XVIII.

 

 

Ohls megállt, és lenézett a fiúra. A fiú a pamlagon ült, és oldalvást a falnak dőlt. Ohls némán nézte, két világos szemöldöke felborzolódott, merev és kerek pamacs volt, mint egy-egy kis szőrkefe.

– Beismered, hogy te lőtted le Brodyt? – kérdezte a fiútól.

A fiú fojtottan válaszolt kedvenc három szavával.

Ohls felsóhajtott, és rám pillantott.

– Szükségtelen, hogy beismerje – mondtam én. – Nálam van a pisztolya.

– Ha csak annyi dollárom volna, ahányszor már ezt mondták nekem – felelte Ohls. – Mi ebben a szellemes?

– Nem szellemességnek szántam – mondtam én.

– Mindenesetre ez is valami – válaszolta Ohls. Elfordult. – Már telefonáltam Wildenak. Átmegyünk, meglátogatjuk, és magunkkal visszük ezt a stricit. Beültetjük az én kocsimba, maga mögöttünk jöjjön, arra az esetre, ha eszébe jutna, hogy pofon vágjon engem.

– Arról mi a véleménye, amit a hálószobában talált?

– Hát nem mondom – felelte Ohls. – Szinte örülök, hogy az a Taylor gyerek legurult a mólóról. Ronda dolog lenne segíteni, hogy a siralomházba küldjék, amiért ezt a görényt kinyiffantotta.

Visszamentem a kis hálószobába, elfújtam és otthagytam füstölögve a fekete gyertyákat. Mire a nappaliba visszatértem, Ohls már talpra állította a fiút. A fiú fekete szeme gyűlölettel szegeződött rá; az arca pedig olyan fehér volt és kemény, mint a hideg birkafaggyú.

– Gyerünk – mondta Ohls, és megfogta a fiú karját, úgy, mint aki undorodik az érintésétől. Eloltottam a lámpákat, és követtem őket az utcára. Beszálltunk a kocsikba, aztán követtem lefelé, a hosszú, kanyargós úton Ohls két helyzetjelző lámpájának a fényét. Reméltem, hogy ez volt az utolsó kirándulásom a Laverne Terrace-ra.

Taggart Wilde, a kerületi ügyész a Negyedik utca és a Lafayette park sarkán lakott egy kocsiszín nagyságú, favázas, fehér házban, melynek egyik oldalán vörös homokkő kapu emelkedett, a másikon néhány hektár hullámzó gyep terült el. Azok közé a megbízható, régimódi házak közé tartozott, melyeknél szokásba jött, hogy amint a város nyugat felé terjeszkedett, egészben telepítsék át őket újabb helyükre. Wilde régi Los Angeles-i családból származott, és amikor ő született ebben a házban, az valószínűleg valahol a West Adamsen, a Figueroán vagy a St. James parknál állt.

A kocsifeljárón két másik kocsi állt már: egy nagy, magántulajdonban, levő személykocsi meg egy rendőrségi jármű, melynek egyenruhás sofőrje a hátsó lökhárítóra támaszkodva cigarettázott, és a holdat bámulta. Qhls odalépett hozzá, valamit mondott neki, s a sofőr egy pillantást vetett Ohls kocsijába, a fiúra.

Felmentünk a házhoz, becsengettünk. Sima hajú, szőke férfi nyitott ajtót, és végigvezetett bennünket a folyosón, keresztül egy mélyebben fekvő, hatalmas nappali szobán, mely zsúfolva volt nehéz, sötét bútorokkal, azután tovább egy újabb folyosón. Bekopogott egy ajtón, aztán benyitott előttünk, az ajtót szélesre tárta, s mi beléptünk a faburkolatos dolgozószobába, melynek végében a nyitott franciaajtón át ki lehetett látni a sötét kertre és a kertben a kísérteties fákra. Az ablakon beáradt a nedves föld és a virágok szaga. A falakon nagy, sötét olajfestmények függtek, néhány karosszék volt a szobában, könyvek, s drága szivarok füstje elegyedett a nedves föld és a virágok szagával.

