XI.

Spriccelt barna tweed kosztümöt viselt, férfias blúzt, nyakkendőt és vastag talpú sportcipőt. Harisnyája éppoly áttetsző volt, mint az előző nap, de most nem mutatott meg annyit a lábából. Csillogó, fekete haján barna Robin Hood-kalap ült, belekerülhetett úgy ötven dollárba, amellett úgy festett, mintha bárki félkézzel hajtogathatna ilyet egy darab itatóspapírból.

– Szóval mégis fel szokott kelni egyszer – üdvözölt, s fintorogva nézett végig a fakóvörös kanapén, a két furcsa félfotelen, a tisztítás után kiáltó tüllfüggönyökön és az apró íróasztalon, amelyen néhány tiszteletet parancsoló folyóirat állt, hogy némi tekintélyt kölcsönözzön a helynek. – Már kezdtem azt hinni, hogy maga is az ágyban dolgozik, mint Marcel Proust.

– Az ki? – cigarettát tettem a számba, úgy néztem. Kissé sápadt volt, érződött rajta a feszültség, az is látszott, hogy nem olyan nő, aki ne állna meg a lábán feszült helyzetekben.

– Francia író, a degenerált figurák nagy szakértője. Nem hiszem, hogy maga ismerné.

– Ugyan, ugyan – mondtam. – Talán fáradjon be a budoáromba.

Felállt:

– Nem nagyon találtuk meg a hangot egymással tegnap. Egy kissé talán nyers voltam.

– Mindketten azok voltunk – feleltem. Kulcsot vettem elő, kinyitottam a két szoba közötti ajtót, és kitártam előtte. Bevonultunk termeim fennmaradó részébe, ahol egy rozsdavörös, nem éppen vadonatúj szőnyeg állt, öt zöld kartotékdoboz – ebből három telve az egészséges kaliforniai levegővel –, egy reklámnaptár, melyen a Quins-együttes látszott, amint egy égszínkék padlón vonulnak körbe, rózsaszín ruhában, sötétbarna hajjal s ringlószilva nagyságú, fekete szemekkel. Három majdnem-diófa szék állt még a szobában, a szokásos íróasztalon a szokásos itatós, írókészlet, hamutartó és telefon, s az asztal mögött a szokásos nyekergő forgószék.

– Nem mondhatnám, hogy valami előkelő irodát tart fenn – mondta, majd helyet foglalt az íróasztal előtt.

Odamentem a levélnyíláshoz, s felemeltem hat borítékot, két levelet és négy reklámcédulát. Ráakasztottam a kalapomat a telefonra, és leültem.

– Pinkertonék sem teszik – válaszoltam azután. – Ebben a szakmában nem kereshet sokat az ember, ha tisztességes. Márpedig, aki előkelő irodát tart fenn, az pénzt keres, vagy legalábbis számít rá.

– Ó, szóval maga tisztességes? – kérdezte, és kinyitotta a táskáját. Zománcozott francia szelencéből cigarettát vett elő, rágyújtott az öngyújtójával, a szelencét és az öngyújtót visszatette a táskába, s a táskát nyitva hagyta.

– Fájdalom, az vagyok.

– Hogy keveredet akkor egyáltalán ilyen piszkos szakmába?

– Maga hogy keveredett házasságba egy szeszcsempésszel?

– Istenem, veszekedtünk már eleget, ne kezdjük elölről. Egész délelőtt próbáltam elérni telefonon. Itt is, és a lakásán is.

– Owen miatt?

Az arca megfeszült, a hangja most halk volt.

– Szegény Owen – mondta. – Maga tehát már tud róla.

– A kerületi ügyész egyik embere levitt a Lídóhoz. Azt hitte, hogy esetleg tudok mondani neki valamit az ügyről. De ő jóval többet tudott, mint én. Tudta, hogy Owen feleségül akarta venni a maga húgát – valamikor.

Némán beleszívott a cigarettájába, és fekete szemének nyugodt pillantásával végignézett rajtam.

– Talán nem is lett volna rossz gondolat – mondta nyugodtan. – Ez a fiú szerette őt. Ilyesmivel nem gyakran találkozni a mi köreinkben.

– Volt már rendőrségi priusza.

Vállat vont. Nemtörődöm hangon mondta:

– Hiányoztak a megfelelő összeköttetései. Ennyit jelent ebben a rohadt gengszterbirodalomban a rendőrségi priusz.

– Ilyen messzire én azért nem mennék.

Lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, szájába vette a jobb keze mutatóujját, és kitartóan nézett rám.

– Nem azért jöttem, hogy Owenről beszéljünk. Nem találja úgy, hogy most már megmondhatná, miért akart az apám beszélni magával?

– Az ő engedélye nélkül nem mondhatok semmit.

– Carmenról volt szó?

