XXV.

Másnap reggel ismét esett, ólmos eső hullott, rézsút, mint egy félrehúzott üveggyöngy függöny. Ahogy felkeltem, nehéznek és fáradtnak éreztem magamat, és egy darabig csak álltam, néztem ki az ablakon; s még mindig a számban volt egy sötét, vad íz, a Sternwood lányoké. Épp annyi élet volt bennem, mint egy jobb madárijesztő kabátzsebében. Kimentem a főzőfülkébe, és megittam két csésze feketekávét. Nemcsak az ital okozhat macskajajt. Én ezúttal kifogtam anélkül is. A nőktől volt hányingerem.

Megborotválkoztam, lezuhanyoztam, felöltöztem, elővettem az esőkabátomat, lementem a bérház kapujához, és kinéztem rajta. Az úttest túlsó oldalán, harminc méterrel följebb, szürke Plymouth parkolt. Ugyanaz, amelyik követni próbált az előző nap, ugyanaz, amelyikről Eddie Marsot megkérdeztem. Lehet, hogy egy zsaru ül benne, gondoltam, ha ugyan akad zsaru, akinek van sok ráérő ideje, s azt épp arra kívánja pazarolni, hogy engem követ nyomon. Vagy valami mesterdetektív, aki megpróbál beleszagolni a más üzletébe, hogy azután megpróbáljon valahogy beszállni. Vagy lehet a bermudai püspök, aki helyteleníti az én éjszakázó életmódomat.

Kiléptem a hátsó ajtón, kihoztam a garázsból a vászontetős kocsimat, előrehajtottam a bejárathoz, s el a szürke Plymouth mellett. Egy apró emberke ült benne egyedül. Elindult utánam. Az esőben jobban dolgozott. Elég közel maradt ahhoz, hogy ne tudjak befordulni egy rövid utcába és eltűnni, mielőtt odaérne, és eléggé távol, hogy legtöbbnyire más kocsik is legyenek közöttünk. Legurultam a bulvárig, beálltam a házam melletti parkolóhelyre, s onnan kijöttem gyalog, az esőkabátom gallérját felhajtva, a kalap karimáját a szemembe húzva; a kettő között jeges rohamokban korbácsolta arcomat az eső. A Plymouth az úttest túlsó oldalán állt, egy tűzcsap mellett. Lementem az útkereszteződésig, zöld fénynél átmentem a másik oldalra, majd a járda szélén parkoló kocsikhoz húzódva vissza, fel. A Plymouth nem mozdult. Nem szállt ki belőle senki. Odaértem, és felrántottam az ajtaját a járda felőli oldalon.

A kormánykerék mögött, mélyen a sarokba húzódva, fényes szemű kis emberke lapult. Álltam, néztem őt, közben kopogott a hátamon az eső. Két szeme sűrűn pislogott a kavargó cigarettafüst mögött. Két keze nyugtalanul dobolt a keskeny kormánykeréken.

– Nem tudja rászánni magát? – kérdeztem.

Nyelt egyet, s ajkai között ugrálni kezdett a cigaretta.

– Nem tudok róla, hogy ismerném magát – mondta feszes, vékony hangon.

– Marlowe a nevem, én vagyok az a tag, akit már két nap óta igyekszik nyomon követni.

– Én senkit sem követek nyomon, mester.

– Ez a tragacs viszont azt teszi. Előfordulhat, hogy maga nem bír vele. Ahogy óhajtja. Most reggelizni megyek a túloldali kávézóba: narancslét, szalonnás rántottat, pirítóst, mézet, három-négy csésze kávét meg egy fogpiszkálót. Aztán felmegyek az irodámba, amely a szemközti épület hetedik emeletén található. Ha bármilyen problémája van, s annyira aggasztaná, hogy már nem bírja elviselni, ugorjon föl és megtárgyalhatjuk. Én épp a géppuskámat fogom zsírozni.