Taggart Wilde egy íróasztal mögött ült; középkorú, kövér ember, aki világoskék szemével akkor is el tudta hitetni, hogy barátságos az arckifejezése, amikor valójában semmiféle kifejezés nem ült az arcán. Egy csésze feketekávé állt előtte, s bal kezében, ápolt, óvatos ujjai között vékony, pettyes szivart tartott. Az íróasztal sarkán, a kék bőrszékben egy másik férfi ült: hideg szemű, baltafejű ember, olyan vékony, mint egy gereblye, és olyan szigorú, mint egy kereskedelmi kölcsönzővállalat gondnoka. Tiszta, ápolt arca azt a benyomást keltette, mintha egy órája sem volna még, hogy utoljára borotválkozott. Jól vasalt, barna öltönyt viselt, s a nyakkendőtűjén egy fekete gyöngyöt. Hosszú, ideges ujjai voltak, mint a fürge gondolkodású embereknek. Látszott, hogy készen áll a küzdelemre.

Ohls közelebb húzott egy széket, és leült rá:

– 'Estét, Cronjager. Ismerkedjenek meg: ez itt Phil Marlowe, egy magándetektív, aki nyakig ül a pácban. – Ohls elvigyorodott.

Cronjager rám nézett, és nem bólintott. Úgy mért végig, mintha egy rendőri fényképet tettek volna elé. Majd bólintott, úgy, hogy az álla körülbelül hüvelyknyit süllyedt lejjebb. Wilde felém fordult:

– Üljön le, Marlowe, megpróbálom majd magamra vállalni Cronjager kapitányt, de hát tudja, hogy van az ilyesmi. Ma már nagyvárosban élünk itt.

Leültem, és rágyújtottam. Ohls Cronjagerre pillantott, és megkérdezte:

– Mit találtak a Randall Place-i gyilkossággal kapcsolatban?

A baltafejű ember az ujját húzogatta, míg csak meg nem roppant az egyik ujjperce. Nem nézett fel, úgy mondta:

– Egy hullát, benne két lat ólommal. Két fegyvert, azokból nem adtak le lövést. Az utcán elkaptunk egy szőke nőt, aki egy idegen kocsit próbált beindítani. A sajátja ott állt mellette, ugyanaz a modell. Idegesen viselkedett, így hát behozták a fiúk, ő pedig vallott. Bent volt a lakásban, amikor ez a Brody fickó bekapta a legyet. Azt állítja, hogy a gyilkost nem látta.

– Ez minden? – kérdezte Ohls.

Cronjager finoman felvonta a szemöldökét.

– Egy órával ezelőtt történt az egész. Mit várt tőlünk, hangosfilmet a gyilkosságról?

– Netán a gyilkos személyleírását – felelte Ohls.

– Magas fickó, bőrzekében – már amennyire ezt személyleírásnak lehet nevezni.

– Itt van lent, a tragacsomban –- mondta Ohls. – Bilincsbe verve. Marlowe kapta el maguknak. Itt a pisztolya. – Ohls elővette zsebéből a fiú automatáját, és letette Wilde asztalának a sarkára. Cronjager a fegyverre pillantott, de nem nyúlt érte.

Wilde halkan felnevetett. Hátradőlt, beleszívott pettyes szivarjába, és nem eresztette ki a füstöt. Előrehajolt, kortyolt egyet a kávéscsészéjéből. Elővett egy selyemzsebkendőt a szmokingja elülső zsebéből, megérintette vele a szája szélét, aztán visszadugta a helyére.

– Akad még két haláleset az ügyben – mondta Ohls, és ujja közé csippentette álla hegyén a laza bőrt.

Cronjager láthatóan megmerevedett. Barátságtalan szemei acélos fénypontokként tüzeltek.

– Hallott arról a kocsiról, amelyet ma reggel emeltek ki a Csendes-óceánból a Lídó mólója alatt, s egy halott ült benne?

– Nem – mondta Cronjager, és semmivel sem lett barátságosabb a pillantása.

– A kocsiban levő halott egy gazdag család sofőrje volt – mondta Ohls. – A családot zsarolták az egyik lányon keresztül. Mr. Wilde ajánlotta nekik az én révemen Marlowe-t. Marlowe pedig határozott kézzel nyúlt a dologhoz.

– Imádom a magánhekusokat, amikor határozott kézzel nyúlnak a dolgokhoz – mondta Cronjager. – Nem muszáj olyan fene választékos kifejezésekkel élnie.

– Na igen – mondta Ohls. – Nem muszáj olyan fene választékos kifejezésekkel élnem. Nem valami sűrű eset, hogy alkalmam nyílik választékos kifejezésekkel élni egy városi zsaru előtt. Az időm java része arra megy el, hogy megmondom nekik, hogy lépjenek le, ha nem akarják megütni a bokájukat.

