XXXII.

 

 

Egy ilyen tehetős városhoz képest igazán kopott egy épület volt. Sokkal inkább illett volna valamelyik vallásos déli államba. Csavargók gubbasztottak zavartalanul, hosszú sorban a védőfal mellett, ami a most már a nagyrészt bermudafű gyepet választotta el az úttesttől. A háromemeletes épület tetején öreg harangtorony állt, és még a harang is ott lógott. Azokban a régi, bagóköpködős időkben biztosan ez riasztotta az önkéntes tűzoltóbrigádot.

A repedezett fal és a lépcsősor kétszárnyú ajtóhoz vezetett, ahol a szokásos városházi léhűtők álldogáltak csapatba verődve, hátha történik valami, amivel kezdhetnének valami mást. Mindegyiküknek kerek pocakja, óvatos pillantása, rendes ruházata és készen vett modora volt. Hagytak úgy tíz centi helyet, hogy beférjek.

Odabent hosszú, sötét előcsarnok fogadott, amit utoljára McKinley elnök beavatásakor söpörhettek fel. Fából faragott nyíl mutatott a rendőrség információs asztala felé. A karcos fapultba épített kapcsolótábla mögött egyenruhás férfi szundikált. Egy ingujjra vetkezett civil, akinek az inge alól kidudorodott a pisztolya, fél szemmel felpillantott az esti lapból, sercintett, zengve telibe találta a három méterre álló köpőcsészét, ásított, aztán közölte, hogy a főnök irodája hátul van, odafent.

Az első emelet világosabb és tisztább volt, de ez nem azt jelenti, hogy világos és tiszta lett volna. A tengerre néző oldalon, majdnem a folyosó végén, az egyik ajtón a következő felirat állt: John Wax rendőrfőnök. Lépjen be.

Odabent, egy alacsony fakorlát mögött egyenruhás rendőr kopogott két ujjal és hüvelykkel az írógépen. Elvette a kártyámat, ásított, azt mondta, majd meglátjuk, aztán valahogy átvonszolta magát egy mahagóniajtóhoz, amin az állt, hogy John Wax rendőrfőnök, privát. Visszajött, és kinyitott egy ajtót a korláton.

Bementem a belső irodába és becsuktam az ajtót. A helyiség nagy volt, hűvös és három falán ablakok sorakoztak. A távoli falnál koszos fa íróasztal állt, mint Mussolini dolgozószobájában, olyan messze, hogy az embernek végig kellett sétálnia egy hatalmas, kék szőnyegen, miközben mélyen ülő, apró szemek figyelték.

Az asztalhoz sétáltam. Megdöntött, dombornyomásos kártya hirdette, hogy John Wax rendőrfőnök. Úgy gondoltam, most már talán meg bírom jegyezni a nevét. Az asztal mögött ülő férfira néztem. Nem lógott a hajában szalmaszál.

Laposra kalapált nehézsúlyú volt, rövid, rózsaszín hajjal, amelyen átlátszott rózsaszín fejbőre. Apró, éhes szeme nyugtalanul mozgott húsos szemhéja alatt, mint egy bolha. Őzbarna flanelöltönyt viselt kávészín inggel és nyakkendővel, gyémántgyűrűt, hajtókáján gyémánttal kirakott szabadkőműves tűt, és az előírásos zsebkendő három merev csúcsa kicsit talán jobban kilógott a mellényzsebéből az előírásos kilenc centiméternél.

Egyik pufók kezében a névjegyemet tartotta. Elolvasta, megfordította és elolvasta a hátulját, ami üres volt, újra elolvasta az elejét, letette az asztalra, és rátett egy majom alakú bronz papírnehezéket, mintha attól tartana, hogy elveszítheti.

Felém nyújtotta rózsaszín mancsát. Amikor visszakapta, az egyik székre mutatott.

– Foglaljon helyet, Mr. Marlowe. Látom, többé-kevésbé kollégák vagyunk. Mit tehetek önért?

– Van egy kis gond, főnök. Egy perc alatt elboronálhatná nekem, ha maga is úgy akarja.

– Gond – mondta halkan. – Egy kis gond.

Megfordult a székével, átvetette egymáson vaskos lábait és elgondolkodva kinézett az egyik dupla ablakon. Alkalmam volt szemügyre venni kézi szövésű pamutzokniját és angol golfcipőjét, ami úgy festett, mintha portóiban pácolták volna. Ha összeszámoltam, amit nem láttam, és nem adtam hozzá a pénztárcáját sem, úgy fél lepedő értékű holmi lehetett rajta. Gondolom, a feleségének volt pénze bőven.

