XXIII.

 

 

Könnyű léptek közeledtek a láthatatlan ösvényen, egy nő léptei, s az előttem álló ember ekkor előrelépett, és úgy tetszett, rádől a köd függönyére. Eleinte nem láttam a nőt, azután is csak bizonytalanul a köd miatt. Kihívó fejtartása ismerős volt. A férfi hirtelen, gyors mozdulattal előrelépett. A ködben a két alak összeolvadt, mintha beleolvadtak volna a ködbe. Egy pillanatra halálos csönd támadt. Majd megszólalt a férfi:

– Ez itt egy revolver, hölgyem. Hát csak csendesen. A ködben messzire elhallatszik minden. Nyújtsa ide szépen a táskáját.

A nő néma maradt. Egy lépést tettem előre. Egészen hirtelen élesen láttam a ködtől nedves anyag szálait a férfi kalapkarimáján. A nő mozdulatlanul állt. Aztán reszelőssé változott a lélegzete, mintha kis ráspolyt húzogatnának ide-oda egy darab fán.

– Ha egyet kiált – mondta a férfi –, kettéhasítom.

Nem kiáltott. Nem mozdult. A férfi mozdult meg, s szárazon, halkan felnevetett.

– Jobb, ha benne hagyja – mondta. Zár kattant, motoszkálást hallottam. A férfi megfordult, és az én fám felé tartott. Három vagy négy lépés után ismét felnevetett. A nevetése teljesen ismeretlen volt számomra. Kivettem a zsebemből a pipámat, és úgy tartottam, mintha revolver volna. Halkan kiáltottam:

– Hé, Lanny.

A férfi dermedten megállt, és kezdte a zsebe felé emelni a kezét

– Nem – szóltam. – Mondtam már, hogy ilyet sose tegyen, Lanny. Magára célzok.

Semmi sem mozdult. Nem mozdult hátrébb az ösvényen a nő. Nem mozdultam én. Nem mozdult Lanny.

– Tegye le, fiam, a táskát a lábai közé – mondtam neki. – Csak szépen, nyugodtan.

Lehajolt. Kiugrottam, és elértem, még mielőtt felállt volna. Lihegve egyenesedett fel. A két keze üres volt.

– És még mondja valaki, hogy nem vagyok jó formában – szóltam. Odahajoltam hozzá, és kivettem a felöltője zsebéből a revolvert. – Valaki mindig gondoskodik róla, hogy legyen nálam revolver – mondtam neki. – Úgy lehúzzák a zsebeimet, hogy a végén már egész görbén járok. Tűnjön el.

A lélegzetünk találkozott, és összekeveredett, a szemünk úgy villogott, mint két kandúré a fal tetején. Hátraléptem.

– Tovább, Lanny. Nincs harag közöttünk. Maga nem beszél erről, és én sem beszélek róla. Oké?

– Oké – mondta fojtottan.

Elnyelte a köd. A lépteinek halk nesze, azután semmi. Fölvettem a táskát, belenyúltam, és elindultam az ösvény felé. Még mindig mozdulatlanul állt ott, szürke prémbundáját szorosan összefogta a nyakán kesztyűtlen kezével, melyen egy gyűrű csillogott halványan. Kalapot nem viselt. Elválasztott, fekete haja beleolvadt az éjszaka feketéjébe. A szemei ugyanúgy.

– Szép munka volt, Marlowe. Eztán már maga lesz a testőröm? – Volt valami éle a hangjának.

– Úgy fest a dolog. Tessék a táskája.

Elvette.

– Kocsival van? – kérdeztem.

– Egy férfival érkeztem. – Nevetett. – Mit keres maga itt?

– Eddie Mars akart beszélni velem.

– Nem is tudtam, hogy ismerik egymást Miről?

– Megmondhatom magának. Azt hitte, hogy keresek valakit, akiről úgy tudta, hogy az ő feleségével szökött meg.

– Keresett valakit?

– Nem.

– Akkor miért jött?