Ezzel faképnél hagytam a pislogó emberkét. Húsz perccel később kiszellőztettem az irodámból a takarítónő Soiree d'Amourját, és kinyitottam egy finom, régimódi, szálkás kézírással megcímzett, vastag, érdes borítékot. Rövid, formális értesítést tartalmazott, és egy nagy, mályvaszínű csekket Philip Marlowe kezéhez kifizetendő ötszáz dollárról; aláírás: Guy de Brisay Sternwood nevében Vincent Norris. Ettől mindjárt derűsebb lett a reggel. Épp a bankutalványt állítottam ki, amikor a csengő jelezte, hogy valaki belépett a kétszer négyméteres fogadószobámba. Az apró emberke volt a Plymouthból.

– Pompás – mondtam. – Jöjjön, és bújjon ki a kabátjából.

Ahogy az ajtót tartottam, óvatosan siklott el mellettem, olyan óvatosan, mintha csak attól tartana, hogy megbillentem a parányi ülepét. Leültünk, s szembenéztünk egymással az asztal fölött. Egészen kicsi emberke volt, nem több százhatvan centiméternél. A súlya sem igen lehetett több, mint egy hentes nagyujjának. Keskeny, fénylő szeme most keményen akart nézni, ezért aztán olyanra sikerült a tekintete, mintha egy-egy osztriga nézne rám a szétnyitott kagylóról. Kétsoros, vállban túl széles, sötétszürke öltönyt viselt, túl széles hajtókával. Efölött nyitott ír tweed kabátot, melyet itt-ott erősen megviselt már az idő. Az egymást keresztező kabáthajtókák fölött nyersselyem nyakkendő buggyant ki nagyobb mennyiségben, esőcseppektől tarkítva.

– Talán ismer már engem – mondta. – Én vagyok Harry Jones.

Mondtam, hogy nem ismerem. Elétoltam egy lapos, bádog cigarettásdobozt. Kicsípett belőle egyet apró, vékony ujjaival, gyors mozdulattal, ahogy a pisztráng kapja el a legyet. Rágyújtott az asztali öngyújtóval, és szélesen intett.

– Láttam már egyet s mást a világból – mondta. – Ismerem a fiúkat meg efféle. Valamikor némi likőrcsempészéssel foglalkoztam, a Hueneme Pointtól. Veszedelmes meló ez, testvér. Ül az ember a golyóbiztos kocsi volánja mellett, az ölében revolver, az övében pedig olyan köteg lóvé, hogy folyót lehetne rekeszteni vele. Nemegyszer négy adag zsernyákot kellett megkennünk, mire elértük Beverly Hillst. Veszedelmes egy meló.

– Rettentő – mondtam én. Hátradőlt, és a mennyezet felé fújta a füstöt keskeny, kis szájának keskeny sarkából.

– Maga talán nem hisz nekem – mondta.

– Talán nem – válaszoltam. – Talán igen. Aztán meg az is lehet, hogy nem vettem magamnak a fáradságot, hogy ezt eldöntsem. Mégis milyen hatást kellene rám tennie e félelmetes bemutatkozásnak?

– Semmilyet – mondta fanyarul.

– Második napja jár a nyomomban mindenfelé – mondtam. – Mint aki le akarja, szólítani a nőt az utcán, de az utolsó pillanatban mindig cserbenhagyja a bátorsága. Maga talán biztosítási ügynök. Talán ismer egy Joe Brody nevű ipsét. Sok ebben a talán, de hát az én szakmámban ez már így szokott lenni.

Kidülledt a szeme, s az álla csaknem az ölébe esett.

– Krisztusom, ezt meg honnan tudja? – kérdezte.

– Megérzés. Mixelje meg a szövegét, és töltse ki. Nem tudok estig itt ülni.