Cronjager arca elfehéredett a hegyes orr körül. Halkan szisszenő lélegzetvétele tisztán hallatszott a csöndes szobában. Nagyon csöndes szobában. Nagyon csöndesen mondta:

– Az én embereim közül eddig még egynek sem kellett megmondania, hogy hova lépjen, hiába maga a bölcsek köve.

– Ez majd még elválik – mondta Ohls. – A sofőr, akiről beszéltem, aki a vízbe fulladt a Lídónál, lelőtt az éjszaka valakit a maga körzetében. Egy Geiger nevű ürgéről van szó: pornográf könyvekkel üzletelt egy hollywoodi bolthelyiségben. Geiger együtt élt ezzel a hímringyóval, amelyik kint ül a kocsimban. Szó szerint együtt élt; érti, hogy gondolom.

Most lapos pillantást vetett rá Cronjager:

– Úgy fest a dolog, mint amiből még meglehetősen mocskos történet kerekedhet – mondta.

– Tapasztalataim alapján a legtöbb rendőrségi történet mocskos – nézett rá mogorván Ohls, és szemöldökét felborzolva felém fordult. – Elérkezett a maga műsorideje, Marlowe. Adja elő a történteket.

Előadtam a történteket.

Két részletet kihagytam, bár a kettő közül az egyikről abban a percben nem is tudtam, hogy miért hagyom ki. Kihagytam Carmen látogatását Brody lakásán és Eddie Mars jelenését Geigernél aznap délután. A többit elmondtam hajszálra úgy, ahogy történt.

Cronjager egy percre sem vette le a tekintetét az arcomról, s az ő arca kifürkészhetetlen maradt. A végén teljes csönd következett egy hosszú percen át. Wilde is némán ült, szürcsölte a kávéját, és finoman szívta a pettyes szivarját. Ohls a nagyujja körmét bámulta.

Cronjager lassan hátradőlt a székében, keresztbe tette a térdén a lábát, s vékony, ideges kezével megdörzsölte a bokacsontját. Sovány arcát erős ráncba vonta. Halálos udvariasság volt a hangjában:

– Szóval mást nem is tett, mint hogy nem jelentett egy gyilkosságot, mely az éjszaka folyamán történt, s ma egész nap szaglászott a maga szakállára, minek eredményeképpen ez a Geiger-féle suhanc az este folyamán elkövethetett még egy gyilkosságot.

– Mást nem tettem – mondtam. – Meglehetős kutyaszorítóban voltam. Nyilván nem mindenben cselekedtem helyesen, de meg akartam védeni az ügyfelem érdekeit, és nem volt okom feltételezni, hogy a fickó revolverrel fog vadászni Brodyra.

– Az ilyesféle feltételezések a rendőrségre tartoznak, Marlowe. Ha tegnap éjszaka bejelentette volna Geiger halálát, nem került volna rá sor, hogy a könyveket az üzletből Brody lakására szállítsák. A srác nem akadt volna Brody nyomára, s így nem ölte volna meg. Igaz, Brody előbb vagy utóbb úgyis megkapta volna a magáét. Az effélék általában hamar megkapják. Egy emberélet azonban mégiscsak egy emberélet.

– Helyes – feleltem. – Mondja meg ezt legközelebb a kopóinak, amikor ledurrantanak egy halálra rémült, nyavalyás kis tolvajt, aki egy lopott pótkerékkel szalad végig a hátsó utcán.

Wilde két kézzel keményen az asztalra csapott:

– Elég legyen ebből – mondta. – Mitől olyan bizonyos benne, hogy ez a Taylor fiú lőtte le Geigert? Ha megtalálták is Taylornál vagy a kocsijában a fegyvert, ami Geiger halálát okozta, nem következik belőle feltétlenül, hogy ő volt a gyilkos. A zsebébe is dughatta a revolvert valaki... teszem azt, Brody, a valódi gyilkos.