– Még ezt sem mondhatom meg. – Végeztem a pipatöméssel, és gyufát tartottam hozzá. Egy percig a füstöt nézte. Aztán keze eltűnt a nyitott kézitáskában, és egy vastag, fehér borítékkal bukkant fel ismét. Odalökte elém az asztalon át.

– Mindenesetre nem árt, ha megnézi ezt – mondta.

Felemeltem a borítékot. A címet géppel írták: “Mrs. Vivian Regan, Alta Brea sor 3765, West-Hollywood.” Küldönc útján kézbesítették, és az iroda pecsétje reggel nyolc óra harmincöt percre jelezte a boy indulását. Kinyitottam a borítékot, és kihúztam belőle a fényes 4¼-szer 3¼-es fényképet; egyéb nem is volt a borítékban.

Carment ábrázolta a kép, amint Geiger magas támlájú teakfa székében ül a kis emelvényen, egy pár jó szabású fülbevalóba öltözve. A tekintete valamivel még veszettebb is volt, mint amilyenre emlékeztem. A fénykép háta üres volt. Visszatettem a borítékba.

– Mennyit akarnak? – kérdeztem.

– Ötezret a negatívért és a többi másolatért. Még ma éjszaka le kell zárni az ügyletet, különben ezt a holmit átadják egy botrányújságnak.

– Milyen úton közölték ezt a kívánságukat?

– Egy női hang telefonált, körülbelül egy félórával azután, hogy ezt a dolgot kézbesítették.

– A botránylap-dolog üres blöff. Manapság holtbiztos az esküdtszék ítélete az ilyen ügyekben. Mi van még?

– Ez nem elég?

– Nem.

Egy kissé meghökkenten bámult rám:

– Hát van más is. A nő azt mondta, hogy valami rendőrségi zűr is kapcsolódik hozzá, és amennyiben nem akarok hamarosan rácson keresztül beszélgetni a kishúgommal, a legokosabban tenném, ha sürgősen leszúrnám a dohányt.

– Az lenne a legokosabb – mondtam. – Milyen zűrről van szó?

– Nem tudom.

– Carmen most hol van?

– Otthon. Az éjjel rosszul érezte magát. Valószínűleg még most is ágyban van.

– Elment otthonról tegnap éjjel?

– Én elmentem, de ő a személyzet szerint nem. Én lent jártam Las Olindasban Eddie Marsnál, a Cypress Klubban ruletteztem. Otthagytam az utolsó vasamat.

– Szóval szeret rulettezni. Ezt lehetett volna sejteni.

Keresztbe vetette a lábait, és újabb cigarettára gyújtott.

– Igen. Szeretek rulettezni. Minden Sternwood szeret veszíteni olyan játékokon, mint a rulett, és feleségül menni férfiakhoz, akik faképnél hagyják őket; ötvennyolc éves korban akadályversenyeken lovagolni, és egy ugró ló alá kerülve nyomorékká válni egy életre. A Sternwoodoknak van pénzük. Bár egy-egy biztosítási kötvénynél többet eddig nemigen hozott nekik.

– Mit csinált az éjjel Owen a maguk kocsijával?

– Nem lehet tudni. Engedély nélkül vitte el. Mindig megengedtük neki, hogy elvigyen egy kocsit a szabad estéjén, de tegnap nem volt szabad az estéje. – Elhúzta a száját. – Azt hiszi?...

– Hogy Owen tudott erről az aktfényképről? Honnan tudnám megmondani? Mindenesetre nem elképzelhetetlen. Fel tudja hajtani valahol az ötezret készpénzben?

– Nem, hacsak apának el nem mondom. Vagy kölcsön nem kérek. Valószínűleg kapnék kölcsön Eddie Marstól. Ha valaki, hát ő megengedheti magának, hogy bőkezű legyen velem. Isten a tanúm.

– Próbálja megszerezni. Előfordulhat, hogy hirtelen szüksége lesz rá.

Hátradőlt, s lelógatta karját a szék támláján.

– És ha jelentenénk a rendőrségen?

– Jó ötlet. Csakhogy maga nem fogja megtenni.

– Nem fogom?

– Gondolnia kell az édesapjára meg a húgára. Nem tudhatja, hogy mire bukkan rá a rendőrség. Kiderülhet valami, amit nem tussolhatnak el. Bár zsarolási ügyekben rendszerint mindent megtesznek ennek érdekében.

– Tud tenni valamit?

– Azt hiszem, tudok. De nem tudom most megmondani magának, hogy miért és hogyan.

– Maga tetszik nekem – mondta hirtelen. – Maga még hisz a csodákban. Van valami innivalója itt az irodában?

Kinyitottam a középső fiókomat, kivettem belőle az irodai üvegemet és két likőröspoharat. Töltöttem, és ittunk. Azután bekattintotta a táskáját, és hátratolta a székét.

