XV.

 

 

A fehér és vörös sakkfigurák készen álltak a játékra, harcias, rendezett és bonyolult képet mutatva, mint minden játék előtt. Este tíz óra volt, otthon voltam a lakásomon. Szájamban pipa, a könyököm mellett egy pohár ital, az agyamban semmi, a két gyilkosságon és a rejtélyen kívül, hogy miként kapta vissza Mrs. Elisabeth Bright Murdock a Brasher Doubloonját, mikor az az én zsebemben volt.

Kinyitottam egy Lipcsében kiadott, fűzött sakkkönyvecskét, kiválasztottam egy harciasnak látszó vezérkezdést, egy fehér parasztot a királynő négyesére toltam, amikor megszólalt az ajtó csengője.

Az asztalhoz léptem, felvettem a 38-as Coltot a tölgyfaasztal lehajtható lapjáról, és az ajtóhoz mentem. A fegyvert a jobb lábam mellett lógattam.

– Ki az?

– Breeze.

Visszamentem az asztalhoz, hogy letegyem a pisztolyt, mielőtt ajtót nyitok. Breeze állt ott. Éppen olyan nagydarab és ugyanolyan rendetlen volt, mint máskor, de egy kicsit fáradtabb. A Spangler nevezetű, üde arcú, fiatal hekus kísérte.

Mintegy bekísértek a szobába, bár ennek látszatát el akarták kerülni, és Spangler becsukta maguk mögött az ajtót. Fényes, fiatal szeme ide-oda ugrált, míg Breeze egy hosszú pillanatig az arcomon nyugtatta öreg és kemény tekintetét. Aztán megkerült, és megállt a kanapé mellett.

– Nézzen körül – mondta a szája sarkából.

Spangler elment az ajtótól, át a szobán, az étkezőfülkéhez, bekukkantott, visszajött, és a hallba ment. A fürdőszobaajtó nyikorgott, léptei eltávolodtak.

Breeze levette a kalapját, és megtörülgette félkopasz koponyáját. A távolban ajtók és szekrények nyíltak, csukódtak. Spangler visszajött.

– Nincs itt senki.

Breeze bólintott és leült, panamakalapját maga mellé tette.

Spangler meglátta az íróasztalon heverő pisztolyt.

– Szabad megnéznem? – kérdezte.

– Le vannak izélve mind a ketten – feleltem.

Spangler odament a pisztolyért, és a csőtorkolatot az orrához emelte: szaglászott. Kinyitotta a tölténytárat, egy golyót a csőbe tolt, újból kivette, visszanyomta a tárba. Letette a tölténytárat az asztalra, felemelte a pisztolyt, és úgy tartotta, hogy a fény a nyitott zavarba hatoljon. Míg így tartotta, belenézett a csőbe.

– Egy kis por – mondta. – Nem sok.

– Mit várt? – kérdeztem. – Rubinokat?

Nem méltatott figyelemre, Breeze-re nézett, és így folytatta:

– Úgy vélem, ezt a pisztolyt nem sütötték el az utóbbi huszonnégy órában. Biztos vagyok benne.

Breeze bólintott, az ajkát harapdálta, és szemével az arcomat mérte fel. Spangler szép rendesen összerakta a pisztolyt, majd félretette és leült. Ajkai közé tett egy cigarettát, rágyújtott, és elégedetten fújta a füstöt.

– Tudjuk mi nagyon jól, hogy nem egy hosszú harmincnyolcas volt – mondta. – Az ilyen keresztüllőné a falat. Nem valószínű, hogy a golyó bennemaradna az ember fejében.

– Tulajdonképpen miről beszéltek, fiúk? – kérdeztem.

Mire Breeze:

– Arról, ami a mi szakmánkban szokásos. Gyilkosságról. Foglaljon helyet. Pihenjen. Azt hittem, hangokat hallok itt. Lehet, hogy a szomszéd lakásból jött.

– Lehet – mondtam.

– Magánál mindig pisztoly hever az íróasztalon?

– Kivéve, mikor a párnám alatt van – válaszoltam. – Vagy a karom alatt. Vagy az íróasztal fiókjában. Vagy valahol másutt, ha nem emlékszem, hová is tettem. Világos?

– Nem azért jöttünk, hogy szívóskodjunk, Marlowe.

– Nagyszerű – mondtam. – Maguk kikutatják a lakásomat, és kezelésbe veszik a tulajdonomat képező tárgyakat anélkül, hogy az engedélyemet kérnék. Hogyan viselkednek, amikor durvák? Leütnek, és az arcomba rúgnak?