– Fizikailag elképzelhető – válaszoltam –, de lélektanilag nem. Túl sok véletlennel számol, és túl sok olyan tényezővel, ami nem fér össze Brodynak meg a nőjének a jellemével, illetve a terveik jellegével. Hosszan beszéltem Brodyval. Csirkefogó, de nem gyilkostípus. Két revolvere volt, de egyiket sem hordta magánál. Megpróbált módot találni rá, hogy beszálljon a Geiger-féle buliba, amelynek természetesen minden apró részletét ismerte a nő révén. Azt állította, hogy olykor-olykor nyomon követte Geigert, látni akarta, hogy áll-e mögötte valami keményebb legény. Én hiszek neki. Azzal, hogy ő ölte meg Geigert, hogy megszerezze a könyveit, aztán meglépett egy aktfényképpel, amelyet épp akkor vett fel Geiger Carmen Sternwoodról, majd bedugta a fegyvert Owen Taylor zsebébe, és Taylort a Lídó alatt belökte az óceánba, egy kicsit sokat tételeznek fel róla. Taylornak volt rá oka, hogy megölje Geigert: veszett féltékenysége; s volt rá alkalma is. Elvitte Sternwoodék egyik kocsiját engedély nélkül. A lány szeme előtt ölte meg Geigert, és Brody, ha gyilkol is, ezt semmiképp sem tette volna. Ezt nem tudom elképzelni senkiről, akinek Geiger iránti érdeklődése pusztán üzleti jellegű. Taylor azonban megtehette. Ha valami, hát az az aktfénykép belevihette ebbe.

Wilde halkan nevetett, és Cronjagerre pillantott a szeme sarkából. Cronjager megköszörülte a torkát, horkantott egyet. Wilde megkérdezte:

– És mire volt jó a holttestet elrejteni? Nem látom be, ennek mi értelme lehetett.

– A kölyök nem vallotta be – válaszoltam –, de csakis ő tehette. Brody nem ment volna vissza a házba azután, hogy lelőtte Geigert. A fiú nyilván azalatt érkezett oda, amíg Carment szállítottam hazafelé. Természetesen félt a rendőrségtől, már csak azért is, mert ő az, ami; s alkalmasint arra gondolt, hogy el kellene rejtenie a holttestet, amíg a holmiját eltávolítja a házból. A szőnyegen látható nyomokból arra lehet következtetni, hogy kivonszolta az elülső ajtón, és valószínűleg levitte a garázsba. Aztán összecsomagolta minden holmiját, és elszállította a házból. Később, valamikor az éjszaka folyamán, még mielőtt a holttest megmerevedett, feltámadt a lelkifurdalása, rájött, hogy nem valami szépen bánt el halott barátjával. Visszament tehát, és kiterítette őt az ágyon. Mindez természetesen csak feltételezés.

Wilde bólintott:

– Ma reggel pedig lement az üzletbe, mintha mi sem történt volna, és nyitva tartotta a szemét. Amikor aztán Brody elszállíttatta a könyveket, megleste, hova kerülnek, és úgy gondolta, hogy akárki kaparintotta meg őket, az ölhette meg Geigert, csakis a könyvekért. Az is elképzelhető, hogy többet tudott a nőről és Brodyról, mint azok hitték. Magának mi a véleménye, Ohls?

– Ezt ki fogjuk találni – mondta Ohls –, csakhogy Cronjager nehézségein ez nem sokat segít. Neki a legfőbb fájdalma, hogy ez az egész tegnap éjszaka történt, és ő csak most értesült róla.

– Azt hiszem, tudok rá módot találni, hogy ezt a kérdést is megoldjam – mondta komoran Cronjager. Mogorván nézett rám, aztán rögtön elkapta a tekintetét.

Wilde meglóbálta a szivarját:

– Lássuk a tárgyi bizonyítékokat, Marlowe.

Kiürítettem a zsebeimet, és az asztalra raktam a zsákmányt: a három kötelezvényt és Geiger levelét Sternwood tábornokhoz, Carmen fényképeit, továbbá a kék noteszt a titkosírásos név- és címlistával. Geiger kulcsait már előzőleg odaadtam Ohlsnak.

Wilde átnézte a holmikat, s közben finoman pöfékelt a szivarjával. Ohls rágyújtott egy játékszivarra, és békésen fújta a füstöt a mennyezett felé. Cronjager az asztal fölé hajolt, és ő is megnézte, amit Wilde elé tettem.

Wilde megérintette a Carmen által aláírt három kötelezvényt, és így szólt:

– Azt hiszem, ez csak sima blöff volt. Ha Sternwood tábornok kifizeti, annak csak az lehet az oka, hogy valami még rosszabbtól tart. Akkor Geiger megszorította volna a csavarokat. Tudja, hogy mitől fél a tábornok? – Rám nézett.

