II.

 

 

Bármi is volt odafent, újabb lengőajtó zárta el a lépcső tetejétől. A nagydarab férfi könnyedén belökte a hüvelykujjával, és beléptünk a helyiségbe. Hosszú, keskeny szoba volt, nem túl tiszta, nem túl világos, nem túl vidám. Az egyik sarokban négerek kockáztak egy magányos lámpa fényében, és dudorásztak hozzá. A jobb oldali falnál egy bárpult állt. A helyiség jelentős részét apró, kerek asztalok foglalták el. Kevés vendég volt, férfiak, nők, mind négerek.

A kockázók dudorászását mintha félbevágták volna, és az asztal felett kialudt a lámpa. A hirtelen csend súlyos volt, akár egy vízzel elárasztott csónak. Szemek követtek minket, szürke és koromfekete arcokban ülő gesztenyeszín szemek. Fejek fordultak felénk lassan, és csillogva meredtek ránk azok a szemek, a másik faj tagjainak kijáró halott, idegen csendben.

A túlfélen termetes, vaskos nyakú néger támasztotta a bárpultot. Ingujját rózsaszín szalaggal kötötte le, széles hátán nadrágtartó feszült. Nyugodtan kiírhatta volna magára, hogy „kidobó”.

Lassan letette a földre felemelt lábát, lassan megfordult, ránk nézett, miközben alig látható terpeszbe helyezkedett, és vastag nyelvével végignyalta az ajkát. Viharvert arca úgy festett, mintha már minden elképzelhető dologgal összeverték volna, talán a kotróvedret leszámítva. Sebhelyes, laposra kalapált, megvastagodott, tulitarka, felhólyagzott arc volt. Ennek az arcnak nem volt félnivalója. Már minden elképzelhető dolgot átélt.

Rövid, hullámos haja árnyalatnyit őszült. Hiányzott az egyik fülcimpája.

A férfi nehéz volt és széles. Vastag, súlyos lába kicsit görbén hajlott, ami ritkaság a négereknél. Megint megnyalta a száját, elmosolyodott és megmozdította roppan testét. Kissé görnyedten közeledett, harcra készen. A nagydarab csendben várt.

A rózsaszín szalagot viselő néger súlyos, barna keze megpihent a nagydarab mellkasán. Akkora volt a marka, mint egy gerenda. A nagydarab meg sem moccant. A kidobó kedvesen elmosolyodott.

– Fehér ember nuku, testvér. Csak színesek. Bocs.

A nagydarab férfi szomorú, szürke szeme megrebbent és végigsöpört a szobán. Árnyalatnyit elvörösödött az arca.

– Bokszosok – motyogta dühösen. Aztán felemelte a hangját. – Hol van Velma? – kérdezte a kidobót.

A néger nem tűnt túlságosan boldognak. Szemügyre vette a nagydarab férfi ruháját, barna ingét és sárga nyakkendőjét, durva anyagból készült zakóját a golflabdákkal. Vaskos fejét aprókat ingatva minden lehetséges szögből felmérte a látványt. Lenézett a krokodilbőr cipőre. Halkan felkuncogott. Meglepettnek tűnt. Kicsit megsajnáltam. Megint megszólalt, még mindig halkan.

– Aszondod, Velma? Nincs itten semmilyen Velma, testvér. Se pia, se nők, semmi. Csak az ajtó, fehér fiú, de azon ki is lehet menni iziben.

– Velma itt dolgozott – mondta a nagydarab. Úgy beszélt, mintha álmodná az egészet, mintha magányosan sétálgatva árvácskákat szedegetne az erdőben. Elővettem a zsebkendőmet, és megint megtöröltem a tarkómat.

A kidobó hirtelen felnevetett.

– Háppersze – mondta, és gyors pillantást vetett hátra, a közönsége felé. – Velma itten dolgozott. De már nem dolgozik itten, de nem ám. Visszavonult. Hehe.

– Levehetnéd rólam az átkozott mancsodat – mondta a nagydarab.