– A fenét – vigyorgott. Visszavigyorogtam. Mindnyájan vigyorogtunk. Erre Breeze megkérdezte: – Használhatom a telefonját?

Rámutattam. Tárcsázott, és egy Morrison nevű egyénnel beszélt, mondván:

– Breeze, a – megnézte a telefonomra írott számot és beolvasta –, jelen perctől kezdve Marlowe néven. Rendben, öt vagy tíz percen belül, rendben.

Letette a kagylót, és visszament a kanapéhoz.

– Fogadjunk, nem tudja, miért vagyunk itt.

– Mindig várom, hogy a jó barát majd betér – mondtam.

– A gyilkosság nem tréfa, Marlowe.

– Ki mondta, hogy az?

– Mintha maga egy kicsit úgy viselkedne?

– Nem voltam tudatában.

Spanglerre nézett, és vállat vont. Majd a padlót nézte. Aztán felemelte a tekintetét, lassan, mintha súlyos lenne, és megint engem nézett. Most a sakkasztalnál ültem.

– Gyakran sakkozik? – kérdezte a figurákat nézve.

– Nem. Néhanapján eljátszom egy-egy partit, ha gondolkodni akarok.

– Nem két ipse kell a sakkozáshoz?

– Én versenyjátszmákat játszom le, amelyeket leírtak és közzétettek. A sakknak irodalma van. Néhanapján kidolgozok egy-egy problémát. Azok nem is sakkproblémák, a szó szoros értelmében. De minek is beszélünk a sakkról? Isznak valamit?

– Most nem – mondta Breeze. – Beszéltem magáról Randall-lel. Jól emlékszik magára, egy, valahol a tengerparton történt esetből kifolyólag. – Úgy húzgálta a lábait a szőnyegen, mintha nagyon fáradt lenne. Masszív, öreges arca ráncos és szürke volt a kimerültségtől. – Azt is mondta, hogy maga nem ölne meg senkit, hogy maga végső soron rendes gyerek.

– Szép tőle – mondtam.

– Azt mondja, maga jó kávét főz, reggelenként későn szokott kelni, nagyon szellemesen tud társalogni, és bármit elhihetünk magának, feltéve, ha öt, egymástól független tanú igazolja.

– A fene vigye el.

Breeze úgy bólintott, mintha pontosan azt mondtam volna, amit várt. Nem mosolygott, és nem volt durva, csupán olyan volt, mint egy nagydarab, kemény ember, mikor a munkáját végzi. Spangler hátratámasztotta fejét a székben, szemét félig lehunyta, és cigarettájának füstjébe merült.

– Randall azt mondta, foglalkozzunk magával. Szerinte maga nem annyira ravasz, mint hiszi, de olyan fiú, akivel gyakran történik valami, és az ilyen sokkal több bajt okozhat, mint aki nagyon ravasz. Ezt, mondja, maga megérti. Különben tetszik nekem. Szeretek nyílt lapokkal játszani. Azért mondom el magának.

Azt válaszoltam, hogy ez szép tőle.

Csengett a telefon. Breeze-re néztem, de ő nem mozdult, így a kagylóért nyúltam és felvettem. Női hang volt. Úgy tetszett, mintha ismerném valahonnan, de nem tudtam, hová is tegyem.

– Mr. Philip Marlowe beszél?

– Az.

– Mr. Marlowe, bajban vagyok, nagyon nagy bajban. Sürgősen szeretnék magával beszélni. Mikor találkozhatunk?

– Úgy érti, ma este? – kérdeztem. – Kivel beszélek?

– Gladys Crane vagyok. A Hotel Normandy-ban lakom, Champartban. Mikor tud...

– Úgy érti, hogy menjek oda ma este? – kérdeztem, miközben megpróbáltam a hangot felismerni.

– Én... – a telefon kattant, a vonal süket volt. Ültem, még tartottam a kagylót, ráncoltam a homlokom. Breeze-re néztem. Arca nem árult el semmiféle érdeklődést.

– Egy lány volt, azt mondja, bajban van – meséltem neki. – A vonal megszakadt. – Lenyomtam a villát, vártam, hogy a készülék újra csenget. A két hekus néma volt és mozdulatlan. Túl néma és túl mozdulatlan.

A csengő újra szólt, felemeltem a villát, és azt mondtam:

– Breeze-zel szeretne beszélni, ugye?

– Igen. – Férfihang volt, kicsit meglepődött.