– Hogy megtudjam, miért hitte azt, hogy én keresek valakit, akiről azt hitte, az ő feleségével szökött meg.

– Megtudta?

– Nem.

– Csak úgy ömlik magából a szó, valósággal, mint egy rádióbemondóból – jegyezte meg. – Feltételezzem, hogy nekem semmi közöm az egészhez, még akkor sem, ha ez a férfi az én férjem volt. Azt hittem, hogy ez az ügy magát nem érdekli.

– Újra meg újra rá akarnak venni, hogy érdekeljen.

Bosszúsan koccant össze a foga. Az álarcos, revolveres támadóval lezajlott közjáték láthatóan semmi hatással nem volt rá.  – Na jó, kísérjen el a garázshoz – mondta. – Be kell néznem oda a lovagom miatt.

Végigmentünk az ösvényen, megkerültük az épület sarkát, valami fényt láttunk magunk előtt, aztán ahogy megkerültünk még egy sarkot, egy körülkerített, fényes istállóudvarra értünk ki, melyet két reflektor világított meg. Még mindig megvolt a téglaburkolata, mely a középen található rács felé lejtett. Kocsik csillogtak, barna köpenyes ember állt fel egy zsámolyról, s elénk jött.

– Még mindig siker a lovagom? – kérdezte hanyagul Vivian a férfitól.

– Attól tartok, hogy igen, kisasszony. Ráterítettem egy takarót, és feltekertem az ablakokat. Azt hiszem, nincs semmi baja. Csak épp pihen.

Odamentünk egy nagy Cadillachez, s a köpenyes alkalmazott kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. A széles hátsó ülésen lazán elnyúlva, kockás pokróccal állig betakart férfi feküdt, és nyitott szájjal horkolt. Úgy láttam, hogy nagydarab, szőke ember, akiben rengeteg szesz elfér.

– Ismerkedjék meg Mr. Larry Cobb-bal – mondta Vivian. – Mr. Cobb, Mr. Marlowe.

Mordultam egyet.

– Mr. Cobb volt a lovagom – mondta. – Milyen tökéletes lovag ez a Mr. Cobb. Milyes figyelmes. Ha látná egyszer olyankor, amikor józan. Ha valaki látná egyszer, amikor józan. Ha én látnám egyszer, amikor józan. Már úgy értem, csak az érdekesség kedvéért. Így belekerülhetne a történelembe az a múló, rövid pillanat, melyet eltemethetnek az évek, de soha elfeledni nem lehet, amikor Larry Cobb egyszer józan volt.

– Na igen – mondtam én.

– Még az is megfordult a fejemben, hogy feleségül megyek hozzá – folytatta magas, feszült hangon, mintha az álarcos támadó okozta megrázkódtatás most kezdene csak elhatolni hozzá. – Azokban a különös percekben, amikor semmi kellemes dolog nem jut az eszembe. Mindenkinek vannak ilyen múló pillanatai. Tudja, rengeteg a pénzünk. Yacht, egy palota Long Islanden, egy kastély Newportban, egy birtok a Bermudákon, házak szétszóródva erre-arra, talán az egész világon, na és egy jó whiskysüveg. És Mr. Cobbtól a whiskysüveg sosincs olyan nagyon messze.

– Na igen – mondtam. – Van neki sofőrje, aki haza vigye?

– Ne mondja, hogy “na igen”. Olyan közönséges. – Felvont szemöldökkel nézett végig rajtam. A köpenyes ember az alsó ajkát harapdálta. – Ó, kétségtelen, hogy egész hadseregre való sofőrje van. Nyilván szakaszonként sorakoznak reggelenként a garázs előtt; fénylő gombok; fénylő fegyverzet, makulátlan fehér kesztyű... kész katonai díszszemle.

– Na és hol a fenében van ilyenkor az a sofőr? – kérdeztem.

– Ma este ő maga vezetett – mondta a köpenyes ember szinte bocsánatkérően. – Felhívhatom a lakását, és akkor érte jön valaki.

