XXXVII.

A körbe-körbe keringő fénysugár fakó, ködmocskos ujjként finoman meg-megérintette a hullámokat a hajó harmincméteres körzetében. Valószínűleg inkább elrettentésnek szánták. Különösen így estefelé. Ha bárki megpróbálná elcsaklizni a hajó bevételét, rengeteg segítségre lenne szüksége, és hajnali négyre kellene időzítenie a támadást, amikor már csak néhány elkeseredett vendég játszik, a legénység pedig eltompult a fáradtságtól. Még akkor is elég soványka módja a pénzkeresésnek. Egyszer kipróbálták.

Üres taxi kanyarodott a kikötőhídhoz, aztán elindult vissza, a part felé. Vörös leállította a csónakot, és a reflektorfény peremén imbolyogtunk. Ha csak viccből megemelték volna a reflektort mondjuk egy méterrel... de nem tették. Renyhén elkúszott mellettünk a fény, tompán csillogott a szurokfekete vízen, és a motorcsónak átszökkent a határvonalon, majd fürgén a hajóhoz simult, a két roppant, tajtékos horgonykötél mellett. Óvatosan feloldalaztunk a lepedékes hajótest mellett, mint egy detektív, aki éppen egy svindlert próbál becserkészni a szálloda halljában.

A fejünk felett óriási vasajtók komorlottak, de túl magasan voltak és túl nehezeknek tűntek ahhoz, hogy kinyithassuk őket. A motorcsónak végigsettenkedett a Montecito vénséges vén teste mellett, és a hullámok ernyedten paskolták a csónak alját. Oldalt hatalmas árnyék derengett fel a félhomályban, összehajtott kötél zúgott felfelé, csattant, megakadt valamiben, majd a vízben csobbant a vége. Vörös kihalászta egy csáklyával, megfeszítette, aztán a motorház tetejéhez erősítette. Pontosan akkora köd volt, ami mindent valószerűtlenné változtatott. A nyirkos levegő hideg volt, mint a kihűlt szerelem hamvai.

Vörös hozzám hajolt, lehelete a fülemet csiklandozta.

– A hajó túlságosan kiáll a vízből. Elég egy nagyobb hullám, és a levegőbe kerülnek a hajócsavarok. De akkor is fel kell másznunk rá.

– Már alig várom – mondtam reszketve.

A kormányra tette a kezemet, elfordította a kereket, beállította a sebességet, aztán azt mondta, tartsam egy helyben a csónakot. A lemezekre vaslétrát erősítettek, ami a hajótest ívét követve görbült felfelé, és fokai valószínűleg ugyanolyan síkosak voltak, mint egy szappannal bekent rúd.

Amikor felnéztem rá, annyira tűnt csábítónak, mint egy felhőkarcoló tetőpárkánya. Vörös a nadrágjába törölgette a kezét, hadd ragadjon rá némi kátrány, aztán felnyúlt és megmarkolta. Hangtalanul felhúzta magát a létrára, tornacipője talpa rátalált a fémfokokra. Derékszögben homorított.

A reflektorfény most messze járt. Fény verődött vissza a vízről, és attól tartottam, hogy úgy világít tőle az arcom, mint egy jelzőlámpa, de nem történt semmi. Aztán súlyos zsanérok csikordultak tompán a fejem felett. Kísérteties, sápadt fénycsík mosta át a ködöt, aztán eltűnt. Láthatóvá vált az egyik berakodónyílás fele. Ezek szerint nem zárták be belülről. Azon gondolkoztam, vajon miért nem.

A suttogás jelentés nélküli zaj volt csupán, egyszerű jelzés. Elengedtem a kormányt és elindultam felfelé. Életem legkeményebb útja volt. Zihálva, levegőért kapkodva zuhantam be a savanyú szagú raktérbe, ahol ládák, hordók, kötéltekercsek és rozsdás lánccsomók hevertek szanaszét. A sötét sarkokban patkányok visongtak. A sárga fény a szemközti falba vágott ajtóból áradt.

Vörös a fülemhez hajolt.