– A gond – mondta, még mindig halkan – valami olyasmi, amit nem nagyon ismernek a mi kis városunkban. A városunk kicsi, de nagyon, nagyon tiszta. Ha kinézek a nyugati ablakon, a Csendes-óceánt látom. Nincs is annál tisztább, nem igaz? – Nem tett említést a két ruletthajóról, amelyek a hárommérföldes sáv határán horgonyoztak a rézszín hullámok között.

Én sem hoztam szóba.

– Ez így igaz, főnök – mondtam.

Még egy kicsit továbblendült a székkel.

– Ha kinézek az északi ablakon, az Arguello bulvár nyüzsgő forgalmát látom és a bámulatos kaliforniai dombvidéket, az előtérben pedig az egyik legcsinosabb üzleti negyedet, amit ember csak kívánhat. Ha kipillantok a déli ablakon, mint teszem azt most is, a világ legszebb yachtkikötője tárul a szemem elé, már egy ilyen kis kikötőhöz képest. Keletre nem nyílik ablakom, de ha nyílna, most olyan lakónegyedet láthatnék, amitől összefutna a nyál a számban. Nem, uram, a gond olyasmi, amiből ebben a városban szemernyi sem akad.

– Attól tartok, hoztam magammal sajátot, főnök. Valamennyit biztosan. Dolgozik itt egy Galbraith nevű civil őrmester?

– Nos, azt hiszem, igen – felelte, körbehordozva tekintetét a szobán. – Mi van vele?

– És dolgozik itt egy férfi, aki így néz ki? – Ezzel leírtam neki a másik férfit, aki nagyon keveset beszélt, ősz bajusza volt és leütött egy gumibottal. – Nagy valószínűséggel Galbraith társa. Valaki Mr. Blane-nek nevezte, bár ez nem hangzott túl meggyőzően.

– Éppen ellenkezőleg – mondta a rendőrfőnök olyan mereven, amennyire egy kövér embertől kitelik. – Ő a detektívfőnök. Blane kapitány.

– Ide tudná hívatni ezt a két alakot?

Ismét felvette a névjegyemet, és megint elolvasta. Letette. Intett puha, csillogó kezével.

– Addig semmiképpen, amíg nem hallok valami elfogadható indokot – mondta nyájasan.

– Nem hiszem, hogy módomban állna, főnök. Nem ismer véletlenül egy Jules Amthor nevű pacákot? Egy dombtetőn él Stillwood Heightsben.

– Nem. És Stillwood Heights nem tartozik a területünkhöz – mondta a rendőrfőnök. Most éppen olyan tekintettel nézett rám, mint aki forgat valamit a fejében.

– Éppen ezért érdekes a dolog – mondtam. – Tudja, felkerestem Mr. Amthort egy ügyfelemmel kapcsolatos kérdésben. Mr. Amthornak az az ötlete támadt, hogy meg akarom zsarolni. Valószínűleg az ő szakmájában ez eléggé magától értetődő ötlet. Volt egy kemény indián testőre, akivel nem bírtam. Szóval az indián lefogott, Amthor pedig megvert a saját fegyveremmel. Utána pedig hívott néhány hekust. Véletlenül Galbraith és Mr. Blane voltak azok. Érdekli ez magát egyáltalán?

Wax rendőrfőnök nagyon gyengéden az asztalra helyezte a kezét. Majdnem lehunyta a szemét, de nem teljesen. A húsos szemhéj alól kivillanó hideg pillantás engem keresett. Nagyon csendesen ült ott, mintha hallgatózna. Aztán kinyitotta a szemét és elmosolyodott.

– És mi történt ezután? – érdeklődött, udvariasan, mint a Stork Klub kidobója.

– Átkutattak, beültettek a kocsijukba, kilöktek egy hegyoldalon és amikor kiszálltam, leütöttek egy gumibottal.

Bólintott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, amit elmeséltem.

– És mindez Stillwood Heightsben történt – mondta halkan.

– Egen.

– Tudja, mit gondolok én magáról? – Enyhén előrehajolt az asztal felett, de nem jutott túl messzire, mert útban volt a hasa.

– Hogy hazudok – mondtam én.

– Arra van az ajtó. – Bal keze kisujjával a kijárat felé mutatott.

Nem mozdultam. Az arcába bámultam. Amikor már annyira ideges volt, hogy majdnem megnyomta a riasztócsengőt, azt mondtam neki:

– Ne kövessük el mindketten ugyanazt a hibát. Maga azt hiszi, én csak kisstílű magánszimat vagyok, aki tízszer nagyobb falatot próbál lenyelni a kelleténél, és olyasmivel vádol egy rendőrtisztet, ami ha igaz lenne, sem lenne bizonyítható, mert a rendőr gondoskodna róla, hogy ne legyen. Véletlenül se. Nem akarok feljelentést tenni. Azt hiszem, a félreértés természetes volt. Rendezni akarom a számlát Amthorral, és azt akarom, hogy a maga Galbraith nevű embere segítsen ebben. Mr. Blane-t felesleges zavarni. Galbraith is bőven elég. És nem támogatás nélkül érkeztem. Fontos emberek állnak a hátam mögött.