Vivian megfordult, s rámosolygott a parkolóemberre, mintha az gyémánt diadémmal ajándékozta volna meg őt.

– Ó, ez nagyon kedves lenne magától – mondta. – Megtenné? Igazán nem szeretném, ha Mr. Cobb így halna meg, nyitott szájjal. Még azt hihetné valaki, hogy szomjan halt.

– Aki a szagát megérzi, az semmiképpen, kisasszony – mondta a köpenyes ember.

Vivian kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy marék papírpénzt, és felé nyújtotta.

– Bízom benne, hogy maga gondoskodni fog róla.

– Ó, hogyne – felelte kerekre tágult szemmel a férfi. – Feltétlenül, kisasszony.

– Regan a nevem – mondta ő bájosan, – Mrs. Began. Nyilván fogunk még találkozni. Maga nem régen dolgozik itt, igaz?

– Nem régen, madame. – Keze izgatottan hadonászott a maroknyi pénzzel.

– Szeretni fogja ezt a helyet, meglátja – mondta Mrs. Regan. Karon fogott. – Menjünk a maga kocsiján, Marlowe.

– Kinn áll az utcán.

– A magam részéről semmi kifogásom ellene, Marlowe. Imádok szép sétákat tenni a ködben. Olyan érdekes egyéniségekkel akad össze az ember.

– Ugyan – mondtam –, butaság.

Szorosan belém karolt, és elkezdett remegni. Amíg a kocsihoz értünk, mindvégig szorosan karolt belém. Mire odaértünk, abbamaradt a reszketése. Lefelé vezettem a kocsit a kanyargó fasoron, a ház tűzfala mentén. A sikátor a De Cazens Boulevard-ra, Las Olindas főútvonalára nyílt. Elhaladtunk az ósdi, sercegő ívfények alatt, s nemsokára ott volt körülöttünk a város: épületek, halott üzletek, egy benzinkút, égő lámpával az éjszakai csengő felett, s végre egy drugstore, amely még nem csukott be.

– Ráférne magára egy pohárka ital – mondtam.

Megmozdult az álla, egy világos folt az ülés sarkában. Merőlegesen a járda széléhez kanyarodtam, és ott parkoltam.

– Egy kis feketekávé meg egy korty whisky nagyon jót fog tenni – mondtam.

– A sárga földig le tudnám inni magamat.

Kitártam előtte az ajtót, kiszállt, s oly közel ért hozzám, hogy a haja az arcomat súrolta. Bementünk a drugstore-ba. Vettem a pultnál egy fél liter whiskyt, átvittem a székekhez, és letettem a repedt márványasztalra.

– Két kávét – mondtam. – Fekete legyen, erős és lehetőleg még az idén készült.

– Itt bent nem fogyaszthatnak szeszes italt – mondta a kiszolgáló. Mosástól megfakult, kék köpenyt viselt, nem volt túl sok haj a fején, tisztességes tekintete volt, s az álla nem verte még ki a szemét senkinek.

Vivian Regan a táskájába nyúlt a cigarettájáért, és kirázott a csomagból két szálat olyan mozdulattal, mint akármelyik férfi. Felém nyújtotta a cigarettát.

– A törvény tiltja szeszes italok fogyasztását a helyiségben – mondta a kiszolgáló.

Tüzet adtam, rágyújtottam, és fütyültem az ipsére. Ő kitöltött két csésze kávét egy fényét vesztett, nikkelezett kannából, és letette elénk. A whiskysüvegre pillantott, morgott valamit a bajusza alatt, majd rosszkedvűen mondta:

– Oké, majd figyelem az utcát, amíg kitölti.

Odaállt a kirakathoz háttal felénk, s kifelé figyelt.

