnyalta az ajkát, és rámeredt. Arcáról eltűnt a rettegés. Visszamosolygott a férfira.

– Elnézést a betörésért – szólalt meg. – A csengő észrevehetően nem zavart meg senkit. Geiger úr itthon található?

– Nincs itt – válaszoltam. – Nem tudjuk, hogy hol van. Az ajtót nyitva találtuk. Bejöttünk.

Bólintott, s kiugró állához emelte a kalapja karimáját.

– Maguk természetesen a barátai?

– Mindössze üzleti kapcsolat fűz hozzá. Egy könyvért ugrottunk be.

– Egy könyvért? Nocsak! – Gyorsan, érthetően mondta ezt, és úgy éreztem, egy kissé beavatottan, mint aki mindent tud a Geiger könyveiről. Aztán ismét Carmenre pillantott, és megvonta a vállát.

Az ajtó felé indultam.

– Mi most már odábbállunk – mondtam. Megfogtam a lány karját. Ő Eddie Marsra bámult. Megnyerte a tetszését.

– Valami üzenetet... ha Geiger netalán visszajönne? – kérdezte kedvesen Eddie Mars.

– Nem szívesen terhelnénk önt ilyesmivel.

– Kár, nagy kár – mondta rendkívül sokatmondóan. Szürke szeme felvillant, s ahogy elmentem mellette az ajtó felé, megkeményedett a pillantása. Hanyagul hozzátette: – A nő leléphet. Magával, pajtás, lenne még egy-két szavam.

Elengedtem Carmen karját. Értetlenül meredtem Eddie-re.

– Csak semmi csel – jegyegte meg nagyvilágian. – Kár a gőzért. Kint a kocsiban ül két fej, és azok mindig pontosan azt teszik, amit én várok tőlük.

Carmen nyekkent egyet mellettem, és kirohant az ajtón. Léptei gyorsan elhaltak az utcán lefelé. Nem láttam a kocsiját, valószínűleg odalent hagyta az alsó utcán.

– Hogy az ördögbe!... – kezdtem.

– Ugyan, hagyjuk az ilyesmit – sóhajtott fel Eddie Mars. – Itt valami nincs rendjén. Én pedig rá fogok jönni, hogy mi az. És ha egy-két golyó nélkül akarja megúszni a dolgot, akkor ajánlatos lesz a kedvemben járnia.

– Nocsak, nocsak – mondtam én –, ez aztán a nehéz fiú.

– Csakis szükség esetén, pajtás. – Most már nem engem nézett. Körbejárt a szobában, összeráncolt homlokkal, rám ügyet sem vetett. Kinéztem az elülső ablak törött lapja fölött. Az élő sövény fölött egy kocsi teteje látszott. A motorja járt.

Eddie Mars megtalálta az asztalon a bíborvörös korsót és a két arannyal erezett poharat. Beleszagolt az egyik pohárba, aztán a korsóba. Undorral húzta el a száját.

– A rohadt strici – mondta lélektelenül.

Egy pillantást vetett a két-három könyvre, mordult egyet, megkerülte az asztalt, és megállt a fényképezőgéppel felszerelt kis totemoszlop előtt. Figyelmesen megnézte, majd a padlóra esett a pillantása. Lábával félretolta a kis szőnyeget, aztán hirtelen, feszülten lehajolt. Egyik szürke pantallós térde megérintette a padlót. Most részben eltakarta előlem az asztal. Éles kiáltást hallottam, aztán felbukkant ismét. Karja villámgyorsan eltűnt a kabátja alatt, s kezében megjelent egy fekete Lueger. Hosszú, barna ujjai között tartotta, nem célzott vele rám, nem célzott sehova.

– Vér – mondta. – Vérnyomok vannak a padlón, a szőnyeg alatt. Rengeteg vér.

– Valóban? – kérdeztem érdeklődő arckifejezéssel.