– Milyen távol? – kérdezte, saját szellemességén kuncogva.

– Milyen távol van innen az Aster Drive 862, ahol Mr. Merwin Lockridge Grayle lakik?

Arckifejezése annyira megváltozott, mintha teljesen másvalaki ült volna előttem.

– Merő véletlenségből Mrs. Grayle az ügyfelem – mondtam.

– Zárja be az ajtót – mondta. – Maga a fiatalabb. A reteszt is húzza el. Kezdjünk barátságosan a dologhoz. Magának becsületes arca van, Marlowe.

Felálltam és bezártam az ajtót. Mire a kék szőnyegen visszatértem az asztalhoz, a rendőrfőnök elővett valahonnan egy csinos üveget és két poharat hozzá. Marék pisztáciát szórt az irattartójára, és megtöltötte a poharakat.

Ittunk. Szétroppantott pár pisztáciát, és csendesen rágcsáltunk, miközben farkasszemet néztünk egymással.

– Ez jólesett – mondta. Újratöltötte a poharakat. Most rajtam volt a pisztáciapucolás sora. A földre söpörte a héjakat, elmosolyodott és hátradőlt.

– No, lássunk hozzá – mondta. – Annak a munkának, amivel Mrs. Grayle megbízta, van valami köze Amthorhoz?

– Van kapcsolat. De előbb talán győződjön meg arról, igazat beszélek-e.

– Ebben van valami. – A telefon után nyúlt. Aztán elővett egy noteszt a mellényzsebéből és kikeresett egy számot. – A kampány mecénásai – mondta, és kacsintott. – A polgármester nagy súlyt helyez arra, hogy minden kedvességet viszonozzunk. Á, itt is van. – Eltette a noteszt és tárcsázott.

Ugyanolyan nehézségekbe ütközött a komornyikkal, mint a múltkor én. Még a füle is belepirult. Végül telefonhoz hívták a nőt. A füle ugyanolyan vörös maradt. A nő sem bánhatott vele kesztyűs kézzel.

– Magával akar beszélni – mondta, és elém lökte a telefont.

– Itt Phil – szóltam bele a kagylóba, és pajkosan a rendőrfőnökre kacsintottam.

Hűvös, kihívó nevetés harsant.

– Mit csinál azzal a dagadt disznóval?

– Kicsit italozgatunk.

– Muszáj éppen vele iszogatnia?

– Pillanatnyilag igen. Üzleti ügy. Azt szeretném tudni, van-e új fejlemény. Azt hiszem, tudja, mire gondolok.

– Nem. Tudatában van annak, kedves barátom, hogy a múltkor egy órán keresztül vártam magára? Hát olyan lánynak látszom én, akivel ezt megteheti?

– Zűrbe keveredtem. Mit szólna a ma éjjelhez?

– Lássuk csak, ma éjjel, az ég szerelmére, milyen nap van ma egyáltalán?

– Jobb lesz, ha felhívom. Lehet, hogy nem tudok elmenni. Ma péntek van.

– Hazug. – Ismét puha, fátyolos hangon beszélt. – Hétfő van. Ugyanott, ugyanabban az időben – de most ne merészeljen átverni, rendben?

– Jobb lesz, ha felhívom.

– Jobb lesz, ha eljön.

– Nem ígérhetem biztosra. Hadd hívjam fel.

– Szóval kéreti magát? Lássuk csak. Talán ostobaság tőlem, hogy egyáltalán szóba állok magával.

– Ami azt illeti, igaza van.

– Miért?

– Szegény vagyok, de fizetek a magam módján. És lehet, hogy azt kívánja, bár lennék kedvesebb.

– A pokolba is, ha nem lesz ott...

– Mondtam már, hogy felhívom.

Sóhajtott.

– Minden férfi egyforma.

– Akárcsak a nők – az első kilenc után.

A pokolba kívánt, és letette. A rendőrfőnök szeme annyira kidülledt, hogy szinte úgy festett, mintha pálcikára tűzték volna.

Remegő kézzel megtöltötte a poharakat, és felém lökte az egyiket.

– Szóval így állunk – mondta igencsak elmélázva.

– A férjét nem érdekli – mondtam szóval rá se rántson.

Megbántottnak tűnt, miközben ivott. Nagyon lassan, nagyon elgondolkodva törögette a pisztáciát. Ittunk egymás búzavirágkék szemeire. Aztán vonakodva eltette az üveget és a poharakat szem elől, majd megnyomott egy gombot az asztali telefonon.