Egyszerre összeszűkülő szemhéjai között szinte eltűnt a szeme ragyogása. Csönd volt. Az ablakom alatt, a bérház: előcsarnokának lapos kátránytetején az eső dobolt. Az apró ember szeme kissé kitágult, újra felcsillant, és gondterhelt hangon szólalt meg:

– Ki akartam puhatolni, hogy állnak a dolgok magával, ez tény – mondta. – Van valamim a maga számára eladó, és olcsón: két kilóért. Honnan tudja, hogy ismerem Joe-t?

Felbontottam egy levelet és elolvastam. Hathónapos levelezői tanfolyamot ajánlott, melyen különleges szakmai árengedménnyel tanulhatok meg ujjlenyomatot venni. Bedobtam a papírkosárba, és ismét az apró emberke felé fordultam.

– Ez ne nyugtalanítsa. Csak találgattam. Maga nem hekus. Nem tartozik Eddie Mars cégéhez. Azt megkérdeztem tőle az este. Így nem tudtam elképzelni, hogy bárki más ilyen fokú érdeklődést tanúsítana a személyem iránt, mint Joe Brody barátai.

– Úristen – mondta, és megnyalta az alsó ajkát. Amikor Eddie Mars nevét említettem, az arca fehér lett, mint a fal. Eltátotta a száját, és a cigarettája csodával határos módon ott maradt a sarkában, mintha odanőtt volna. – Ohó – szólalt meg végre olyan mosollyal, mint akit operálni visznek –, maga csak ugrat engem.

– Helyes. Csak ugratom. – kinyitottam egy másik levelet. Ez arra akart rávenni, hogy egy magánjellegű napilapot járassak Washingtonból, csupa intim értesüléssel, egyenesen a boszorkánykonyháról. – Felteszem, hogy Agnes szabadlábán van.

– Ühüm. Ő küldött magához. Érdekli a dolog?

– Hát... Agnes nem rossz bőr.

– Menjen már. Maga elszólta magát odafönt aznap este... azon az estén, amikor Joe-t kinyírták. Amikor azt mondta, hogy Brodynak kellett tudnia valami kiadósat Sternwoodékról, különben nem kockáztatta volna meg, hogy elküldje nekik azt a képet.

– Aha. Szóval, tudott valamit? Mi volt az?

– Ez az, ami kétszáz ruppóba kerül.

Még néhányat a papírkosárba dobtam rajongóim leveleiből, majd újabb cigarettára gyújtottam.

– El kell hagynunk a várost – folytatta. – Agnes rendes lány. Nem maradhat ilyen helyzetben. Nehéz dolog manapság egy nagyságának megélni.

– Túl nagy lány ő magához. Egyszer még áthemperedik magán és szétlapítja.

– Ez elég piszkos húzás volt, testvér – mondta ő, s volt valami a hangjában, ami hasonlított annyira a méltósághoz, hogy fölkapjam rá a fejemet.

– Igaza van – mondtam. – Nem megfelelő környezetben forogtam az utóbbi időkben. Hagyjuk az üres dumát, térjünk a tárgyra. Mit ajánl nekem ezért a pénzért?

– Hajlandó megfizetni?

– Amennyiben?

– Amennyiben az értesülés hozzásegíti, hogy megtalálja Rozsdás Regant.

– Én nem kutatok Rozsdás Regan után.

– Mondja maga. Akarja hallani vagy nem?

– Rajta, elő a farbával. Fizetek mindenért, aminek hasznát láthatom. Két darab százas rengeteg információt megér az én köreimben.

– Eddie Mars hidegre tette Regant – mondta nyugodtan, és hátradőlt a székében, mintha most választották volna meg az Egyesült Államok alelnökének.

Az ajtó felé mutattam.

– Nem állok oda vitatkozni magával – válaszoltam. – Kár az energiáért. Volt szerencsém, kis ember.

Áthajolt az asztalon, a szája sarkában kirajzolódott két fehér vonal. Gondosan elnyomta a cigarettáját újra meg újra, közben nem nézett oda. Egy összekötő ajtó mögött írógép kopogott, a csengőtől a sorváltóig és vissza, egyhangúan, sor sor után.

– Komolyan beszélek – mondta.