A kidobó fancsali képet vágott. Nem szokott hozzá, hogy így beszéljenek vele. Levette a kezét a nagydarab férfi ingéről, és padlizsánnyi méretű és színű ökölbe szorította. Neki számításba kellett vennie a munkáját, messze földön híres keménységét, a közvéleményt. Egy másodpercig mérlegelt, aztán hibát követett el. Hirtelen mozdulattal meglendült a könyöke, és ökle keményen, kurtán belepancsolt a nagydarab férfi állkapcsába. Halk sóhaj rebbent végig a helyiségen.

Jó ütés volt. A néger ejtett vállal, egész testtel indította. Nem kevés erőt fektetett bele, és láthatóan nagy gyakorlata volt benne. A nagydarab feje szinte meg sem rezzent. Nem is próbálta kivédeni az ütést. Kicsit megrázta magát, halk hang tört fel a torkából, és nyakánál fogva megragadta a kidobót.

A kidobó megpróbálta térddel gyomron rúgni. A nagydarab meglódította a levegőben, csiricsáré cipője kicsit megcsúszott a padlót borító linóleumon. Megfordította a kidobót, jobb kezével rámarkolt az övére. Az öv spárgaként szakadt ketté. A nagydarab férfi roppant keze rásimult a kidobó hátára, és nagy lendületet vett. Egyszerűen áthajította a szobán. A kidobóember pörögve, tántorogva, kezével kaszálva zúdult végig a helyiségen. Hárman ugrottak el előle. Átzuhant egy asztalon, és akkora csattanással vágódott a padlónak, hogy azt valószínűleg Denverben is meghallották. Aztán nem mozdult.

– Van pár manus – mondta a nagydarab –, aki nagyon nem tudja, mikor kell keménykedni. – Felém fordult.

– Ja – mondta. – Gyerünk, szlopáljunk valamit.

A bárpulthoz ballagtunk. A vendégek, egyesével, kettesével, hármasával, csendes árnyékokként, nesztelenül lopóztak végig a szobán, nesztelenül surrantak ki az ajtón, le a lépcsőn. Hangtalanul, mint füvön suhanó árnyékok. Még az ajtószárnyak sem csaptak zajt.

A pultnak támaszkodtunk.

– Whiskyt, tisztán – mondta a nagydarab. – Lökje, mit kér.

– Whiskyt, tisztán – mondtam én.

Kaptunk kettőt.

A nagydarab férfi kedvetlenül lötykölte az italát a vastag falú, zömök pohárban. Komoran meredt a csaposra, a vékony, fehér kötényes, idegesnek látszó négerre, aki úgy mozgott, mintha fájna a lába.

– Te tudod, hol van Velma?

– Hogy Velma? – nyüszítette a csapos. – Nem láttam én errefelé mostanság. Nem uram, mostanság nem.

– Mióta dolgozol itt?

– Nos. – A csapos letette a törlőrongyot, és homlokát ráncolva számolni kezdett az ujjain. – Asszem, tíz hónapja, nagyjából. Talán egy éve. De...

– Tornáztasd csak az agyadat – mondta a nagydarab.

A csapos szeme kidülledt, ádámcsutkája úgy ugrándozott, mint egy lefejezett csirke.

– Mikor lett bokszos csehó ebből a trágyadombból? – dörrent rá a nagydarab mogorván.

– Hogy mi?

A nagydarab férfi keze ökölbe szorult, ujjai között majdnem teljesen eltűnt pohár.

– Van annak öt éve is – mondtam én. – A fickó az égvilágon semmit sem tudhat egy Velma nevű fehér lányról. De más sem.

A nagydarab úgy nézett rám, mintha előtte keltem volna ki egy tojásból. Az ital láthatóan nem javított a hangulatán.

– Ki a francos nyavalya kérte, hogy beleüsse az orrát? – kérdezte.

Elmosolyodtam. Széles, barátságos, meleg mosoly volt.

