IV.

A. G. Geiger üzlete a bulvár északi oldalán állt, nem messze Las Palmastól. Középen, mély benyílóban volt a bejárati ajtó, s a sárgaréz keretes ablakok mögött spanyolfal állt, így az üzlet belsejébe nem láttam be. A kirakatok tömve voltak keleti csecsebecsékkel. Nem tudtam megállapítani, van-e közöttük valódi érték, minthogy magam nem gyűjtöm a régiségeket, eltekintve a kifizetetlen számláktól. A bejárati ajtót egy szál sima üveglap alkotta, de ezen át sem láttam többet, annyira sötét volt az üzlet belsejében. A bolt mellett egyfelől az épület kapuja nyílt, a másik oldalon egy csillogó, finom ékszerüzlet. Az ékszerész a boltja ajtajában állt, egyik sarkáról a másikra billegett, láthatóan unatkozott: magas, elegáns, ősz hajú zsidó, vékony anyagú, sötét ruhában, a jobb kezén mintegy kilenckarátnyi gyémánttal. Ahogy Geiger boltjába befordultam, ajka beavatott, finom mosolyra húzódott. Eleresztettem az ajtót, mely csendesen becsukódott, s beljebb mentem a faltól falig húzódó, vastag, sötétkék szőnyegen. Néhány kék bőrfotel állt az üzletben, mellettük dohányzóállványok. Fényes, keskeny asztalokon aranyozott bőrkötésű könyveket állítottak ki, két-két könyvtámasz között. A falakon függő üvegszekrényeket további aranyozott bőrkötésű könyvek töltötték meg. Finom holmi volt, az a fajta könyv, amelyet méterszám vásárolnak meg pénzes vállalkozók, aztán beleragasztatják valakivel a kötetekbe az ex librist. Hátul közfal emelkedett, erezett fából, a közepén csukott ajtó. A közfal és az üzlet fala által alkotott sarokban, kis íróasztal mögött, melyen faragottfa-lámpa állt, egy nő ült.

Lassan felemelkedett, és felém billegett testhez álló, fekete ruhájában, mely elnyelt minden fényt. Hosszú combjai voltak, s volt a járásában valami ismerős, egy bizonyos ritmus, amellyel eddig nem kimondottan könyvkereskedésekben találkoztam. Platinaszőke volt, a szeme zöldes, a szempillája aláárnyékolt, s simán hátrafésült haja szabadon hagyta két fülét, melyekben két nagy achát fülbevaló gombja csillogott. A körmeit ezüstszínűre lakkozta.

Előrejött: épp annyi nemiség áradt belőle, amivel egy üzletember nyugodt ebédjét tönkreteheti; megbillentette a fejét, hogy puhán fénylő hajában helyresimítson egy rakoncátlan, de nem túl rakoncátlan fürtöt. A mosolya tapogatózó volt, bár némi rábeszélés árán kedvesnek is elfogadhatta az ember.

– Parancsol valamit? – érdeklődött.

Rajtam volt a szarukeretes napszemüvegem. Elváltoztatott, vékony, csicsergő hangon kérdeztem:

– Akadna egy 1860-as kiadású Ben Hurja?

Hajszál híján azt mondta, hogy “He?”, végül azért lenyelte. Ridegen mosolygott:

– Első kiadás?

– Harmadik – válaszoltam. – Az, amelyiknek a 116-ik oldalán az erratum található.

– Attól félek, hogy nincsen – pillanatnyilag.

– És az 1840-es Chevalier Audubon, az egész sorozat, természetesen?

– Öö... nincsen, pillanatnyilag nincs – válaszolta mogorván. E pillanatban már csak egy hajszálon függött a mosolya, és érdekes lett volna megtudni, hogy mi lesz, ha le talál pottyanni az arcáról.

– Önök ugye foglalkoznak könyvárusítással? – kérdeztem udvarias fejhangomon.

Végigmért. Mosolynak nyoma sem volt már az arcán. A pillantása csaknem egészen kemény lett. A testtartása igen egyenes és merev. Az üvegezett polcok felé intett ezüstre lakkozott körmeivel:

– Ezek mire emlékeztetnek... grapefruitra? – érdeklődött csípősen.

– Ó, tudja, az ilyesmi engem nemigen érdekel: feltehetően tele van acélmetszetekkel, két pennyt ér a színes, egyet a sima. A szokásos hétköznapi holmi. Nem. Sajnálom. Nem.

– Értem. – Igyekezett ismét mosolyt erőszakolni az arcára. Mérges volt, mint egy mumpszos városatya. – Esetleg Mr. Geiger... de ő pillanatnyilag nincs itt. – A pillantása engem tanulmányozott óvatosan. Annyit értett a könyvritkaságokhoz, mint én egy bolhacirkusz igazgatásához.

– Netán később bejön?

– Félek, hogy késő estig már nem várható.

– Nagy kár – válaszoltam. – Ó, be nagy kár. Leülök, és elszívok egy cigarettát ezeknek a foteleknek egyikében. Viszonylag szabad a délutánom. Nincs egyéb gondom, mint a trigonometria-feladatom.

– Hogyne – mondta ő. – Ho-ogyne, tessék.

Elterpeszkedtem az egyik karosszékben, és rágyújtottam a dohányzóasztalra odakészített, kerek nikkel öngyújtóval. A nő egyhelyben állt, alsó ajkát beharapta, a szemében némi zavar tükröződött. Végül bólintott, lassan sarkon fordult, és visszament a sarokba, az asztalkájához. A lámpa mögül lesett felém. Keresztbe tettem egymáson a lábaimat, és ásítottam egyet. A nő ezüstre lakkozott körmei az asztalon álló telefon kagylója után nyúltak, de keze félúton lehanyatlott, és dobolni kezdett az asztal lapján.

