XX.

Pasadenában pontosan olyan meleg volt, mint előző nap, a nagy, sötétvörös téglaház a Dresden Avenue-n pontosan olyan hűvösnek tetszett, és az oszlopnál várakozó, festett kis néger pontosan olyan szomorúnak. Ugyanaz a pillangó ugyanannál a hortenziabokornál kötött ki – legalábbis úgy tűnt, mintha ugyanaz lenne –, ugyanaz a nehéz, nyári illat töltötte be a reggeli levegőt, és ugyanaz a középkorú, harsány hangú némber nyitott nekem ajtót, amikor csöngettem.

Ugyanazon a folyosón vezetett végig, ugyanabba a napfény nélküli napozóba. Ott ült Mrs. Elisabeth Bright Murdock, ugyanazon a nád sezlonon, és mikor beléptem, éppen egy ujjnyit töltött magának valamiből, ami olyan volt, mint az előző napi portóiboros-üveg, noha annak már valószínűleg csak az unokája volt.

A nő becsukta az ajtót, én leültem, és letettem a kalapomat a földre, pontosan úgy, mint előző nap, Mrs. Murdock ugyanazzal a merev pillantással nézett, majd megszólalt:

– Nos?

– Rosszul állnak a dolgok – feleltem. – Nyomomban a zsaruk.

Annyi izgalmat mutatott, mint egy füstölt marhaoldalas.

– Valóban? Azt hittem, jobban érti a dolgát.

Nem vettem tudomást a megjegyzéséről.

– Mikor tegnap reggel elmentem innen, egy férfi kocsin követett. Nem tudom, mit keresett itt, és azt sem, hogyan került ide. Lehet, hogy már ide is követett, de ebben kételkedem. Leráztam, de újra megjelent az irodám előtt. Megint követett, így felkértem, magyarázza meg, miért teszi ezt. Azt mondta, tudja, ki vagyok, és segítségre van szüksége, meg is hívott, jöjjek a lakására Bunker Hillen, és beszéljük meg a dolgot. Felkerestem, miután Mr. Morningstarral beszéltem, de már halva találtam a fürdőszobája padlóján.

Mrs. Murdock egy kis portóit kortyolt. Talán kicsit reszketett a keze, de a szoba világítása túlságosan homályos volt ahhoz, hogy biztos lehessek benne. Megköszörülte a torkát.

– Folytassa.

– Neve George Anson Phillips. Fiatal, szőke, halk szavú fiú volt. Azt állította magáról, hogy magándetektív.

– Sosem hallottam róla – mondta Mrs. Murdock hidegen. – Tudomásom szerint sosem láttam, és nem tudok róla semmit. Azt hitte, én fogadtam fel, hogy magát kövesse?

– Nem tudtam, mit higgyek. Arról beszélt, hogy vessük össze értesüléseinket, és az volt a benyomásom, hogy az ön családja valamelyik tagjának dolgozik. Ezt sem mondta kifejezetten.

– Nem dolgozott nekünk. E tekintetben megnyugtathatom. – Baritonja határozottan zengett, mint egy kőszikla.

– Nem hiszem, hogy családjáról biztos értesülései vannak, Mrs. Murdock; ebben téved.

– Tudom, hogy kikérdezte a fiamat – utasításom ellenére – mondta hidegen.

– Én nem kérdeztem ki. Ő kérdezett engem. Vagy legalábbis megpróbálta.

– Erről majd később – szólt nyersen. – Mi van azzal az emberrel, akit lelőve talált? Ezzel kapcsolatban van ügye a rendőrséggel?

– Természetesen. Tudni akarják, miért követett engem, min dolgozom, miért beszélt velem, miért kért meg, hogy keressem fel a lakásán, és miért mentem oda. De ez csak az egyik fele a dolognak.

Kiitta a portóit, és újra töltött magának.

– Hogy van az asztmája? – kérdeztem.

– Rosszul. Folytassa.

– Voltam Morningstarnál is. Mondtam már önnek telefonon. Azt állította, nincs a Brasher Doubloon birtokában, de elismerte, hogy felajánlották neki, és meg tudja szerezni. Ahogy mondtam önnek. Akkor ön azt mondta, hogy visszakapta. Így állunk tehát.

Vártam, gondoltam, elmond majd valamit, hogyan kapta vissza az érmét, de ő csak zordan bámult rám borospohara fölött.

– Így, miután bizonyos fokig megállapodtam Mr. Morningstarral, hogy ezer dollárt fizetek az érméért...

– Erre nem volt joga! – ugatta.

Egyetértőén bólintottam.

– Talán csak ugrattam ezzel – mondtam. – És tudom, magamat csaptam be. Az után, amit ön a telefonban mondott, mindenképpen megpróbáltam vele érintkezésbe lépni, hogy közöljem, nem lesz üzlet. Lakása száma nincs a telefonkönyvben, csak az irodájáé. Elmentem újra az irodájába. Egészen későre járt már. A liftes azt mondta, Morningstar még ott van az irodában. Hanyatt feküdt a padlón, holtan. Megölte egy ütés, amit a fejére mértek, és nyilvánvalóan az ijedtség. Öreg emberek könnyen halnak meg. Lehet, hogy az ütés nem gyilkos szándékkal történt. Felhívtam a Baleseti Kórházat, de nem mondtam meg a nevemet.

