XXX.

Vén Kíváncsi néhány centire kidugta az orrát az ajtón, óvatosan beleszimatolt a levegőbe, mintha azt ellenőrizné, korán nyílnak-e idén az ibolyák, pillantása végigsöpört az utcán, majd bólintott ősz fejével. Randall meg én levettük a kalapunkat. Ettől ezen a környéken valószínűleg Valentinóval kerültünk egy szintre. A nő emlékezett rám.

– Jó reggelt, Mrs. Morrison – mondtam. – Bemehetnénk egy percre? Ez itt Randall hadnagy a főkapitányságról.

– Jóságos ég, azt sem tudom, hol áll a fejem. A vasalás közepén vagyok – mondta.

– Csak egy percre szeretnék feltartani.

Félreállt, és mi beóvakodtunk mellette a Mason Cityből vagy honnan származó pohárszekrénnyel zsúfolt előszobába, onnan pedig a takaros, csipkefüggönyös nappaliba. A ház hátsó részéből vasalt ruhák illata áradt. Mrs. Morrison olyan óvatosan csukta be az ajtót, mintha piskótatésztából lenne.

Ma reggel kék-fehér kötényt viselt. Pillantása ugyanolyan metsző volt és az álla sem nőtt egy centit sem.

Lecövekelt előttem, felszegte az állát és a szemembe nézett.

– Nem kapta meg.

Olyan képet vágtam, mintha tudnám, miről beszél. Biccentettem és Randallra néztem és ő is biccentett. Az ablakhoz lépett, és kinézett Mrs. Florian házára. Halkan visszajött, hóna alá csapott kalappal, joviálisan, mint egy francia gróf egy iskolai színdarabban.

– Nem kapta meg – mondtam.

– De nem ám. Elseje szombat volt. Bolondok napja. Hehehe! – Elhallgatott, és majdnem megtörölte a száját a kötényével, amikor eszébe jutott, hogy az gumiból van. Ez egy kicsit elkedvetlenítette. Szája ismét olyan lett, mint az aszalt szilva.

– Amikor jött a postás és nem fordult be a házához, kirohant és utánakiabált. Az megcsóválta a fejét és ment tovább. A nő visszament. Olyan erősen bevágta az ajtót, hogy azt hittem, kitörik az ablak. Mint aki megveszett.

– Azt meghiszem.

Vén Kíváncsi Randallhoz fordult.

– Hadd lássam a jelvényét, fiatalember – mondta élesen. – Ez a másik fiatalember a múltkor bűzlött az alkoholtól. Bevallom, egy percig sem bíztam meg benne.

Randall elővett egy kék és arany zománcozott jelvényt a zsebéből és megmutatta neki.

– Hát maga valóban rendőr – ismerte el a nő. – No, vasárnap aztán nem történt semmi. Kiment italért. Két szögletes üveggel jött vissza.

– Gin – mondtam. – Ez szöget üt az ember fejébe. Jóravaló népek nem isznak gint.

– Jóravaló népek nem isznak alkoholt – mondta Vén Kíváncsi csípősen.

– Egen – mondtam. – Eljött a hétfő, vagyis a mai nap, és a postás ismét kikerülte a házát. Ez komolyan felbosszanthatta.

– Milyen ügyesen találgat, fiatalember. Meg nem várná, míg mások is kinyitják a szájukat.

– Sajnálom, Mrs. Morrison. Igen fontos számunkra ez az ügy...

– Úgy látom, ennek a másik fiatalembernek nem okoz nehézséget lakatot tenni a szájára.

– Házasember – mondtam. – Van gyakorlata.

Arca halvány ibolyaszínre váltott, amiről a ciánmérgezés jutott eszembe.

– Táguljon a házamból, vagy hívom a rendőrséget! – visította.

– Egy rendőrtiszt áll ön előtt – mondta Randall. – Nincsen veszélyben.

– Maga tényleg rendőr – ismerte el. Arca kezdte visszanyerni természetes színét. – Nem kedvelem ezt az embert.

– Ezzel nincsen egyedül, asszonyom. Mrs. Florian ma sem kapta meg a pénzét, igaz – erről van szó?

– Nem. – Éles, pattogó hangon beszélt. Alattomos pillantással nézett ránk. Hadarni kezdett, túlságosan gyorsan. – Múlt éjjel vendégek voltak nála. Nem láttam őket. A rokonaim moziba vittek. Ahogy visszatértünk – nem, miután letettek a háznál –, egy autó hajtott el a szomszéd előtt. Gyorsan, lekapcsolt lámpákkal. Nem láttam a rendszámot.