– Tűnjön el. Hagyjon magamra. Dolgom van.

– Nem igaz. Nincs dolga – mondta szigorúan, – Ilyen olcsón nem fogja megúszni. Azért jöttem ide, hogy elmondjam a magamét, és el is mondom. Magam is ismertem Rozsdást. Nem nagyon, épp annyira, hogy megkérdezzem tőle: “Hogy élsz, öreg fiú?”, s ő vagy felelt rá, vagy nem, a pillanatnyi hangulata szerint. Azért rendes fej volt. Mindig szerettem. Egy Mona Grant nevű énekesnőbe volt beleesve. Aztán a nő megváltoztatta a nevét: Marsné lett belőle. Rozsdás begorombult, és elvett egy gazdag pipit, aki a kaszinók körül lődörgött, mintha nem találná a helyét az ágyikójában. Tud róla mindent: magas, fekete, csinos, egy szépségversenyen nem vallana szégyent, de az a fajta, aki nagyon nyomasztó lehet a palijának. Magasfeszültségű idegrendszer. Rozsdás nem fért össze vele. Na de, istenem, az öregúr dohányával csak összefért volna, nem igaz? Gondolja maga. Ravasz egy fráter volt ez a Rozsdás. Ez hosszú távra dolgozott. Az egész menetben már a következő kanyarra sandított. Lélekben mindig előrébb járt egy állomással. Nem hiszem, hogy egy fikarcnyit is érdekelte volna a dohány. És éntőlem, testvér, ez nem kis bók.

Végső soron nem volt ostoba az apró ember. Akármilyen filléres apacsnak nem akadnak efféle gondolatai, nem beszélve arról, hogy ki se tudná fejezni őket.

– Így hát meglógott – mondtam.

– Meg akart lógni, talán. Ezzel a Mona lánnyal. A nő nem élt együtt Eddie Marsszal, nem nézte jó szemmel a szennyes üzleteit. Különösen a melléküzletágakat; úgymint zsarolások, szajrézott kocsik, biztos kégli a kelet felől szökő vagányok számára és így tovább. Egy éjszaka Regan olyan szöveget talált leadni Eddie-nek – a nyílt színen, hallhatta mindenki –, hogy ha valaha bármilyen bűnügybe keveri Monát, akkor ő fogja kezelésbe venni.

– Ennek a legjava közismert dolog, Harry – mondtam. – Ezért nem várhat pénzt.

– Mindjárt rátérek arra, ami nem az. Regan tehát lelépett. Azelőtt minden délután láttam Vardinál; ír whiskyt ivott, és bámulta a falat. Nem volt valami beszédes fickó. Olykor-olykor adott egy tippet, én úgy is kerültem oda, hogy tippeket csípjek fel Puss Walgreen számára.

– Azt hittem, hogy ő a biztosítási szakmában dolgozik.

– Így szól a cégtábla. Valószínűnek tartom, hogy még köthet is nála biztosítást valaki, ha nagyon a sarokba szorítja. Nos, szeptember közepe felé egyszer csak nem láttam többé Regant. Nem vettem észre rögtön. Tudja, hogy van az ilyesmi. Ott van a pofa, az ember látja, aztán nincs ott, és az ember észre sem veszi, amíg eszébe nem juttatja valami. Nekem az juttatta eszembe, hogy meghallottam, amint egy madár röhögve azt mondja, hogy Eddie Mars felesége olajra lépett Rozsdás Regannal, Mars meg, ahelyett hogy dühöngene, úgy viselkedik, mintha ő volna a vőfély a frigynél. Elmondtam az ügyet Joe Brodynak, és Joe ravaszul hozzálátott az ügyhöz.

– Ravaszul a fenét – vágtam közbe.

– Nem olyan ravaszul, mint egy hekus, de azért csak ravaszul. Ő a kápéra bukik. Elkezdi törni rajta a fejét, hogy akadhatna nyomára a két turbékoló galambnak, hogy esetleg duplán kaszírozhassa be a dohányt, egyszer Eddie Marstól és egyszer Regan feleségétől. Joe ismerte valamelyest a családot is.