– Ezt bölcsen tette – mondta.

– Valóban? Tapintatos voltam, de bölcsnek nem nevezném magam. Lojális akarok lenni önhöz, Mrs. Murdock. Remélem, érti ezt a maga nyers módján. De néhány óra leforgása alatt két gyilkosság történt, és mind a kettőt én fedeztem fel. És mind a két áldozat – valamilyen vonatkozásban – kapcsolatban volt a maga Brasher Doubloonjával.

– Nem értem. Az a másik, a fiatalabb ember is?

– Igen. Nem megmondtam a telefonon is? Legalábbis úgy emlékszem. – Összehúztam a szemöldököm, gondolkoztam. Tudtam, hogy megmondtam.

– Lehetséges – felelte nyugodtan. – Nem nagyon figyeltem arra, hogy mit mond. Tudja, az érmét már visszaadták. És a maga beszédén részegség érződött.

– Nem voltam részeg. Lehet, hogy egy kicsit sokkos voltam, de részeg nem. Maga nagyon nyugodtan veszi mindezt tudomásul.

– Mit vár tőlem?

Mélyet lélegeztem.

– Egy gyilkossági esetbe már belekeveredtem azzal, hogy megtaláltam a tetemet és bejelentettem. Bármely percben belekeveredhetem a másikba is, mert megtaláltam a tetemet, de nem jelentettem be. Ami sokkal súlyosabb rám nézve. Ma délig meg kell mondanom megbízóm nevét.

– Ez a bizalom teljes megszegése lenne – mondta, ízlésem szerint még mindig túl nyugodtan. – Maga ezt nem teszi meg, biztos vagyok ebben.

– Szeretném, ha hagyná azt a rohadt portóit, és erőt venne magán, hogy megértse a helyzetet! – rivalltam rá.

Mintha kicsit meglepődött volna, és eltolta a poharat – vagy négy ujjnyira.

– Ennek a Phillips gyereknek – magyaráztam – magánnyomozói működési engedélye volt. Hogy történetesen miért én találtam rá holtan? Mert követett engem, és én megszólítottam, és ő megkért, jöjjek el a lakására. De mikor odaértem, már halott volt. A rendőrség tudja mindezt. Még el is hihetik. De nem hiszik, hogy a kapcsolat Phillips és köztem ennyire a véletlen játéka. Azt hiszik, Phillips és köztem mélyebb a kapcsolat, és ragaszkodnak hozzá, hogy megtudják, mit csinálok, kinek dolgozom. Érti ezt?

– Maga majd megtalálja a kivezető utat – mondta. – Természetesen el vagyok rá készülve, hogy ez valamivel több pénzbe kerül majd nekem.

Úgy éreztem, mintha az orromat befognák. A torkom kiszáradt. Levegőre volt szükségem. Mélyet lélegeztem, és még egyszer nekimentem ennek a velem szemben ülő hájtömegnek, aki olyan háborítatlanul nézett rám a vörös sezlonról, mint egy bankelnök, amikor megtagad egy kölcsönt.

– Most magának dolgozom – mondtam –, most, ezen a héten, ma. A jövő héten már valaki másnak, legalábbis remélem. És az azután való héten ismét másnak. Ehhez tűrhető viszonyban kell lennem a rendőrséggel. Nem fontos, hogy szeressenek, de nagyjából biztosnak kell lenniük abban, hogy nem csapom be őket. Tegyük fel, Phillips nem tudott semmit a Brasher Doubloonról. Tegyük fel még azt is, hogy tudott róla, de a halálának nincs hozzá semmi köze. Nekem mégis el kell mondanom a hekusoknak, amit tudok. És nekik ki kell hallgatniuk mindenkit, akire szükség van. Nem tudja ezt megérteni?

– A törvény nem ad magának lehetőséget arra, hogy az ügyfelét megvédje? – förmedt rám. – Ha pedig nem, akkor mire jó, hogy az ember magándetektívet fogad fel?

Felálltam, körüljártam a székemet, és újra leültem. Előrehajoltam, megragadtam a térdkalácsomat, és addig szorítottam, amíg fénylettek az ujjperceim.

– A törvény, bármilyen legyen is, adásvételen alapszik, Mrs. Murdock, mint a legtöbb dolog. Még ha lenne is törvényes jogom arra, hogy befogjam a számat, hogy megtagadjam a nyilatkozattételt, és ez egyszer meg is úsznám, ez a foglalkozásom végét jelentené. Ujjal mutatnának rám mint bajcsinálóra. Előbb-utóbb elkapnának. Az ön ügyét én értékelem, Mrs. Murdock, de nem annyira, hogy elvágjam a saját torkom, és elvérezzek az ölében.

Poharáért nyúlt, és kiürítette.