– A torkomban dobog a szívem, amikor ilyet csinálok – mondtam, amint lecsavartam a whiskysüveg kupakját, és megöntöztem a kávét. – Félelmetes a közbiztonság ebben a városban. A szesztilalom idején Eddie Mars lokálja éjjeli mulató volt, s minden éjszaka két egyenruhás rendőr állt az előcsarnokban, vigyáztak rá, hogy a vendégek ne a magukkal hozott italt fogyasszák, ahelyett hogy a cégtől vásárolnák.

Az eladó egyszerre megfordult, visszasétált a pult mögé, és eltűnt a gyógyszerszoba kis üvegablaka mögött.

Ittuk a whiskyvel feljavított kávénkat. Vivian arcát néztem a kávéskanna fényes felületén. Feszes volt, sápadt, gyönyörű és vad; az ajkai élénkpirosan ragyogtak.

– Boszorkányos szeme van – mondtam. – Mit tud magáról Eddie Mars?

Viszonozta a pillantásomat a kávéskanna tükrében.

– Rengeteget elnyertem tőle ma éjszaka ruletten azzal az öt darab ezressel, amit tőle kértem kölcsön tegnap, aztán nem volt szükségem rá.

– Érthető, ha az ilyesmitől megharagszik. Gondolja, hogy ő küldte maga után azt a brávót?

– Mi az a brávó?

– Egy pofa, revolverrel.

– Maga brávó?

– Az – nevettem. – Bár, ha szigorúan vesszük, a brávó nem a jó oldalon áll.

– Néha elgondolkodom rajta, vajon van-e egyáltalán nem jó oldal.

– Eltérünk a tárgytól. Mit tud magáról Eddie Mars?

– Úgy érti, hogy valami olyasmit, amivel a kezében tart?

– Úgy.

Elbiggyesztette az ajkát:

– Valami szellemesebbet, Marlowe. Ennél jóval szellemesebbet.

– Hogy érzi magát a tábornok? Egyébként nem szellemeskedni akartam.

– Nem valami jól. Ma nem kelt fel. Abbahagyhatná végre a kihallgatásomat.

– Emlékszem, hogy volt, amikor én gondoltam ugyanezt magával kapcsolatban. Mennyit tud a tábornok?

– Valószínűleg mindent.

– Norristól?

– Nem. Wilde, a kerületi ügyész meglátogatta. Elégette azokat a fényképeket?

– Hogyne. Ugye aggódik a kishúga miatt olykor-olykor?

– Azt hiszem, ő az egyetlen, aki miatt aggódom. Amellett bizonyos értelemben aggódom apa miatt is; szeretném őt megkímélni egyes dolgoktól.

– Nincsenek különösebb illúziói – mondtam –, de úgy gondolom, hogy az önérzete változatlanul megvan.

– Az ő vére folyik bennünk. Ez a legpokolibb az egészben, – Mélyen elgondolkozva nézett rám a tükörfelületben. – Nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy utálkoznia kell a saját vérétől. Mindig vad vér volt, de nem mindig volt romlott.

– És most az?

– Azt hiszem, magának is ez a véleménye.

– Magáról nem. Maga csak szerepet játszik.

Maga elé nézett. Belekortyoltam ismét a kávémba, és újabb cigarettára gyújtottam mindkettőnk számára.

– Szóval maga embereket lő agyon – szólalt meg ő nyugodtan. – Gyilkos.

– Én? Hogyhogy?

– Az újságokban meg a rendőri jelentésekben szépen elkenték az egészet. Csakhogy én nem hiszek el akármit, amit olvasok.

– Ó, szóval maga azt hiszi, hogy én intéztem el Geigert vagy Brodyt vagy mind a kettőt.

Nem szólt semmit.

– Nem volt szükség rá, hogy ezt tegyem – mondtam. – Esetleg megtörténhetett volna, s gondolom, akkor meg is úsztam volna szárazon. Egyikük sem habozott volna, ha úgy hozza a sora, hogy belém eresszen néhány lat ólmot.

– A szíve mélyén tehát gyilkos maga is, mint minden kopó.

– Ugyan, ostobaság.