– Öt darab ezres erejéig – mondtam. – Ennyire vágta meg őket a közelmúltban.

– Csakugyan? – Harry Jones láthatóan meglepődött egy kissé. – Nem szép Agnestől, hogy ezt elhallgatta előlem. Ilyenek a nagyságák. Mindig megvannak a külön titkaik. Nos, Joe meg én figyeljük a lapokat, de nem találunk semmit, s ebből tudjuk, hogy az öreg Sternwood fátylat borított a dologra. Aztán egy nap meglátom Vardinál Lash Caninót. Őt ismeri?

Megráztam a fejemet.

– Ez a fej, látja, ez aztán vagány; éppolyan vagány, mint amilyennek egyes ürgék csak képzelik magukat. Eddie Marsnak dolgozik, valahányszor Marsnak szüksége van rá... szervizmunkát végez: kiszűri a zavaró tényezőket. Két pohár whisky között lepuffantana egy embert. Ha Marsnak nincs rá szüksége, akkor nem megy felé. És tudjuk, hogy nem Los Angelesben lakik. Nos, lehet, hogy ez jelent valamit, és lehet, hogy nem. Lehet, hogy nyomára akadtak Regannak, és Mars most csak ül a karosszékben, mosolygó pofával, és az alkalmas pillanatra vár. És persze az is lehet, hogy valami egészen más ügyről van szó. Akárhogy is, én elmondom a dolgot Joe-nak, Joe pedig nyomon követi Caninót. Joe ért hozzá, hogy kell nyomon követni valakit. Én nem vagyok nagy szám az ilyenben. Ami most jön, azt ajándékba adom. Nem számolok érte semmit. Szóval Joe követi Caninót ki, Sternwoodék házához, Canino a birtok előtt parkol, s akkor megáll mellette egy kocsi, amit egy nő vezet. Beszélgetnek egy ideig, azután Joe úgy látja, hogy a nő átad Caninónak valamit, lehet, hogy stekszet. A nő lelép. Regan felesége az. Oké, most már tudjuk, hogy ő ismeri Caninót, Canino pedig ismeri Marsot. Mindebből Joe kezdi sejteni, hogy Canino megtudott valamit Reganról, s megpróbál mellékesen a maga számára is leakasztani némi aprópénzt. Canino elhúzza a csíkot, Joe ekkor nyomát veszti. Vége az első felvonásnak.

– Hogy fest ez a Canino?

– Alacsony, zömök, barna a haja, barna a szeme, s mindig barna ruhát és barna kalapot visel. Még az esőkabátja is barna antilopbőr. Egy barna kupén jár. Mr. Caninónál minden barna.

– Halljuk a második felvonást.

– Amíg nem látok valami dohányt, addig ez minden.

– Nem látok benne kétszáz ruppó ára értesülést. Mrs. Regan egy nyugalomba vonult szeszcsempészhez ment feleségül. Nyilván nem ő volt az egyetlen ismerőse ebből a műfajból. Jól ismeri Eddie Marsot. Ha úgy gondolta, hogy valami baj történt Regannal, pontosan Eddie az az ember, akihez segítségért fog fordulni, és valószínűleg Canino az, akit Eddie választani fog a megbízás elintézésére. Ez minden, amit nyújtani tud?

– Megérne magának kettőszázat, hogy megtudja, hol tartózkodik Eddie felesége? – kérdezte nyugodtan az apró emberke.

Most már csakis rá figyeltem. Csaknem eltört a székem karja, olyan erővel támaszkodtam rá.

– Még akkor is, ha egyedül van? – kérdezte Harry Jones igen halk, baljós hangon. – Akkor is, ha egyáltalán nem szökött meg Regannal, s most egy rejtekhelyen őrzik, Los Angelestől negyven mérföldnyire, hogy a rendőrség továbbra is azt higgye, hogy elhúzta a csíkot Rozsdás Regannal. Megérne ez magának kétszáz ruppót, Sherlock Holmes?