– Én vagyok az, aki magával jött. Rémlik?

Akkor aztán visszamosolygott, színtelen, fehér, teljesen üres vigyorral.

– Whiskyt – utasította a csapost. – Szedd a lábad. Adj inni.

A csapos a szemét forgatva eliszkolt. A pultnak támasztottam a hátamat és körülnéztem a szobában. A csapost, a nagydarab férfit, engem és a fal mellé zuhant kidobót leszámítva teljesen üres volt. A kidobóember megmoccant. Lassan araszolt előre a padlón, mint egy csonka szárnyú légy. Az asztalok mögött lopakodott, fáradtan. Hirtelen öregember lett belőle, aki elveszítette az illúzióit. Figyeltem, ahogyan mozog. A csapos letett még két adag italt. A pult felé fordultam. A nagydarab közömbösen a padlón araszoló kidobóra pillantott, aztán nem törődött vele többet.

– Nem sok maradt a kricsmiből – mondta bánatosan. – Volt itt egy kis színpad, egy zenekar meg pár kedves kis szoba, ahol a férfiember kedvére kirúghatott a hámból. Velma danászgatott egy kicsit. Vörös hajú tyúk volt. Édes, mint a kandiscukor. Úgy volt, hogy hozzám jön feleségül, amikor hűvösre tettek.

Megmarkoltam a második adag italt. Kezdett elegem lenni a kalandból.

– Milyen hűvösre? – kérdeztem.

– Mit gondol, mit csináltam a nyolc év alatt?

– Lepkéket gyűjtött.

Banán vastagságú mutatóujjával a mellére bökött.

– Sitten voltam. Malloy a nevem. Bivaly Malloy-nak is hívnak, mert akkora darab vagyok. A nagy tennessee-i bankrablás. Negyven lepedő. Szólóban. Ez már döfi, mi?

– Most akarja elkölteni?

Szúrós pillantást vetett rám. A hátunk mögül zaj hallatszott. A kidobónak sikerült talpra állnia. Kicsit tántorgott. Megmarkolta a játékasztal mögötti sötét ajtó kilincsét. Kinyitotta az ajtót, aztán félig-meddig bezuhant rajta. Az ajtó becsapódott. Zár kattant.

– Hát ez meg hová ment? – érdeklődött Bivaly Malloy.

A csapos szeme vadul cikázott, aztán megállapodott az ajtón, ami mögött a kidobó eltűnt.

– Az... az ottan Mister Montgomery irodája, uram. Ő itten a fejes. Ottan hátul van az irodája.

– Ő akár tudhatja is – mondta a nagydarab. Egy nyeletre legurította az italt. – Jobban teszi, ha nem mókázik velem. Még kettőt ugyanebből.

Lassú, könnyed léptekkel átvágott a szobán, mint aki fikarcnyit sem törődik a világgal. Roppant háta eltakarta az ajtót. Zárva volt. Megrángatta, és az ajtó kivágódott. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót.

Csend volt. A csaposra néztem. A csapos visszanézett rám. Pillantása elgondolkodóvá vált. Letörölte a pultot, sóhajtott és a jobb karjára támaszkodott.

Átnyúltam a pult felett és megfogtam a karját. Vékony volt és törékeny. Megmarkoltam és elmosolyodtam.

– Mi tartogat odalent, fiacskám?

Megnedvesítette az ajkát. A karomra támaszkodott, és nem szólt semmit. Csillogó arca szürkére fakult.

– Az a fickó kemény gyerek – mondtam neki. – És hajlamos jobban bekeményíteni. Az ital hozza ki belőle. Egy lányt keres, akit valaha ismert. Ez a hely régebben a fehérek szórakozóhelye volt. Érthető?

A csapos megnyalta az ajkát.

– Hosszú ideig volt távol – mondtam. – Nyolc évig. Úgy tűnik, nem fogta fel, mennyire sok idő ez, bár hajlok rá, hogy nála ez egy egész élet. Úgy gondolja, az embereknek tudniuk kell, hol van az a lány. Érthető?