– Úgy látszik, jól elrontotta ezt az egész ügyet – mondta. – Nem találta meg a menyemet, és nem találta meg a Brasher Doubloont. De talált két hullát, amelyekhez semmi közöm, és szépen elrendezett mindent úgy, hogy el kelljen mondanom a rendőrségnek minden magánjellegű, személyes dolgomat, hogy megvédjem magát a rossz ügykezelése miatt. Így látom a helyzetet. Ha tévedek, kérem, igazítson helyre.

Megint töltött magának bort, túl gyorsan hajtotta fel, és köhögési rohamban tört ki. Reszkető keze meglökte a poharat az asztalon, és a bor kilöttyent. Előredobta magát a székén, és az arca bíborvörös lett.

Felugrottam, odamentem, és olyat vágtam húsos hátára, hogy a városháza belerendült volna.

Hosszan, fojtottan nyögött, gyötrelmesen visszafojtotta a lélegzetét, és megszűnt a köhögése. Megnyomtam a diktafonjának egyik gombját, és mikor valaki a fémlapon keresztül hangosan, ércesen válaszolt, így szóltam:

– Hozzon Mrs. Murdocknak egy pohár vizet, gyorsan! – aztán megint elengedtem a gombot.

Leültem, és néztem, hogyan szedi össze magát. Mikor egyenletesen és erőlködés nélkül lélegzett, megszólalt.

– Maga nem erős. Maga csak azt hiszi, hogy erős. Maga túl sokáig élt olyan emberek között, akik tartanak magától. Várjon csak, majd ha a törvény embereivel kerül kapcsolatba. Azok a fiúk professzionisták. Maga csak elkényeztetett amatőr.

Az ajtó kinyílt, és a szobalány jött be egy korsó jeges vízzel és egy pohárral. Az asztalra tette, és kiment.

Töltöttem Mrs. Murdocknak egy pohár vizet, és a kezébe adtam.

– Kortyolja, ne igya. Nem fog magának ízleni, de ártani sem fog.

Kortyolta, majd félig kiitta a poharat, aztán letette, és megtörölte az ajkát.

– Ha elgondolom – mondta recsegő hangon –, hogy a sok facér hekus közül pont arra az emberre kellett akadnom, aki a saját házamban erőszakoskodik velem.

– Ezzel sem viszi semmire. Nincs sok időnk. Milyen mesét adunk le a rendőrségnek?

– A rendőrség nem érdekel. Egyáltalán nem. És ha megmondja a nevemet, olybá veszem, mint nagyon súlyos hivatali visszaélést.

Ez visszavezetett oda, ahol elkezdtük.

– Gyilkosság esetén más a helyzet, Mrs. Murdock. Nem játszhatjuk a némát egy gyilkossági ügyben. Meg kell mondanunk nekik, miért fogadott fel engem, és mit kellett tennem. Nem teszik közzé az újságokban, azt sejtheti. Vagyis, nem teszik közzé, ha elhiszik. Bizonyára nem fogják elhinni, hogy azért fogadott fel, hogy nyomozzak Elisha Morningstar után, csak azért, mert felhívta önt, és meg akarta venni az érmét. Talán nem tudják, hogy ön nem adhatta volna el az érmét, ha akarta volna sem, mert esetleg nem gondolnak erre a szempontra. De nem fogják elhinni, hogy csupán egy esetleges vevő tanulmányozására fogadott fel detektívet. Miért is tette volna?

– Ez rám tartozik, nemde?

– Nem. Így nem tudja kijátszani a zsarukat. Ki kell elégíteni őket, azt mutatva, hogy őszinte és nyílt, és nincs semmi rejtegetnivalója. Amíg azt hiszik, hogy valamit titkol, nem szállnak le magáról. Adjon le nekik egy ésszerű és nyilvánvaló történetet, és boldogan távoznak. És a legésszerűbb és legplauzibilisebb történet mindig az igazság. Van valami akadálya annak, hogy elmondja?

– Minden lehető akadálya megvan – felelte. – De ez, úgy látszik, nem változtat a helyzeten. Meg kell nekik mondania, hogy a menyemet gyanúsítottam azzal, hogy az érmét ellopta, és hogy tévedtem?

– Igen.

– És hogy visszaadták, és mely módon?

– Igen.

– Ez nagyon megalázó helyzetbe hoz engem.

Vállat vontam.

– Maga egy érzéketlen barom – mondta. – Maga egy hideg vérű hal. Maga nem tetszik nekem. Mélyen sajnálom, hogy valaha is találkoztunk.

– Részemről – nyugtattam meg.

Vastag ujjával megnyomott egy gombot, és beleugatott a beszélőbe.

– Merle! Szóljon a fiamnak, hogy azonnal jöjjön ide. Legjobb lesz, ha maga is bejön vele.

Elengedte a gombot, összenyomta széles ujjait, és keze súlyosan esett a combjára. Fénytelen szeme a mennyezeten csüngött.

Hangja csendes és szomorú volt.

– A fiam vette el az érmét, Mr. Marlowe. A fiam. A saját fiam.

Hallgattam. Ültünk, és egymásra meredtünk. Néhány perc múltán mindketten bejöttek, és ő rájuk förmedt, hogy üljenek le.