Megnyaltam a szám szélét. Száraz volt és sóízű.

– Azt hiszem, igen – feleltem. – Hol van?

– Agnes találta meg – mondta ő zordan. – Tiszta mázli volt. Meglátta a kocsijában az utcán, és sikerült követnie hazáig. Agnes meg fogja mondani magának, hogy ez hol van, mihelyt a kezében tartja a pénzt.

Szigorú képet vágtam.

– A zsaruknak meg fogja mondani ingyen is, Harry. Van mostanság néhány kitűnő vallatójuk odaát a központban. Ha maga belehal a próbálkozásaikba, még mindig ott van nekik Agnes.

– Próbálkozzanak csak – mondta. – Nem vagyok én olyan törékeny jószág.

– Lehet valami ebben az Agnesben, amit én nem láttam meg benne.

– Agnes, hekus úr, apacs. Apacs vagyok én is. Mind apacsok vagyunk. Így hát nyilvánvaló, hogy bagóért eladjuk egymást. Oké. Lássuk, mire megy velem. – Még egy cigarettát vett az enyémből, gondosan a szájába tette, és meggyújtotta egy gyufával úgy, ahogy magam is szoktam: a nagyujja körmén kétszer nem sikerült, akkor a cipője talpát használta. Nyugodtan pöfékelt és nézett szembe velem ez a furcsa, kis kemény fickó, akit a taccsvonalról kapura fejeltem volna. Egy apró emberke a nagy emberek világából. Volt benne valami határozottan rokonszenves.

– Én kiterített lappal jöttem ide – mondta határozottan. – Azért jöttem be, hogy két kiló ára információval szolgáljak. Az ár változatlan. Azért jöttem, mert úgy gondoltam, vagy meglesz az üzlet, vagy nem, megállapodunk tisztességesen. Maga meg zsarukkal fenyegetőzik itt. Szégyellhetné magát.

– Meg fogja kapni a kétszázat – mondtam – azért a tájékoztatásért. Magamnak is meg kell előbb szereznem a pénzt.

Felállt, bólintott, és szorosra húzta elnyűtt kis tweed kabátján az övet.

– Ez eddig oké. Amúgy is jobb, ha sötétedés után kerül sor rá. Rázós dolog ez, átejteni egy ilyen Eddie Mars-féle fickót. De hát élni kell valamiből. A turf meglehetősen egyhangú az utóbbi időben. Az a gyanúm, hogy a nagymenők Puss Walgreen értésére adták, hogy helyesebb lesz, ha odébbáll. Tudja, mit, jöjjön át oda, az irodába: Fulwider Building, a Western és a Santa Monica sarkán, negyedik emelet, a huszonnyolcas ajtó, hátul. Hozza magával a pénzt, és én elviszem magát Agneshez.

– Nem mondhatja meg maga? Agnest úgy sem kell már bemutatni nekem.

– Megígértem neki – mondta egyszerűen. Begombolta a felöltőjét, derűsen a fejébe nyomta a kalapját, ismét bólintott, és az ajtóhoz sétált. Majd távozott. Léptei elhaladtak a folyosón.

Lementem a bankba, letettem az ötszáz dolláros csekkemet, és felvettem kétszázat készpénzben. Ismét felmentem, leültem a székembe; Harry Jonesra és a történetére gondoltam. Úgy éreztem, hogy kicsit túlzottan is egyszerűnek látszik. Inkább emlékeztetett a regények kristályos egyszerűségére, mint a tények kusza összevisszaságára. Gregory századosnak meg kellett volna találnia Mona Marsot, ha ilyen közel volt ahhoz, amire ő gondolt. Feltéve persze, hogy meg akarta találni.

Aznap jórészt ezen törtem a fejemet. Senki sem látogatott meg az irodámban. Senki sem hívott fel telefonon. Az eső tovább esett.