Csönd úgy öt percen át. Akkor kinyílt az ajtó, és egy magas, kiéhezett tekintetű madár lépett be rajta előkelően, bambusz sétapálcával és nagy orral, betette maga mögött az ajtót, nem hagyva, hogy a rugó csukja be, odalépett az asztalhoz, és letett egy papírba göngyölt csomagot. Zsebéből aranyozott sarkú, csatos irattárcát vett elő, és valamit mutatott a szőkének. A nő megnyomott egy gombot az asztalon. A nyurga szivar odalépett az erezett közfal ajtajához, és kinyitotta, keskenyre, épp hogy be tudott csúszni a nyíláson.

Végigszívtam a cigarettámat, és rágyújtottam egy újabbra. Lassan vánszorogtak a percek. Autók tülköltek, dörögtek a bulváron. Nagy, vörös távolsági autóbusz dübörgött el a bolt előtt. Közlekedési lámpa kattant. A szőke nő a vállára hajtotta a fejét, s tenyerét a szeméhez emelve, az ujjai között lesett felém. Nyílt az ajtó a közfalon, és kisurrant rajta a sétapálcás, nyurga ipse. Újabb, papírba göngyölt csomag volt nála, a formátuma egy nagyobb könyvére emlékeztetett. Odalépett a nő asztalához s fizetett. Úgy távozott, ahogy jött, óvatosan lépkedve, nyitott száján át lélegezve, s ahogy elment mellettem, mogorva oldalpillantást vetett rám.

Felálltam, megböktem a szőke nő felé a kalapom szélét, és kimentem a nyomában, Nyugati irányba tartott, kis, szoros ívben, pontosan a jobb cipője fölött ingatva a sétapálcáját. Nem volt nehéz dolog nyomon követni. Kabátját elég rikító színű lópokrócból szabhatták, széles válltöméséből úgy kandikált ki a nyaka, mint egy zeller szára, s a feje ütemre ingott a végén, ahogy járt. Másfél saroknyit haladtunk. A Highland Avenue közlekedési lámpájánál beértem, s hagytam, hogy meglásson. Közömbös, majd hirtelen elkomoruló pillantással nézett felém, s gyorsan elfordult. Áthaladtunk a zöld lámpánál a Highlanden, és mentünk még egy saroknyit. Megnyújtotta lépteit, s hosszú lábával húszméteres előnyre tett szert a sarokig. Befordult jobbra. Negyven lépést ment fölfelé, ott megállt, a karjára akasztotta sétapálcáját, s előkotort egy bőr cigarettatárcát a zakója külső zsebéből. Cigarettát tett a szájába, leejtette a gyufáját, ahogy felemelte, visszanézett, s meglátva, hogy a sarokról figyelem, úgy egyenesedett fel, mintha megbillentette volna valaki hátulról. Szinte porzott az aszfalt a lábai alatt, olyan sebesen eredt neki fölfelé hosszú, esetlen lépteivel, újra meg újra a járdába döfve a sétapálcáját. Megint balra fordult be. Mire odaértem, ahol befordult, legalább fél háztömbnyi előnyre tett szert. Meglihegtetett. Fákkal szegélyezett, keskeny utca volt ez; egyfelől hosszú fal szegélyezte, a másik oldalon három kis zsákutca torkollott belé. A madár eltűnt. Jobbra-balra kémlelve tébláboltam a járdán. Azután megláttam valamit a második villasoron. La Baba volt az utca neve, csendes hely, két sor, fák árnyékába húzódó villával. A középső járdán kurtára és zömökre nyírott olasz ciprusok sorakoztak, s alakjuk bizonyos fokig az Ali Baba és a negyven rabló olajos korsóira emlékeztetett. A harmadik korsó mögött meglibbent egy harsány mintájú kabátujj.

Nekitámaszkodtam a sétány egyik borsfájának és vártam. A dombok felől megint megdördült az ég. A délen tornyosuló, fekete felhőkön visszaverődött a villámok fénye. Néhány tétova esőcsepp toccsant le az aszfaltra, s ötcentes nagyságú foltokat rajzolt rá. A levegő éppolyan mozdulatlan volt, mint Sternwood tábornok orchideaházában. Ismét meglibbent a fa mögött a kabátujj, aztán kibukkant egy nagy orr, egy fél szem és egy kevés vörösesszőke haj, melyről hiányzott a kalap. A fél szem felém bandzsított. Majd eltűnt. Aztán felbukkant a párja a fa túlsó oldalán: akár a fakopáncs. Eltelt öt perc. Ennyi elég is volt neki. Az ilyennek rongyból vannak az idegei. Hallottam, hogy gyufa sercen, aztán fütyörészni kezd valaki. Egy sötét árnyék a következő fához surrant a füvön. S máris egyenesen felém tartott a járdán, a sétapálcáját lóbálva, fütyörészve. Savanyú fütyörészés telt csak tőle, vibrált az idegességtől. Tétován felfelé bámultam a sötét égre. Nem volt egészen három méternyire, ahogy elhaladt mellettem, s felém se pillantott. Most már biztonságban érezte magát. Megszabadult a szajrétól.

Figyeltem, ameddig el nem tűnt, aztán felfelé indultam a La Baba köz középső sétányán, és széthajtottam a harmadik ciprus ágait. Kivettem az ágak közül egy becsomagolt könyvet, a hónom alá dugtam, és továbbmentem. Senki sem kiáltott utánam.