Alattomos pillantása oldalra villant, azaz felém. Kíváncsi voltam, mi lehet az alamuszisága oka. Az ablakhoz léptem és félrehúztam a csipkefüggönyt. Hivatalos, szürkéskék egyenruha közeledett a ház felé. Viselőjének nehéz bőrtáska lógott a vállán és ellenzős sapkát hordott.

Vigyorogva visszafordultam az ablaktól.

– Maga már nem a régi – mondtam gorombán. – Jövőre már csak a harmadosztályban játszhat.

– Ez nem vicces – mondta Randall hidegen.

– Nézzen csak ki az ablakon.

Úgy is tett, és megkeményedett az arca. Egy darabig némán meredt Mrs. Morrisonra. Várt valamire, egy semmivel össze nem téveszthető hangra. Egy pillanat múlva meg is hallottuk.

A levélbedobón át becsúsztatott küldemény hangja volt. Lehetett volna reklámcédula is, de nem az volt. Léptek koppantak a járdán, és Randall visszament az ablakhoz. A postás nem állt meg Mrs. Florian házánál. Folytatta az útját, szürkéskék háta délcegen viselte a súlyos bőrtáska súlyát.

Randall oldalra nézett és halálos udvariassággal azt kérdezte:

– Délelőttönként hányszor jön a kézbesítő ebben a kerületben, Mrs. Morrison?

A nő megpróbált nyugodt arcot vágni.

– Csak egyszer – felelte élesen. – Egyszer reggel és egyszer délután.

Tekintete idegesen cikázott közöttünk. Nyúlálla megremegett, mintha bármikor elsírhatná magát. Keze a kék-fehér köpeny gumiperemét markolászta.

– Ebben a pillanatban ment el a reggeli postás – mondta Randall álmodozva. – Az ajánlott leveleket is a szokásos kézbesítő hozza?

– Mindig külön küldönccel küldték neki – recsegte az öreg hang.

– Ó. De szombaton mégis kirohant és a postás után kiabált, amikor az nem állt meg a házánál. És elfelejtette megemlíteni a küldöncöt.

Öröm volt látni, hogyan dolgozik – valaki máson.

A vénasszony eltátotta a száját. Szép, csillogó fogai voltak, végül is egész éjjel egy pohár oldószerben áztak. Aztán hirtelen felvinnyogott, arca elé rántotta a köpenyét és kiviharzott a szobából.

Randall az ajtót nézte, ahol a nő eltűnt a boltív mögött. Elmosolyodott. Fáradt mosolya volt.

– Ez igazán kedves volt, és kicsit sem ízléstelen – mondtam. – Legközelebb maga játssza a durva hekust. Nem szívesen gorombáskodok öregasszonyokkal – még akkor sem, ha hazug vén szatyrok.

Arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Mindig a régi nóta. – Vállat vont. – Rendőrmunka. Fúj. A tényekkel kezdte, már amiket ismert. De azok nem voltak eléggé szenzációsak. Ezért megpróbálta egy kicsit felcicomázni.

Sarkon fordult és kimentünk az előszobába. A ház hátuljából halk zokogás hallatszott. Egy hosszú ideje halott, türelmes emberrel szemben valaha ez lehetett a végső fegyver. Számomra csak egy öregasszony sírása volt, de nem olyasmi, aminek örülnöm kellett volna.

Nesztelenül kiléptünk a házból, halkan becsuktuk az ajtót, és vigyáztunk, hogy ne csattanjon a szúnyoghálós ajtó sem. Randall a fejébe nyomta a kalapját és sóhajtott. Aztán vállat vont, és hideg, ápolt keze kicsit felemelkedett. A ház hátsó része felől halk zokogás hallatszott.

A postás két házzal lejjebb járt az utcán.

– Rendőrmunka – mondta Randall csendesen, alig hallhatóan, és elfintorodott.

Átvágtunk a gyepen a szomszéd házhoz. Mrs. Florian még a ruhákat sem hordta be. Még mindig mereven és sárgán lengedeztek az udvari szárítón. Felmentünk a lépcsőn és becsengettünk. Semmi válasz. Kopogtunk.

Semmi válasz.

– A múltkor nem volt bezárva – mondtam.