– Maga is azok közül a sötét, halálosan nyugodt férfiak közül való, akikben éppannyi érzés van, mint egy körúti hentessegédben. Tudtam, az első pillanattól, amikor megláttam magát.

– Épp elég gyanús, félvilági barátja van, tudhatná, hogy ez nem igaz.

– Magához képest mind lekvár.

– Köszönöm, asszonyom. Maga sem valami pacal természet.

– Gyerünk tovább ebből a rohadt kisvárosból.

Kifizettem a számlát, zsebre vágtam a whiskysüveget, és távoztunk. Az eladó még most sem rokonszenvezett velem.

Magunk mögött hagytuk Las Olindast, keresztülhajtottunk egy sor nedves, parti kisvároson, melyeknek kunyhószerű házai lent épültek a homokon, közel a dörgő hullámveréshez, nagyobb épületeik pedig a távolabbi lejtőkön. Itt-ott sárgán világított egy ablak, de a legtöbb ház sötét volt. A víz felől hínár szaga áradt, és átitatta a ködöt. A gumikerekek daloltak a bulvár nyirkos aszfaltján. Lucskos űr volt a világ.

Már közel jártunk Del Reyhez, amikor megszólalt, először amióta a drugstore-t elhagytuk. Fojtott volt a hangja, mintha valami lüktető feszültséget takarna.

– Guruljon le a Del Rey-i strand mellett. Meg akarom nézni a vizet. A következő utca balra.

Az útkereszteződésnél pislogó, sárga lámpa állt. Befordultam a kocsival, és lefelé gurultam egy lejtős utcán; egyik oldalán magas fal emelkedett, a másikon haladt a helyiérdekű vágánya, és messze, a vágányokon túl, alacsony, kósza fények látszottak, még messzebb pedig a móló csillogó lámpái s a homályos égbolt egy nagyváros felett. Arrafelé már csaknem teljesen felszállt a köd. Az út keresztezte a sínpárt egy ponton, ahol az elkanyarodott, hogy a fal tövében haladjon tovább, majd a nyitott, rendezett tengerpart mentén futó, kövezett országúdba torkollott. A kövezet mentén kivilágítatlan kocsik álltak, orral a tenger felé. Néhány száz méterrel odébb a strand lámpái világítottak.

A járdához gurulva lefékeztem a kocsit, eloltottam a reflektorokat, és kezemet a kormánykeréken nyugtatva ültem. A ritkuló köd alatt kavargott, gomolygott a parti hullámzás, szinte hangtalanul, mint egy gondolat a tudat határán, amint igyekszik formát ölteni.

– Jöjjön közelebb – mondta szinte komoran.

Kikeveredtem a kormánykerék alól, és odébb csúsztam, az ülés közepére. Egy kicsit elfordította tőlem a testét, mintha csak ki akarna tekinteni az ablakon. Aztán hangtalanul vetette magát hanyatt, a karjaim közé. A feje kis híján a kormánykerékhez koccant. A szeme csukva volt, az arca elmosódott. Azután megláttam, hogy a két szeme kinyílik, megremeg, s még a sötétben is láthatóan felragyog.

– Ölelj szorosan, te vadember – ennyit mondott.

Először puhán átkaroltam. A haja érdesen súrolta az arcomat. Szorosabbra fogtam az ölelésemet és felemeltem. Arcát lassan az arcomhoz vontam. Szemhéjai lágyan remegtek, mint a lepke szárnya.

Megcsókoltam, erősen, gyorsan. Azután egy hosszú, tapadó csók. Az ajka szétnyílt az enyém alatt. Teste remegni kezdett a karjaim között.

– Gyilkos – mondta halkan, s lélegzete a számba olvadt.

Magamhoz szorítottam, míg csak testének reszketése kis híján rám is átragadt. Tovább csókoltam. Nagy sokára elhúzta a fejét, hogy meg tudja kérdezni:

– Hol lakik?

– Hobart Arms, Franklin Boulevard, Kenmore-nál.

– Sose láttam még.

– Van kedve megnézni?

– Van.