Megráztam a fejemet.

– Az egész ügyet elmondta; s nem hagyott ki semmi lényeges részletet?

– Egy-két magántermészetű dolgot. S ezeket továbbra sem kívánom elmondani, Mr. Wilde.

– Hah! – szólt Cronjager, és mély érzelemmel felhorkantott.

– Milyen indokkal? – kérdezte nyugodtan Wilde.

– Ügyfelemet mindenképpen megilleti ez a védelem, hacsak Nagy Esküdtszék elé nem kerül az ügy. Engedélyem van rá, hogy magándetektívként működjem. Gondolom, az a szó, hogy “magán”, nemcsak a cizellált stílus kedvéért van ott. Két gyilkosságot adtam a hollywoodi nyomozócsoport kezére, mindkettőt megoldva. Kezükben van mind a két gyilkos. Mindkét esetben megvan a motívum, és megvan az eszköz. A zsarolási ügyről hallgatni kell, legalábbis, ami az érdekeltek nevét illeti.

– Miért? – kérdezte ismét Wilde.

– Ez természetesen oké – mondta szárazon Cronjager. – Boldogok vagyunk, hogy egyszer egy ilyen tekintélyes privát hekus ügyeihez falazhatunk.

– Megmutatom, hogy miért – mondtam. Felálltam, és kimentem a kocsimhoz az utcára, elővettem a Geiger boltjából származó könyvet. Az egyenruhás rendőrségi sofőr Ohls kocsija mellett állt. A fiú bent ült a kocsiban, s oldalvást, a sarokba támaszkodott.

– Szólt valamit? – kérdeztem.

– Volt egy javaslata – mondta a zsaru és kiköpött. – Hagyom, hadd mulassa ki magát.

Visszamentem a házba, letettem a könyvet Wilde asztalára és kicsomagoltam. Cronjager az asztal másik végében telefonált. Ahogy beléptem, letette a kagylót és leült.

Wilde merev faarccal átlapozta a könyvet, majd becsukta, és odatolta Cronjager elé. Cronjager kinyitotta, megnézett egy oldalt, kettőt, aztán gyorsan becsukta a könyvet. Arccsontjai fölött egy-egy féldolláros nagyságú, vörös folt virított.

– Nézze meg a bepecsételt időpontokat az üres első lapon.

Cronjager ismét kinyitotta a könyvet, és megnézte a dátumokat.

– Nos?

– Adott esetben – mondtam – eskü alatt fogom vallani, hogy ez a könyv Geiger boltjából származik. A szőke nő, Agnes, vallani fog róla, hogy miféle forgalmat bonyolított le ez a bolt. A vak is láthatja, hogy ez a könyvkereskedés csak fal valami piszkos ügyhöz. A hollywoodi rendőrség mégis eltűrte a működését, s erre nyilván megvoltak a maga jó okai. Merem állítani, hogy a Nagy Esküdtszéket felettébb érdekelni fogja, hogy milyen természetűek ezek az okok.

Wilde elvigyorodott.

– A Nagy Esküdtszékek abbéli meglehetősen hiú igyekezetükben, hogy rájöjjenek, hogy ezt vagy azt a várost miért éppen úgy igazgatják, ahogy igazgatják, olykor kényes kérdésekkel állnak elő.

Cronjager egyszerre fölállt, és feltette a kalapját.

– Én itt egyedül vagyok három ellen – lökte oda. – Az én feladatom a gyilkossági ügy kinyomozása. Hogy ez a Geiger pornográf irodalmat forgalmazott, az nem rám tartozik. Mindamellett belátom, hogy a nyomozó csoportot nem érintené kellemesen, ha ezt az ügyet szellőztetnék az újságok. Tessék, mit kívánnak?

Wilde Ohlsra tekintett. Ohls nyugodtan mondta:

– Át kívánom adni a foglyot. Menjünk.

Felállt. Cronjager indulatosan pillantott rá, majd hosszú léptekkel kicsörtetett a szobából. Ohls követte. Ismét bezárult az ajtó. Wilde az asztalán dobolt, majd rám nézett tiszta, kék szemével.