Randall lenyomta a kilincset, közben óvatosan fedezte a mozdulatot a testével. Most be volt zárva. Lementünk a verandáról és megkerültük a házat, ahol a Vén Kíváncsi nem láthatott minket. A hátsó verandának riglis ajtaja volt. Randall kopogott. Nem történt semmi. Lejött a majdnem teljesen lekopott falépcsőn és körüljárta az elhanyagolt, gazzal felvert felhajtót és kinyitotta a fából épített garázs ajtaját. Ajtó csikordult. A garázst zsúfolásig megtöltötte a nagy semmi. A földön néhány régi stílusú, ütött-kopott gerenda hevert, tűzifának sem lettek volna jók. Rozsdás kerti szerszámok, régi konzervdobozok, ezekből nem kevés, kartondobozokban. Az ajtó mindkét oldalán, a sarokban egy-egy jól fejlett fekete özvegy gubbasztott a hálójában. Randall felvett a földről egy fadarabot és szórakozottan végzett velük. Ismét becsukta a garázsajtót, a gazos feljárón, ahol Vén Kíváncsi nem láthatta, visszaballagott az utca felé néző verandára és felment a lépcsőn. Senki sem nyitott ajtót, sem a csengetésre, sem a kopogásra.

Lassú léptekkel visszajött, és válla felett visszapillantott az utcára.

– A hátsó ajtó lenne a legegyszerűbb – mondta. – A vén tyúk most meg sem mer mukkanni. Túl sokat hazudott.

Felment a két lépcsőfokon, gyakorlott mozdulattal az ajtórésbe illesztette a zsebkését és megemelte a riglit. Ezzel bejutottunk a hátsó verandára. Tömve volt konzervdobozokkal, némelyikben nyüzsögtek a legyek.

– Jesszusom, hogy lehet így élni? – jegyezte meg.

A hátsó ajtó nem okozott nehézséget. Egy ötcentes tolvajkulcs nyitotta a zárat. De volt még egy retesz.

– Valami nem stimmel – mondtam. – Szerintem meglépett. Ennyire nem zárkózna be. Ahhoz túl trehány.

– A maga kalapja ócskább – mondta Randall. A hátsó ajtó üvegablakára nézett. – Adja már kölcsön, hadd nyomjam be vele az üveget. Vagy ne csináljunk rendetlenséget?

– Rúgja be. Kit érdekel?

– Ám legyen.

Hátralépett, aztán kinyújtott lábbal belerúgott az ajtóba. Valami lustán reccsent, és az ajtó engedett pár centit. Közös erővel belöktük, a linóleumról felvettük a lepottyant, meggörbült vasdarabot és udvariasan a márványutánzatú fa edényszárítóra tettük, körülbelül kilenc üres ginesüveg mellé.

Legyek vonaglottak zümmögve a konyha bezárt ablakán. A ház bűzlött. Randall a szoba közepén állt és óvatosan szemlélődött.

Aztán puhán átsétált a lengőajtón, anélkül, hogy hozzáért volna, csak cipője orrával érintette meg az alját, úgy lökte hátra annyira, hogy kiakadjon. A nappali nagyjából ugyanúgy festett, mint ahogy emlékeztem rá. A rádió hallgatott.

– Szép készülék – mondta Randall. – Nem két fillér. Már ha fizettek érte. Itt van valami.

Letérdelt, és végignézett a szőnyegen. Aztán a rádióhoz lépett, és a lábával felemelte mellőle a megereszkedett vezetéket. Megpillantottuk a villásdugót. Lehajolt, és szemügyre vette a rádió tárcsáit.

– Ja – mondta. – Takaros és szép nagy. Okos, nagyon okos. Egy vezetékről nem lehet ujjlenyomatot venni.

– Dugja be. Lássuk, be van-e kapcsolva.

A készülék mögé nyúlt és a konnektorba lökte a dugót. A rádión azonnal felvillant egy lámpa. Vártunk. A készülék zümmögött egy darabig, aztán hirtelen fülsértő lárma robbant a hangszóróból. Randall a kábelre vetette magát és kitépte a konnektorból. A hangot mintha elvágták volna.

Amikor felegyenesedett, ragyogott a szeme.

Átsiettünk a hálószobába. Mrs. Jessie Pierce Florian átlósan hevert az ágyon, gyűrött kartonruhában, feje az ágy lába felé nézett. Az ágy sarokoszlopát sötét ragacs borította, a legyek legnagyobb örömére.

Már régóta halott lehetett.

Randall hozzá sem nyúlt a nőhöz. Sokáig bámulta, aztán rám nézett, farkasszemen kivicsorítva a fogát.

– Agyvelő van az arcán – mondta. – Úgy tűnik, ez az eset visszatérő motívuma. Azt leszámítva, hogy ezt puszta kézzel csinálták. De micsoda kézzel, Jézusom! Nézze azokat a horzsolásokat a nyakán, az ujjnyomok közötti távolságot!

– Nézze csak maga – mondtam. Elfordultam. – Szegény öreg Nulty. Ez már nem egy egyszerű négergyilkosság.