– Rajta, csak ügyeskedjenek! – Felkeltem, és kimentem a konyhába. Hallottam, hogy Breeze nagyon röviden beszél, aztán a visszahelyezett kagyló zaját.

Elővettem a konyhaszekrényből egy üveg Four Rosét és három poharat. A jégszekrényből jeget és gyömbérsört vettem ki, kevertem három koktélt, bevittem egy tálcán, és a tálcát letettem a koktélasztalra, a kanapé elé, ahol Breeze ült. Két poharat leemeltem róla, egyet Spanglernek adtam, a másikat meg magammal vittem a székemhez.

Spangler bizonytalanul tartotta a magáét, hüvelykjével és mutatóujjával az alsó ajkát csipkédve, és Breeze-t nézve, vajon ő elfogadja-e az italt.

Breeze nagyon határozottan nézett rám. Aztán sóhajtott. Felvette a poharat, megkóstolta az italt, megint sóhajtott, félig mosolyogva megrázta a fejét, mint az olyan ember, akinek adsz egy pohár italt, amire nagyon vágyik, ami éppen a legjobb, amiből az első korty olyan, mint egy pillantás egy tisztább, naposabb, fényesebb világba.

– Úgy látom, maga gyorsan kapcsol, Mr. Marlowe – mondta, és felszabadultan dőlt hátra a kanapén. – Gondoltam, most már csinálhatnánk egy közös üzletet.

– Nem ilyen módon – feleltem neki.

– Mi? – összehúzta a szemöldökét. Spangler előrehajolt, élénk figyelemmel nézett.

– Felhívatnak engem valami útszéli kurvával, aki leadja a süket dumát, hogy aztán elmondhassák, itt és itt, ekkor és ekkor felismerték a hangomat.

– Gladys Crane-nek hívják a nőt – mondta Breeze.

– Ezt mondta. Sosem hallottam a nevét.

– Oké – mondta Breeze. – Oké! – Szeplős tenyerét felém fordította. – Nem kívánunk illegális eszközökhöz nyúlni. Reméljük, maga sem.

– Mit nem?

– Nem próbál illegális eszközökhöz nyúlni. Mint például minket kijátszani.

– Miért ne játszanám ki magukat, ha kedvem tartja? Nem maguk fizetnek engem.

– Nézze, ne legyen olyan nagyfiú, Marlowe.

– Nem vagyok nagyfiú. Eszembe sem jut. Eléggé ismerem a hekusokat ahhoz, hogy ne szívóskodjam velük. Ki vele, mondja el a magáét, és ne próbáljon ki újabb svindliket, mint az előbbi telefonhívás.

– Gyilkossági ügyben dolgozunk – kezdte Breeze. – Meg kell próbálnunk a lehető legjobban eljárni. Maga találta meg a tetemet. Maga beszélt előzőleg a taggal. Ő hívta meg magát, jöjjön el a lakására. Odaadta magának a kulcsát. Maga azt állította, hogy nem tudja, milyen ügyben akart magával találkozni. Azt hittük, hogy időközben volt ideje gondolkozni, talán eszébe jutott.

– Más szóval, az első alkalommal hazudtam. – mondtam.

Breeze fáradtan mosolygott.

– Biztosan tudja, hogy gyilkossági ügyekben mindig hazudnak.

– A probléma csak az, honnan tudja majd, hogy mikor hagyom abba a hazudozást?

– Ha az, amit mond, kezd világos lenni, meg leszünk elégedve.

Spanglerre néztem. Annyira előrehajolt, hogy majd kiesett a székből. Olyan volt, mint aki ugrásra készül. Nem láttam semmi okot, amiért felugorhatna, így azt gondoltam, bizonyosan izgatott. Megint Breeze-re néztem. Körülbelül annyira volt izgatott, mint egy lyuk a falban. Celofánba csomagolt szivart tartott vastag ujjai között, éppen a celofánt hasogatta a bicskájával. Figyeltem, hogyan szedi le a burkot, vágja le a pengével a szivarvéget, teszi el a kést, előzőleg gondosan letörölve a pengéjét a nadrágján. Figyeltem, hogyan gyújt meg egy fa gyufaszálat, óvatosan a láng körül forgatva a szivart, hogyan tartja a gyufát távolabb a szivartól, anélkül hogy még eloltaná, hogyan szívja a szivart, amíg úgy látja, hogy most már jól ég. Akkor megrázta és eloltotta a gyufát, és letette az összegyűrt celofán mellé, a koktélasztal üveglapjára. Aztán hátratámaszkodott, egyik nadrágszárát felhúzta, és békésen szivarozott. Minden mozdulata pontosan azonos volt azzal, ahogy Hench lakásán rágyújtott, és pontosan azonos azzal, ahogy mindig is cselekedni fog, amikor szivarra gyújt. Ilyen fajta ember volt, és ez tette őt veszélyessé. Nem olyan veszélyessé, mint amilyen egy nagy eszű ember lenne, de sokkal veszélyesebbé, mint az izgulékony fajta Spangler.

