XXVI.

Toberman Street. Széles, poros utca, Picon túl. Az 1354/B számú lakás fent van az emeleten, a déli oldalon, egy sárga, fehér ablakkeretes házban. A bejárat a folyosóról nyílik, egy másik lakás mellett, mely az 1352/B számot viseli. Az alsó lakásók bejárati derékszögben helyezkednek el egymással szemben, a folyosó szélességében. Tovább csengettem, még akkor is, amikor már biztos voltam benne, hogy senki sem fog ajtót nyitni. Ilyen környéken mindig akad megrögzött kíváncsiskodó.

Valóban, az 1354/A számú lakás ajtaját felrántották, és egy alacsony, csillogó szemű asszony nézett felém. Sötét haját az imént moshatta meg, és rakhatta be, fejére csavarok bonyolult tömegét rakta.

– Mrs. Teagert keresi? – kiabált.

– Akár a férfit, akár az asszonyt.

– Tegnap este elmentek szabadságra. Késő volt már, amikor felrakodtak és távoztak. Megkértek, állítsam le a tejet és az újságot. Nem volt idejük. Kicsit hirtelen történt az egész.

– Köszönöm. Milyen kocsijuk van?

A nő háta mögül valami folytatásos szerelmi dráma szívfacsaró párbeszéde bújt elő egy hangszóróból, és úgy csapott arcon, mint egy nedves konyharuha. A csillogó szemű asszony megkérdezte:

– Maga a barátjuk? – Hangjában olyan vastag volt a gyanakvás, mint a mellékzörej a rádióban.

– Nem érdekes – mondtam mereven. – Csak a pénzünket akarjuk. Megvan annak a módja, hogy rájöjjünk, milyen kocsival mentek.

Az asszony félrehajtotta a fejét, úgy figyelt a rádióra.

– Ez Beula May – mondta szomorú mosollyal. – Nem akar táncolni menni Doctor Myersszel. Féltem, hogy így lesz.

– Szomorú – feleltem, majd visszamentem a kocsimhoz, és hazaindultam Hollywoodba.

Az iroda üres volt. Kinyitottam a belső ajtót, kitártam az ablakot, és leültem.

Ismét a végéhez közeledik egy nap, a levegő fáradt és nyomott, a bulvárokról a hazatérő kocsik nehéz zúgása hallatszik, és Marlowe a szobájában ül, iszogat, és szortírozza a napi postát. Négy hirdetés; két számla; csinos, színes levelezőlap egy Santa Rosa-i hotelból, ahol az elmúlt évben eltöltöttem négy napot, valamelyik eseten dolgozván; egy hosszú, hibásan gépelt levél egy Peabody nevezetű sausalitói embertől, akinek kissé homályos fogalmazásban az a mondanivalója, hogy ha valamely gyanúsított személy kézírása Peabodyék vizsgálatának lenne kitéve, akkor a vizsgálat feltárná az illető jellemvonásait mind a freudi, mind a Jung-féle rendszer jellegzetességei alapján.

A levélben felbélyegzett, megcímzett boríték volt. Amikor letéptem a bélyeget, és eldobtam a levelet a borítékkal együtt, egy szánalmas, vén kakas jelent meg lelki szemeim előtt, ahogy hosszú hajjal, fekete nyúlszőr kalapban és fekete csokornyakkendőben hintaszékében üldögél, cégfeliratos ablaka előtt, a rozoga tornácon, és mellette az ajtón káposzta és főtt sonka szaga árad kifelé.

Sóhajtottam, újra elővettem a borítékot, ráírtam az öreg nevét és címét egy másik borítékra, betettem egy egydollárost egy összehajtott papírlapba, és ráírtam: „Ez igazán az utolsó adakozásom.” Aláírtam, leragasztottam a borítékot, ráragasztottam a bélyeget, és újabb italt töltöttem magamnak.

Megtöltöttem a pipámat, rágyújtottam, és csendesen pipázgatva üldögéltem. Senki sem jött, senki sem hívott, semmi sem történt, senki sem törődött vele, vajon meghaltam vagy El Pasóba mentem-e.

Lassan-lassan elcsitult az utcai forgalom zaja. Az égbolt elvesztette a fényét. Odaát, a nyugati oldalon, most vörös lehet. Egy háztömbbel arrébb, rézsút a háztetők fölött, kigyúlt egy korai neonfény. Lent a fasorban, egy kávéházban unottan zúgott egy ventillátor. Teherautó indított, farolt, és morogva utat tört magának a bulvár irányában.

Végül megszólalt a telefon. Felvettem, egy hang megkérdezte:

– Mr. Marlowe? Itt Mr. Shaw beszél. A Bristolból.

– Igen, Mr. Shaw. Hogy van?

– Köszönöm, Mr. Marlowe, nagyon jól. Remélem, ön ugyancsak. Egy fiatal hölgy van itt, aki fel szeretne menni önhöz. Nem tudom, miért.

– Én sem, Mr. Shaw. Nem rendeltem meg. Nevet mondott?

– Ó, igen. Hogyne, Davisnek hívják. Miss Merle Davis, Hogy is mondjam?... Hisztériás benyomását kelti.

– Engedje be – mondtam gyorsan. – Ott vagyok tíz percen belül. Egy ügyfelem titkárnője. Kizárólag üzleti ügy.

– Hogyne, Ó, igen. Talán... maradjak vele?

– Ahogy jónak látja – mondtam, és letettem a kagylót.

Mikor elhaladtam a mosdófülke előtt, kényszeredett, izgatott arcot láttam a tükörben.