– Mit tud magáról Eddie Mars?

Teste megmerevedett a karomban, s lélegzete érdes szisszenéssé torzult. A feje hátrabillent, s tágra nyílt, fehér gyűrűs szemei rám meredtek.

– Szóval így állunk? – mondta halkan, tompán.

– Így állunk. Csókolózni jó dolog, de az apja engem nem azért fizet, hogy magával aludjak.

– Strici – mondta nyugodtan, s nem mozdult.

Az arcába nevettem.

– Ne gondolja, hogy én fából vagyok – mondtam. – Nem vagyok vak, egészséges mind az öt érzékem. Meleg vér folyik az ereimben, mint akárki másnak. Maga könnyű zsákmány, fenemód könnyű. Mit tud magáról Eddie Mars?

– Ha még egyszer ezt kérdezi, sikítok.

– Rajta, sikítson.

Ellökte magát, és felült, messze elhúzódott a kocsi sarkába.

– Öltek már embert ilyen kis dolgokért is, Marlowe.

– Öltek már embert jóformán semmiért is. Az első találkozásunk alkalmával megmondtam magának, hogy detektív vagyok. Beleférhetne abba az édes, szép fejébe. Az én oldalamról nézve, hölgyem, ez munka. Nem pedig szórakozás.

A táskájában kotorászott, kivett egy zsebkendőt, és fejét elfordítva ráharapott. Halottam a szakadó zsebkendő reccsenő zaját. A fogával tépdeste lassan újra meg újra.

– Miből gondolja, hogy bármit is tud rólam? – súgta a zsebkendőtől eltompított hangon.

– Eddie hagyja, hogy maga egy rakás pénzt elnyerjen tőle, aztán utánaküld egy revolveres jasszot, hogy vegye vissza. Magát ez csak igen kevéssé lepi meg. Még csak meg sem köszönte, hogy visszaszereztem a pénzét. Úgy érzem, hogy csak színjáték volt az egész história. És ha hízelegni akarnék magamnak, akkor azt mondanám, hogy legalább részben nekem szólt.

– Azt hiszi, hogy Eddie úgy nyer vagy veszít, ahogy ő akar?

– Úgy hát. Az egyszeres téteknél öt közül négyszer nyer.

– Azt hiszem, nem kell külön mondanom, hogy mennyire gyűlölöm a rámenősségét, nyomozó úr?

– Nem tartozik nekem semmivel. Meg vagyok fizetve.

Kidobta a foszlányokra tépett zsebkendőt a kocsi ablakán.

– Szeretetre méltó modora van a nőkkel.

– Jó volt csókolni magát.

– Szépen megőrizte a hidegvérét. Igazán hízelgő rám nézve. Magának kívánjak szerencsét hozzá vagy a papának?

– Jó volt csókolni magát.

Hangja jegesen kimértté vált.

– Vigyen el innen, legyen szíves. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy haza kívánok menni.

– Nem akarja, hogy jó testvérek legyünk?

– Ha volna nálam egy borotva, elvágnám a torkát, csak hogy lássam, mi folyik ki belőle.

– Csigavér – feleltem én.

Beindítottam a motort, megfordítottam a kocsit, a helyiérdekű sínein keresztülvágva kihajtottam az országútra, aztán tovább, be a városba, West-Hollywood felé. Nem szólt hozzám. Csaknem mozdulatlanul ült az egész visszaúton. Behajtottam a kapun, majd a süllyesztett kocsibehajtón föl, a nagy ház kapuja elé. Még mielőtt megálltam volna kitaszította a kocsi ajtaját, és már ki is szállt. Akkor sem szólt semmit. Figyeltem hátulról, ahogy vár a kapu előtt, miután becsöngetett. Nyílt az ajtó, és Norris nézett ki rajta. A nő elsietett mellette és eltűnt. Becsapódott az ajtó, én ott ültem, és néztem a csukott ajtót.

Visszafordultam, lehajtottam a kocsibejáróról, aztán hazamentem.