– A mai napot megelőzően sosem láttam Phillipset – mondtam. – Nem számítom azt, hogy állítása szerint látott egyszer odafönt Venturában, mert én nem emlékszem rá. Pontosan úgy ismerkedtem meg vele, ahogy elmeséltem. Ő követett, én kapcsolatba léptem vele. Beszélni akart velem, odaadta a kulcsát, elmentem a lakására, használtam a kulcsot, hogy miután kopogásomra nem válaszolt, bemenjek, úgy, ahogy ő meghagyta. Halott volt, mikor beléptem. Kihívták a rendőrséget, és egy sor esemény vagy véletlen következtében, melyekhez semmi közöm, Hench párnája alatt találtak egy pisztolyt. Egy pisztolyt, amit valaki elsütött. Ezt mondtam el magának, és ez igaz.

– Mikor megtalálta őt – mondta Breeze –, maga lement a házgondnokhoz, egy Passmore nevű pasashoz, és rávette, menjen fel magával, anélkül hogy megmondta volna neki, hogy valaki meghalt. Maga hamis névjegyet adott át Passmore-nak, és ékszerekről beszélt.

Bólintottam.

– Olyan emberekkel, mint Passmore, és olyan házakban, amilyen az, jobb, ha óvatos az ember. Engem érdekelt Phillips. Gondoltam, Passmore talán mesél róla valamit, ha nem tudja, hogy már meghalt, amit viszont aligha mond el, ha számít rá, hogy rövidesen rávetik magukat a hekusok. Ennyit erről.

Breeze ivott egy kicsit, húzott egyet a szivarjából, majd így szólt:

– A következőt szeretném tisztán látni. Lehet, hogy minden, amit elmondott, a szigorúan vett igazság, és lehet hogy mégsem mondja meg az igazat. Talán érti, mire gondolok.

– Mint például? – kérdeztem, tökéletesen értve, mire gondol.

Megveregette a térdét, és nyugodtan végignézett, alulról felfelé. Nem ellenségesen, nem is gyanakodva. Csak ahogy egy nyugodt ember munka közben néz.

– Mint például. Maga dolgozik egy ügyön. Mi nem tudjuk, mi az. Phillips megjátszotta a magándetektívet. Dolgozott egy ügyön. Követte magát mindenfelé. Honnan tudhatjuk mi, hacsak maga meg nem mondja, vajon a maga ügye és az ő ügye nem kapcsolódik-e valahol egymáshoz? És ha igen, az ránk tartozik. Igaz?

– Így is fel lehet fogni a dolgot – válaszoltam. – De nemcsak így, és én nem így látom.

– Ne felejtse el, ez gyilkossági ügy, Marlowe.

– Nem felejtem el. De ne felejtse el maga sem, hogy én régen vagyok itt, ebben a városban, több mint tizenöt éve. Sok gyilkossági esettel találkoztam már. Némelyiket kinyomozták, másokat nem lehetett kinyomozni, némelyiket meg lehetett volna fejteni, de nem fejtették meg. És egyet, kettőt vagy hármat rosszul fejtettek meg. Valakit megfizettek, hogy hagyjon a fejére ütni, és valószínű, hogy a rendőrség tudott erről vagy erősen gyanította. És szemet hunyt. De hagyjuk ezt. Megesik, de nem túl gyakran. Gondoljon egy olyan esetre, mint a Cassidy-féle. Gondolom, emlékszik rá?

Breeze az órájára nézett.

– Fáradt vagyok. Hagyjuk a Cassidy-ügyet. Maradjunk csak a Phillips-esetnél.

Megráztam a fejem.