Az asztal mögött álló székbe süllyedt, maga felé húzta az eperszínű telefont, a Luegert áttette a bal kezébe. Homlokát ráncolva, komoran a telefonra pillantott, egészen összevonta sűrű, szürke szemöldökét, s horgas orra fölött mély ránc jelent meg a napsütötte bőrön.

– Azt hiszem, hamarosan némi rendőri segédlettel is számolhatunk – mondta.

Odamentem, és félrerúgtam a szőnyeget, amely ott feküdt, ahol az éjjel Geiger teste.

– Régi vér – mondtam. – Már megszáradt.

– Mindegy, a rendőri segédletre akkor is számíthatunk.

– Miért ne? – válaszoltam.

Összeszűkült a szeme. Lehámlott róla a máz, és most már egy jól öltözött vagány állt ott előttem, Luegerrel a kezében. Nem volt ínyére a helyeslésem.

– Egyáltalán, ki az ördög maga, pajtás?

– Marlowe a nevem. Hekus vagyok.

– Először hallom a nevét életemben. Ki a nő?

– Ügyfelem. Geiger zsarolta, megpróbálta behúzni a csőbe. Átjöttünk, hogy megtárgyaljuk a dolgot. Nem volt itt. Az ajtó nyitva állt, így bejöttünk, hogy megvárjuk. Vagy ezt már mondtam?

– Csodálatos véletlen – válaszolta. – Hogy nyitva volt az ajtó. Mikor maguk itt álltak kulcs nélkül.

– Igen. Hogy lehet, hogy magának van kulcsa ide?

– Mi köze hozzá, pajtás?

– Lehet közöm hozzá, ha akarom.

Mereven elmosolyodott, és hátratolta a kalapját szürke haján:

– És ahhoz mit szólna, ha én lépnék be a maga üzletébe?

– Hamar kiszállna. Kicsi a fizetés.

– Na, jól van, okos fiú. A ház az én tulajdonom, Geiger a bérlőm. Hát ehhez mit szól?

– Szeretetre méltó ismerősei vannak.

– Annak adom ki a házat, aki jelentkezik. Nem lehetek válogatós. – Lenézett a Luegerre, vállát vont, és visszatette a hóna alá. – Van valami elképzelése, pajtás?

– Ezer és egy. Valaki lelőtte Geigert. Valakit lelőtt Geiger, és elmenekült. Vagy két vadidegen fickó dulakodott itt. Vagy Geiger egy szektához tartozik, és a totemoszlop előtt végezte a véráldozatot. Vagy csirkét ebédelt, és az volt nála a rendszer, hogy a nappaliban vágják le a csirkéket.

A szürke ember komoran nézett rám.

– Feladom – mondtam. – Jobb lesz, ha felhívja a barátait az óberhén.

– Nem értem – mondta. – Nem érteni, hogy mi a maga szerepe ebben az ügyben.

– Nyomás, hívja fel a zsarukat. Nagy lesz az öröm.

Végiggondolta ezt, s nem mozdult. Beszívta az ajkát.

– Ezt sem értem – mondta feszülten.

– Talán ma nincs jó napja. Ismerem önt, Mr. Mars. A Cypress Klub, Las Olindasban. Előkelő hazárdjáték, előkelő közönségnek. A helyi rendőrség a zsebében; egy jól megkent vonal Los Angelesbe. Más szóval: védelem. Geiger bulijára ugyancsak ráfért a védelem. Talán olykor számíthatott rá ő is, hiszen a bérlője volt Eddie Marsnak.

Szája komoly fintorba torzult:

– Miféle bulija volt Geigernek?

– Pornográf könyvek.

Egy hosszú, nyugodt pillanaton át csak nézett rám:

– Valaki elintézte – mondta halkan azután. – Maga tud erről valamit. Geiger ma nem mutatkozott a boltban. Nem tudják, hogy hol van. Itt nem vette fel a telefont. Feljöttem, hogy utánanézzek a dolognak. A padlón vért találtam a szőnyeg alatt. Meg magát egy lánnyal itt, a szobában.