– Azt hittem, maga vele van – mondta a csapos lassan.

– Nem tehettem mást. Kérdezett tőlem valamit odalent, aztán a hóna alá kapott és felhozott ide. Sohasem láttam. De nem szeretném, ha engem is megröptetne. Mit rejteget odalent?

– Van egy lefűrészelt sörétesem – mondta.

– Ccc. Ez törvényellenes – suttogtam. – Nézze, mi egy csapatban játszunk. Van valami más?

– Van egy revolverem – mondta a csapos. – Egy szivarosdobozban. Erissze el a karomat.

– Az remek lesz – mondtam. – Most pedig húzódjon odébb. Csak nyugodtan. Oldalra. Semmi szükségünk nehéztüzérségre.

– Mondja maga – horkantott fel a csapos, és kirántotta megfáradt kezét a szorításomból. – Mondja...

Elhallgatott. Megrebbent a szeme. Felkapta a fejét.

Tompa, pukkanó zaj hallatszott hátulról, a játékasztal mögötti csukott ajtón túl. Lehetett akár ajtócsapódás is. Szerintem nem az volt. A csapos szerint sem.

A csapos megdermedt. Eltátotta a száját. Hallgatóztam. Nem hallatszott más hang. Gyorsan megindultam a pult túlsó vége felé. Túl sokáig hallgatóztam.

A hátsó ajtó csattanva kinyílt és Bivaly Malloy rontott ki rajta egyenletes, döngő léptekkel, aztán megtorpant, lába földbe gyökerezett, arcára sápadt, széles mosoly ült ki.

A 45-ös Colt Army játékpisztolynak tűnt a kezében.

– Senki se próbáljon okoskodni – mondta barátságosan. – Mancsokat a bárpultra.

A csapos és én a pultra tettük a kezünket.

Bivaly Malloy fürkésző pillantással mérte végig a helyiséget. Vigyora feszült volt, mintha odaszögezték volna. Megmozdította a lábát, és csendesen átsétált a szobán. Úgy festett, mint aki puszta kézzel ki tudna rabolni egy bankot – még ezekben a ruhákban is.

Odajött a pulthoz.

– Kezeket fel, nigger – mondta lágyan. A csapos a magasba emelte a kezét. A nagydarab a hátam mögé lépett és gyakorlottan megmotozott a baljával. Lélegzete forrón perzselte a tarkómat. Elfordult.

– Mister Montgomery sem tudta, hol van Velma – mondta. – Megpróbálta elmagyarázni ezzel. – Kemény keze megpaskolta a fegyvert. Lassan megfordultam és ránéztem. – Ja – mondta. – Maga ismer engem. Nem fog elfelejteni, pajtás. Csak dalolja el a hekusoknak, hogy ne legyenek óvatlanok, ez a lényeg. – Meglóbálta a pisztolyt. – Hát akkor viszlát, cimborák. Ideje csípnem egy taxit.

Megindult a lépcső felé.

– Nem fizette ki az italt – mondtam.

Megállt és alaposan megnézett magának.

– Hát, végül is nem beszél hülyeséget – mondta –, de én a maga helyében nem erőltetném.

Ment tovább, kicsusszant a két lengőajtó között, léptei visszhangja kísérte, ahogy lement a lépcsőn.

A csapos lehajolt. Átvetettem magam a pulton, és ellöktem az útból. A pult alatti polcon törülközőbe csavart, lefűrészelt csövű sörétes puska hevert. Mellette szivarosdoboz. A szivarosdobozban egy 38-as automata. Mindkét fegyvert magamhoz vettem. A csapos a pult mögötti palacksornak vetette a hátát.

Visszamentem a bár hátsó részébe, be a játékasztal mögött tátongó ajtón. Egy folyosó volt mögötte, L-alakú, majdnem teljesen sötét. A kidobóember kezét-lábát szétvetve, öntudatlanul hevert a padlón, ujjai között kést szorongatott. Lehajoltam, kiszedtem a kezéből a kést és lehajítottam egy hátsó lépcsőn. A kidobó hortyogva lélegzett és ernyedt volt a keze.