– Meg fogom szerezni az öt darab ezrest – mondta. – Jó balekja voltam Eddie Marsnak. És van még valami, amiért illő, hogy tisztességesen viselkedjék velem. Erről maga talán nem tud semmit. – Gépies mosollyal nézett rám, mely rögtön le is hervadt az arcáról. – Az a hölgy, akit Rozsdás elszöktetett, éppen Eddie szőke felesége.

Nem szóltam semmit. Feszülten nézett, majd hozzátette:

– Ez nem érdekli?

– Valószínűleg hozzásegítene, hogy megtaláljam... ha őt keresném. Maga ugye nem hiszi, hogy Rozsdásnak ebben benne van a keze?

Elém tolta az üres poharát.

– Töltsön még egyet. Rettentő nehéz magából kiszedni valamit. Az arcizma sem rándul.

Töltöttem a kis poharába.

– Kiszedett belőlem mindent, amit akart... most már eléggé biztosra veheti, hogy nem a férjét keresem.

Nagyon gyorsan hajtotta fel a whiskyt. Elállt tőle a lélegzete; bár az is lehet, hogy nem is italtól állt el. Lassan engedte ki a levegőt.

– Rozsdás nem volt zsaroló. És ha az lett volna, akkor nem fillérekért csinálja. Tizenötezer dollár volt a zsebében bankjegyekben. Mindig azt mondta, hogy ez az ő ámokfutó pénze. Nála volt, amikor hozzámentem feleségül, és nála volt, amikor elhagyott. Nem, Rozsdás nem keveredett semmiféle olcsó zsarolási históriába.

A boríték után nyúlt és felállt.

– Érintkezésben maradok magával – mondtam. – Ha üzenetet akar hagyni számomra, a telefonoskisasszony felveszi a házban, ahol lakom.

Az ajtóhoz mentünk. A fehér borítékot a kezéhez ütögette, s azt kérdezte:

– Még mindig úgy érzi, hogy nem mondhatja meg nekem, hogy apa...

– Beszélnem kell vele előbb.

Közvetlenül az ajtó előtt állva kivette a borítékból a fényképet és megnézte.

– Gyönyörű kis teste van, igaz?

– Ühüm.

Egy kissé felém dőlt.

– Látná az enyémet – mondta megfontoltan.

– Meg lehetne szervezni?

Egyszerre élesen felnevetett, félig kilépett az ajtón, aztán visszafordította a fejét, hogy hűvösen azt mondja:

– Maga a leghidegvérűbb fatuskó, akit életemben láttam, Marlowe. Vagy szólíthatom Philnek?

– Hogyne.

– Engem nevezzen Viviannek.

– Köszönöm, Mrs. Regan.

– Ó, Marlowe, menjen a pokolba. – Kiment, és nem nézett vissza többet.

Becsuktam az ajtót, és kezemet a kilincsen nyugtatva, állva bámultam magam elé. Egy kissé a fejembe szaladt a vér. Visszamentem az íróasztalhoz, elraktam a whiskyt, aztán kiöblítettem a két likőröspoharat, és eltettem azokat is.

Leemeltem a telefonról a kalapomat, felhívtam a kerületi ügyész irodáját, és Bernie Ohlst kértem.

Már visszatért, ott ült az odújában.

– Nos, megkímélem az öregurat – mondta. – A komornyikkal közöltem; majd közli vele ő, vagy az egyik lány. Ez az Owen Taylor ott lakott a garázs fölött, átnéztem a holmiját. A szülei Dubuque-ben élnek, Iowában. Táviratoztam az ottani rendőrfőnöknek, hogy tudja meg, mit akarnak kezdeni a holttesttel. A költségeket Sternwoodék fedezik.

– Öngyilkosság? – kérdeztem.

– Nem lehet tudni. Nem hagyott semmiféle levelet. Engedély nélkül vitte el a kocsit. Mindenki otthon volt az éjjel, kivéve Mrs. Regant. Ő lent volt Las Olindasban egy Larry Cobb nevű zsúrfiúval. Ennek utánajártam. Ismerek ott egy tagot az egyik asztalnál.

– Illene megpiszkálniuk egy kissé a hazárdjátékot, ami ott folyik – mondtam.

– Ebben az országban, ahol ilyen Szindikátus működik? Ne legyen gyerek, Marlowe. Az az ütés a fiú fején, nem hagy nyugodni. Biztos, hogy ebben nem tud a segítségemre lenni?

Örültem, hogy ilyen formában tette fel a kérdést. Így nemet mondhattam anélkül, hogy tulajdonképpen hazudnék. Elbúcsúztunk, én otthagytam az irodámat, megvásároltam mind a három délutáni lapot, fogtam egy taxit, és lementem az államügyészséghez, hogy kivegyem a parkolóhelyről a kocsimat. Geigerről nem találtam semmit egyik újságban sem. Újra megtekintettem a kék noteszét, a titkosírás azonban éppolyan makacsnak bizonyult, mint az előző éjszaka.