– Vannak gyenge pontjai a történetének – feleltem. – De lehet, hogy azért elkel, ha valaki amúgy is épp ezt akarja megvásárolni. Egy apróságról mégis megfeledkezett. Valaki ma elszállította a boltból a könyveket, azokat a gusztusos könyveket, amelyeknek a kölcsönzésével Geiger foglalkozott.

Élesen csettintett, és azt mondta:

– Látja, pajtás, erre gondolhattam volna. Úgy látszik, maga nem elveszett ember. Mi az elképzelése a történtekről?

– Úgy gondolom, hogy Geigert eltették láb alól. Úgy gondolom, hogy ez az ő vére. És az a tény, hogy elszállították a könyveket, megmagyarázza, miért rejtették el egy időre a holttestet. Valaki átveszi az üzletet, és némi időre van szüksége a dolgok megszervezéséhez.

– Ezt nem úszhatják meg szárazon – mondta sötéten Eddie Mars.

– Ki mondta? Maga meg a két gengsztere kint a kocsiban? Ma már ez nagyváros, Eddie. Nagyon erős emberek töltötték ki a bejelentőlapot az utóbbi években. Hiába, ez a nagyság ára.

– Sokat jár a szája – mondta Eddie Mars. Kivillantak fehér fogai, és két éleset füttyentett. Odakint kocsiajtó csattant, és futó léptek közeledtek az élő sövényen keresztül. Mars megint előhúzta a Luegert, és a mellkasomnak szegezte:

– Nyissa ki az ajtót.

Zörgött a kilincs, és kint egy hang kiáltott. Nem mozdultam. A Lueger csöve szembenézett velem, mintha a Second Street alagútjába bámulnék bele, de azért nem mozdultam. Volt már időm hozzászokni a gondolathoz, hogy nem golyóálló a bőröm.

– Nyissa ki, ha akarja, Eddie. Ki az ördög maga, hogy parancsolgasson nekem? Viselkedjék finoman, és akkor esetleg segítek kimászni a csávából.

Nehézkesen felállt, megkerülte az asztalt, odament az ajtóhoz. Kinyitotta, de közben szemmel tartott. Két férfi nyomult be a szobába, és buzgón nyúltak a hónuk alá. Egyikük szemmel láthatóan hivatásos bunyós volt, sápadt, jóképű fickó: az orrát belapították, az egyik fülét kiklopfolták, mint egy angol bélszínszeletet. A másik férfi karcsú volt, szőke fapofa, egymáshoz közel ülő, savószínű szemekkel.

– Nézzetek utána, van-e stukkere az ipsének.

A szőke rövid csövű revolvert rántott elő, és rám szegezte. A bunyós lúdtalpasan mellém lépett, és gondosan végigtapogatta a zsebeimet. Úgy forogtam körbe előtte, mint egy unatkozó próbakisasszony, ha új estélyi ruhát mutat be a divatrevün.

– Fegyvertelen – mondta reszelős hangon.

A bunyós keze benyúlt a mellső zsebembe, és kihúzta a tárcámat. Szétnyitotta, és megvizsgálta a tartalmát.

– Philip Marlowe a neve, Eddie. A Hobart Armsban lakik, a Franklinon, magándetektív-engedély, helyettesseriff-jelvény és a többi. Privát hekus. – Visszacsúsztatta a tárcát a zsebembe, könnyedén meglegyintette az arcomat és elfordult.

– Olaj – szólt Eddie Mars.

A két gengszter kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Hallatszott, ahogy visszaszállnak a kocsiba. Begyújtották a motort, az tovább dohogott.

– Beszéljen – mondta Eddie Mars. – Rendben van. – A szemöldöke éles szögben szaladt össze a homlokán.

– Nem kívánok mindent kipakolni. Hogy valaki megölje Geigert, és így szerezze meg az üzletét, az ostoba húzás volna, és én nem tartom valószínűnek, hogy így történt, még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy Geigert megölték. De arról meg vagyok győződve, hogy akárki szerezte meg a könyveket, tudja, hogy mitől döglik Los Angelesben a légy, és biztos vagyok benne, hogy a szőke hölgy, ott Geiger boltjában, őrülten fél valamitől. És van elképzelésem arról is, hogy ki szerezhette meg a könyveket.