Átléptem felette és kinyitottam az ajtót, amelyen az „Iroda” felirat díszelgett, lepattogzott, fekete festékkel.

Odabent apró, összekarcolt asztal állt egy félig bedeszkázott ablak mellett. Egy férfi ült merev háttal a székben. A széknek magas támlája volt, ami éppen felért a férfi tarkójáig. Feje hátracsuklott a magas támlára, ezért az orra a bedeszkázott ablak felé nézett. Egyszerűen összecsuklott, mint egy zsanér vagy egy kendő.

A férfi jobb keze mellett ki volt húzva egy fiók. A fiókban újságpapír hevert, olajfolttal a közepén. A fegyvert valószínűleg onnan húzta elő. Abban a pillanatban nyilván jó ötletnek tűnt, de Mr. Montgomery hátracsuklott feje azt bizonyította, hogy mégis rossz gondolat volt.

Az asztalon láttam egy telefont. Letettem a lefűrészelt csövű sörétest, és visszamentem bezárni az ajtót, mielőtt felhívtam volna a rendőrséget. Így nagyobb biztonságban éreztem magamat, és láthatóan Mr. Montgomery sem bánta.

Mire a riadóautó személyzete feldübörgött a lépcsőn, a kidobónak meg a csaposnak nyoma veszett, és az enyém volt az egész kóceráj.

Raymond ​Chandler összes Philip Marlowe története I.
titlepage.xhtml
index_split_000.html
index_split_001.html
index_split_002.html
index_split_003.html
index_split_004.html
index_split_005.html
index_split_006.html
index_split_007.html
index_split_008.html
index_split_009.html
index_split_010.html
index_split_011.html
index_split_012.html
index_split_013.html
index_split_014.html
index_split_015.html
index_split_016.html
index_split_017.html
index_split_018.html
index_split_019.html
index_split_020.html
index_split_021.html
index_split_022.html
index_split_023.html
index_split_024.html
index_split_025.html
index_split_026.html
index_split_027.html
index_split_028.html
index_split_029.html
index_split_030.html
index_split_031.html
index_split_032.html
index_split_033.html
index_split_034.html
index_split_035.html
index_split_036.html
index_split_037.html
index_split_038.html
index_split_039.html
index_split_040.html
index_split_041.html
index_split_042.html
index_split_043.html
index_split_044.html
index_split_045.html
index_split_046.html
index_split_047.html
index_split_048.html
index_split_049.html
index_split_050.html
index_split_051.html
index_split_052.html
index_split_053.html
index_split_054.html
index_split_055.html
index_split_056.html
index_split_057.html
index_split_058.html
index_split_059.html
index_split_060.html
index_split_061.html
index_split_062.html
index_split_063.html
index_split_064.html
index_split_065.html
index_split_066.html
index_split_067.html
index_split_068.html
index_split_069.html
index_split_070.html
index_split_071.html
index_split_072.html
index_split_073.html
index_split_074.html
index_split_075.html
index_split_076.html
index_split_077.html
index_split_078.html
index_split_079.html
index_split_080.html
index_split_081.html
index_split_082.html
index_split_083.html
index_split_084.html
index_split_085.html
index_split_086.html
index_split_087.html
index_split_088.html
index_split_089.html
index_split_090.html
index_split_091.html
index_split_092.html
index_split_093.html
index_split_094.html
index_split_095.html
index_split_096.html
index_split_097.html
index_split_098.html
index_split_099.html
index_split_100.html
index_split_101.html
index_split_102.html
index_split_103.html
index_split_104.html
index_split_105.html
index_split_106.html
index_split_107.html
index_split_108.html
index_split_109.html
index_split_110.html
index_split_111.html
index_split_112.html
index_split_113.html
index_split_114.html
index_split_115.html
index_split_116.html