– Rá akarok mutatni valamire, ami fontos. Nézzük csak a Cassidy-esetet. Cassidy nagyon gazdag ember volt, többszörös milliomos. Volt egy felnőtt fia. Egy este kihívták a lakására a hekusokat, akik az ifjú Cassidyt hanyatt fekve a padlón találták, az arca csupa vér, oldalról hatolt be fejébe a golyó. A titkára ugyancsak a hátán feküdt, az egyik szomszéd fürdőszobában, fejjel a másik fürdőszobaajtó felé, amely a hallba vezetett, bal kezében kiégett cigaretta, rövid csikk, amely megégette a bőrét az ujjai között. A jobb kezénél pisztoly hevert. Fejbe lőtték, nem közvetlen közelből. Sokat ittak előzőleg. Négy óra telt el a halál bekövetkezte óta, és a háziorvos ebből hármat a helyszínen töltött. Nos hát, mit csináltak maguk a Cassidy-esetből?

Breeze sóhajtott.

– Gyilkosság és öngyilkosság italos dáridózás közben. A titkár berúgott, és agyonlőtte az ifjú Cassidyt. Az újságban olvastam vagy hol. Ezt akarja nekem elmondani?

– Az újságban ezt olvasta, de nem így volt. Sőt, mi több, maga tudja, hogy nem így van, és tudta ezt a vizsgálóbíró is. A vizsgálóbíró nyomozó szerveit azonban órákon belül visszarendelték. Nem volt bírói vizsgálat. De minden bűnügyi riporter a városban és minden hekus az emberölési osztályon tudta, hogy Cassidy volt az, aki lövöldözött, hogy Cassidy volt tökrészeg, hogy a titkár megpróbálta csitítani, de nem tudta, és végül már menekülni próbált, de nem volt elég gyors. Cassidyt lőtték le lőtávolból, és így ez az öngyilkosságra valló seb, nem a titkáré. A titkár balkezes volt, és a bal kezében cigarettát tartott, mikor lelőtték. Még ha valaki jobbkezes is, nem teszi át a cigarettát a másik a kezébe, hogy lelőjön valakit, miközben szórakozottan cigarettát tart a kezében. Lehet, hogy egyes krimikben így van, de gazdag emberek titkárai nem így cselekszenek. És mit csinált a család és a háziorvos az alatt a négy óra alatt, amíg nem hívták ki a hekusokat? Úgy rendezték el a dolgokat, hogy csak felületes vizsgálatra kerüljön sor. És miért nem vettek ujjlenyomatokat? Mert maguk nem akarták tudni az igazságot. Cassidy túl nagy ember volt. Pedig ez is gyilkossági ügy volt, nemde?

– Mindkét fickó meghalt – mondta Breeze. – Nem mindegy, ki kit lőtt le?

– Az sosem jutott eszébe, hogy Cassidy titkárának lehetett anyja, húga vagy szerelme, esetleg mind a három? Hogy büszkeségük, hitük, szeretetük övezte a gyereket, akit részeges paranoiásként állítottak be, csupán azért, mert a főnöke apjának százmillió dollárja volt?

Breeze lassan felemelte a poharát, lassan kiitta, lassan forgatta a poharat a koktélasztal üvegének a tetején. Spangler mereven ült, csupa fénylő szem, ajkai szétváltak, ahogy mereven mosolygott.

Breeze így szólt:

– Mondja ki a szentenciát.

Folytattam.

– Amíg maguk a saját bőrükben vannak, nincsenek az enyémben. Amíg magukban nem lehet megbízni, hogy mindig és mindenkor, minden időben és minden körülmények között az igazságot keresik, azt meg is találják, és hagyják hullani a cserepeket, amerre épp esnek – amíg ez az idő el nem jön, addig jogom van a saját lelkiismeretemre hallgatnom, és védenem az ügyfelem érdekeit, amennyire csak tudom. Mindaddig, amíg biztos nem vagyok benne, hogy nem ártanak neki többet, mint amennyit az igazságnak használnak. Vagy addig, amíg olyasvalaki elé nem hurcolnak, aki beszédre tud bírni.

– Maga olyannak látszik, mint aki próbálja a lelkiismeretét megnyugtatni – vélekedett Breeze.

– A fenét – mondtam. – Igyunk egyet. Aztán mesélhet a lányról, akivel felhívatott.

Vigyorgott.

– Az a hölgy volt az, aki Phillips mellett lakik. Egyik este hallotta, hogy Phillips valakivel beszélt az ajtóban. Napközben színházi jegyszedőnő. Ezért azt gondoltuk, talán nem árt, ha hallja a maga hangját. Ne törődjön vele.

– Miféle hang volt, amit hallott?

– Valami közönséges hang. Azt mondta, nem tetszett neki.

– Úgy látszik, maga ezért gondolt éppen énrám.

Felvettem a három poharat, és kivittem a konyhába.