– Küldje fel Galbraithet, ha az épületben van. Ha nem, próbálja megkeresni, és szóljon neki, hogy hívattam.

Felálltam, kinyitottam az ajtót és visszaültem. Nem kellett sokáig várnunk. Kopogás hallatszott, a rendőrfőnök kikiabált, és Hemingway lépett be a szobába.

Komolyan az asztalhoz sétált, megállt a szélénél, és jól látható alázatossággal pillantott Wax rendőrfőnökre.

– Ismerkedjen meg Mr. Philip Marlowe-val – mondta a rendőrfőnök szívélyesen. – Magánszimat L. A.-ből.

Hemingway csak annyira fordult meg, hogy megnézhessen magának. Ha látott is valaha, ezt semmivel sem árulta el. Kinyújtotta a kezét, én is kinyújtottam a kezemet, majd ismét a rendőrfőnökre nézett.

– Mr. Marlowe meglehetősen különös történettel érkezett – mondta a rendőrfőnök ravaszul, mintha ő lenne Richelieu a falikárpit mögött. – Egy Amthor nevű emberről van szó, aki Stillwood Heightsben lakik. Valami jósféle. Úgy tűnik, Marlowe meglátogatta, és véletlenül maga meg is Blane is arrafelé jártak és volt némi szóváltás. A részletekre nem emlékszem. – Olyan pillantással bámult ki az ablakon, mint egy ember, aki éppen nem emlékszik a részletekre.

– Ez valami félreértés lesz – mondta Hemingway. – Az életben nem láttam ezt a pacákot.

– Ami azt illeti, valóban volt egy kis félreértés – mondta a rendőrfőnök álmodozva. – Meglehetősen jelentéktelen, de Mr. Marlowe úgy véli, lehet némi jelentősége.

Hemingway megint felém nézett. Arckifejezése szobormerev maradt.

– Sőt még csak nem is a félreértés miatt érkezett – álmodozott tovább a rendőrfőnök. – De felettébb szeretné meglátogatni ezt az Amthor nevű embert, aki Stillwood Heightsben él. Szívesen venné, ha valaki elkísérné. Én magára gondoltam. Olyasvalakire lenne szüksége, aki gondoskodna arról, hogy Mr. Marlowe a megfelelő elbánásban részesüljön. Úgy tűnik, Mr. Amthornak van egy igen kemény indián testőre, és Mr. Marlowe kissé kétli, vajon segítség nélkül meg tud-e birkózni a szituációval. Mit gondról, ki tudja nyomozni, hol él ez a bizonyos Amthor?

– Ja – mondta Hemingway. – De Stillwood Heights a körzethatáron kívül van, főnök. Netán személyes szívességet tesz egy barátjának?

– Így is mondhatjuk – felelte a rendőrfőnök, és bal hüvelykujját nézegette. – Nem szívesen tennénk olyasmit, ami nem szigorúan törvényes, természetesen.

– Ja – mondta Hemingway. – Nem. – Köhögött. – Mikor induljunk?

A rendőrfőnök jóindulatúan felém pillantott.

– Talán ebben a szent pillanatban – mondtam. – Ha ez Mr. Galbraith-nak is megfelel.

– Azt teszem, amit mondanak – felelte erre Hemingway.

A rendőrfőnök tetőtől talpig végigmérte. Szinte megfésülte és megcirógatta a pillantásával.

– Hogy van ma Mr. Blane? – érdeklődött egy pisztáciamagot rágcsálva.

– Rossz bőrben. Perforált vakbél – mondta Hemingway. – Eléggé súlyos az állapota.

A rendőrfőnök szomorúan megcsóválta a fejét. Aztán megragadta széke karfáját és feltápászkodott. Az asztal felett átnyújtotta rózsaszín mancsát.

– Galbraith majd gondoskodik magáról, Marlowe. Ebben biztos lehet.

– Hát, lekötelezett, főnök – mondtam. – Azt sem tudom, hogy köszönjem meg.

– Ugyan már! Nem kell megköszönnie. Mindig örömmel állok egy barátom barátjának rendelkezésére, ha fogalmazhatok így. – Kacsintott. Hemingway jól megnézte magának a kacsintást, de azt nem mondta, mit hozott ki belőle.

Kimentünk, és a rendőrfőnök udvarias motyogása szinte kisodort minket az irodából. Az ajtó becsukódott. Hemingway végignézett a folyosón, aztán rám emelte a tekintetét.

– Hát ezt jól megjátszotta, bébi – mondta. – Lehet valami fórja, amit nekünk elfelejtettek megmondani.