– Innen egyenesen át kell sétálnunk a kazánház pallójáig. Kénytelenek egy tartalék gőzkazánt üzemeltetni, mert ezen a teknőn nincsen dízelmotor. Valószínűleg egyetlen ember van idelent. A legénység ilyenkor a fedélzeten kavar, mint játékvezetők, detektívek, pincérek meg hasonlók. Mindannyiukat tengerészként alkalmazzák. A kazánházban megmutatom a szellőzőjáratot, amin nincsen rács. A fedélzetre vezet, ami nem nyilvános terület. De a magáé... amíg életben van.

– Magának biztosan rokonai dolgoznak ezen a hajón.

– Történtek már ennél furcsább dolgok is. Gyorsan végez?

– Gondolom, szépen csobban majd a vízbe hajított holttestem – mondtam, és elővettem a tárcámat. – Azt hiszem, ez megemeli a költségeket. Tessék. Bánjon úgy a tetememmel, mintha a sajátja lenne.

– Nem tartozik egy fityinggel sem, cimbora.

– Kifizetem a visszautat is – még ha nem is élek vele. Tegye csak el, mielőtt sírva fakadok és benedvesítem az ingét.

– Nincs szüksége egy segítő kézre?

– Kizárólag egy fürge nyelvre van szükségem, és az enyém úgy forog, mint a motolla.

– Rakja el a dohányt – mondta Vörös. – Már kifizette a visszautat. Szerintem maga fél. – Megfogta a karomat. Erős, kemény, kicsit ragacsos szorítása volt. – Tudom, hogy fél – suttogta.

– Majd megoldom valahogy – mondtam. – Vagy így, vagy úgy.

Különös pillantással elfordult, de nem láttam tisztán ebben a fényben. Követtem a ládák és a hordók között, át az ajtó felhúzott rácsán, ki egy hosszú, félhomályos, hajószagú folyosóra. Végigmentünk rajta, és egy rácsos, olajtól síkos acélpallóra értünk, aztán leballagtunk egy vaslétrán, amelyről nem lett volna nehéz legurulni. Az olajkazánok elnyújtott sziszegése betöltötte a levegőt és elnyomott minden más zajt. Hallgatag vastornyok között közeledtünk a sziszegés felé.

Amikor kikukucskáltunk az egyik sarkon, köpcös, piszkos digót pillantottunk meg, aki egy összedrótozott irodai székben gubbasztott lila selyemingében, egy csupasz villanykörte fényében, és az esti lapot olvasta egyik fekete mutatóujja és acélkeretes pápaszeme segítségével, amely utóbbit valószínűleg a nagyapjától örökölte.

Vörös hangtalanul a férfi mögé osont.

– Helló, stöpszli. Hogy vannak a bambinók?

Az olasz jól hallható reccsenéssel eltátotta a száját, és kigombolt lila inge felé kapott. Vörös állon vágta és azonnal elkapta. Gyengéden lefektette a padlóra és elkezdte csíkokra hasogatni az inget.

– Ez jobban fáj majd neki, mint a maflás – mondta halkan. – De ha valaki felmászik a szellőző létráján, az nagy zajt csap idelent. Odafent nem hallanak belőle semmit.

Ügyesen megkötözte az olaszt és betömte a száját, majd összecsukta a szemüvegét, biztonságba helyezte, aztán megkerestük a szellőzőt, amelyiken nem volt rács. Felnéztem az aknába, és nem láttam mást, csak sötétséget.

– Viszlát – mondtam.

– Talán elkélne némi segítség.

Megráztam magam, mint egy ázott kutya.

– Hát, nem zavarnék el egy csapat haditengerészt. De vagy egyedül csinálom, vagy sehogy. Viszlát.

– Meddig tarthat? – Még mindig idegesen csengett a hangja.

– Legfeljebb egy óráig.

Ajkát harapdálva végigmért. Aztán bólintott.

– Van úgy, hogy nincs más választásunk – mondta. – Ha lesz ideje, ugorjon már be abba a bingóterembe.

Halkan elindult, tett négy lépést, aztán visszajött.

– Ott az a nyitott rakodóajtó – mondta. – Azzal még kezdhet valamit. Használja ki.