– Ki az?

– Ez az a része, amit nem vagyok hajlandó kipakolni. Van egy ügyfelem, tudja.

Elhúzta az orrát:

– Az a... – ezt gyorsan elharapta.

– Számítottam rá, hogy ismeri a lányt – mondtam én.

– Kinél vannak a könyvek, pajtás?

– Nem kívánom megmondani, Eddie. Mi okom lenne rá?

Letette a Luegert az asztalra, és nyitott tenyérrel rácsapott:

– Ez – mondta. – Amellett, ha rám hallgat, nem fog rosszul járni.

– Ez a helyes beszéd. A revolvert felejtse ki az ügyből. A pénzcsörgését mindig meghallom. Milyen összegről van szó?

– Mit kapok én azért?

– Mit óhajtott megkapni?

Erősen odavágott az asztalra:

– Ide figyeljen, pajtás. Én kérdezek, s maga egy újabb kérdéssel válaszol. Így nem jutunk előbbre. Tudni akarom, hogy hol van Geíger; megvan rá a jó okom, hogy miért. Nem néztem jó szemmel a piszkos üzletét, és nem fedeztem őt. Ez a ház véletlenül az én tulajdonom. E pillanatban nem nagyon örülök ennek a ténynek. Elhiszem, hogy akármit tud is az ügyről, az most már titok, különben már rég egy csomó hekus nyikorgatná a cipőtalpát e körül a szeméttelep körül. De olyan titka nincs magának, amit eladhatna nekem. Az a gyanúm, hogy saját magára is ráférne némi kis védelem. Szóval, elő a farbával.

Volt alapja a gyanújának, de nem állt szándékomban, hogy ezt közöljem vele. Rágyújtottam, elfújtam a gyufát, és a totemoszlop üvegszeméhez fricskáztam.

– Igaza van – mondtam. – Ha valami baj történt Geigerrel, akkor, amit tudok, el kell mondanom a rendőrségen. Ettől azután közprédává válik, és én itt állok üres kézzel, nem lesz mit eladnom. Így hát, szíves engedelmével, én most továbbállok.

Napbarnított arca elfehéredett. Ebben a pillanatban kiült az arcára gonosz, erőszakos és elszánt jelleme. Megmozdult, mintha fel akarná emelni a revolvert. Közömbösen, hozzátettem:

– Erről jut eszembe, hogy van mostanában Mrs. Mars?

Egy másodpercig azt hittem, hogy messzebb mentem el, mint szabad lett volna. Keze reszketve a revolverhez kapott. Arcán keményen megfeszültek az izmok.

– Tűnjön el – mondta egészen halkan. – Fütyülök rá, hogy hova megy, és ott mit csinál. Csak egyre figyelmeztetem, pajtás. Felejtsen ki engem a kisded játékaiból, különben nagyon hamar azért fog imádkozni, hogy bár inkább Murphynek hívnák, és Limerickben élne.

– Na, az alig félórányira van Clonmeltől – feleltem. – Azt beszélik, hogy magának van egy haverja, aki odavalósi.

Merev tekintettel, mozdulatlanul hajolt az asztal fölé. Az ajtóhoz léptem, kinyitottam, és visszanéztem rá. Követett a tekintetével, karcsú, szürke teste azonban nem mozdult. Szeméből sugárzott a gyűlölet. Kimentem, át az élő sövényen, aztán föl az utcán a kocsimhoz, és beszálltam. Megfordultam, és fölfelé hajtottam, keresztül a domb gerincén. Nem lőtt rám senki. Néhány saroknyit haladva leálltam az út szélén, kikapcsoltam a motort, és vártam egy pár pillanatig. Nem is követett senki. Visszahajtottam Hollywoodba.