– Meg kell értenie, hogy milyen érzéseket ébreszt az efféle eltussolás bármilyen zsaruban – mondta. – Vallomást kell tennie majd az egészről, legalábbis az irattár számára. Gondolom, lesz rá mód, hogy a két gyilkosságot elkülönítve kezeljék, és Sternwood tábornok nevét kihagyják mind a kettőből. Tudja, hogy miért nem téptem ki a fülét?

– Nem. Meg voltam győződve, hogy tőből fogja kiszakítani mind a kettőt.

– Mit kap maga ezért az egészért?

– Napi huszonöt dollár, plusz a költségek.

– Ez eddig ötven dollárt jelent meg némi benzinpénzt.

– Így valahogy.

Oldalt billentette a fejét, és bal kezének kisujját végighúzta az állán.

– És maga ezért a pénzért kész maga ellen haragítani az ország fél rendőrségét?

– Nem szívesen teszem – mondtam. – De hát mi más választásom van? A megbízóm számára dolgozom. Meg kell élnem, s ezért cserébe csak azt nyújthatom, ami az enyém. Azt a kevés spirituszt és értelmi képességet, amivel az Úr megáldott, meg azt, hogy hagyom magamat ide-oda pofozni, csak hogy az ügyfeleimet bizonyos dolgoktól megkíméljem. Elveim ellen való, hogy annyit is mondjak, amennyit ma este elmondtam, mielőtt megbeszéltem volna a tábornokkal. Ami a dolog eltussolását illeti, magam is dolgoztam a rendőrségen. Bármely nagyvárosban tizenkettő esik egy tucatra az efféle esetekből. Valahányszor egy kívülálló próbál elkenni valamit, a dekások nagyhangúan érzelmes húrokat pengetnek; de ők maguk naponta teszik ugyanezt, hogy lekötelezzék egy barátjukat vagy bárkit, aki egy parányi befolyással rendelkezik. Én pedig még nem végeztem. Még mindig a megbízatásomon dolgozom. Szükség esetén másodszor is ugyanígy fogok cselekedni.

– Feltéve, hogy Cronjager nem vonatja be az engedélyét – vigyorodott el Wilde. – Azt mondta, hogy egy-két magántermészetű ügyet elhallgatott. Milyen jellegűek ezek?

– Még mindig az ügyön dolgozom – feleltem, és egyenesen szembenéztem vele.

Wilde rám mosolygott, őszinte és merész volt a mosolya, mint általában az íreké.

– Hadd mondjak magának valamit, ember. Apám közeli barátja volt az öreg Sternwoodnak. Én megtettem mindent, amit a hivatalom keretei között megtehettem, s talán jóval többet is, hogy megkíméljem az öregurat a bánattól. Hosszú távon azonban ez nem sikerülhet. Az a két lány, különösen a kis szőke bestia, előbb vagy utóbb bele fog keveredni valami olyasmibe, amit már nem lehet elkenni. Nem szabadna ennyire szabadjára engedni őket. Ebben az öregúr a hibás. Azt hiszem, nem jött még rá, hogy milyen világban élünk ma. S még valamit megemlítenék most, hogy mint férfi a férfival beszélünk egymással, s nem kell sötéten néznem magára. Egy dollárt tennék egy lyukas kétcentes ellenében, hogy a tábornok attól fél, hogy veje, az ex-szeszcsempész valamiképpen bele van keveredve az ügybe, és igazából azt remélte magától, hogy kiderítse, a fickó ártatlan. Mi a véleménye erről?

– Amennyit én Reganról tudok, annak alapján nem úgy képzelem el, mint aki zsarolásra adja a fejét. Aranyélete volt, ahol volt, és ő simán faképnél hagyta az egészet.

Wilde fújt egyet.

– Hogy mennyire volt arany az az élet, azt nem tudhatom sem én, sem maga. Ha olyan ember volt, amilyennek képzelem, valószínűleg nem is találta olyan aranyéletnek. Mondta magának a tábornok, hogy Regant keresi?

– Azt mondta, szeretné tudni, hogy hol van, és szeretné tudni, hogy nincs semmi baja. Szerette Regant, és fájt neki, hogy a fiú búcsú nélkül elpárolgott.

Wilde hátradőlt, és összevonta a szemöldökét.

– Értem – mondta más hangon. Keze az íróasztalra rakott holmival babrált. Geiger kék noteszét külön tette, s a többi tárgyi bizonyítékot felém tolta. – Ezeket akár el is viheti – mondta. – Már nem lesz szükség rájuk.