XXVII.

– Adja ide a pénzt.

A szürke Plymouth motorja belezihált Agnes hangjába, fedelén az eső dobolt. A zöld színű Bullocks ház tornyának tetején messze fölöttünk égett az ibolyaszínű fény, derűs volt, és távolról tekintett le a sötét esőben ázó városra. A nő előrenyújtotta fekete kesztyűs kezét, és én a kezébe tettem a bankjegyeket. A pénz fölé hajolt, és megszámolta a szerelvényfal gyönge világításában. A táskája kattant egyet, ahogy kinyílt, azután ismét kattant, ahogy becsukódott. Fáradt, elhaló sóhaj hagyta el az ajkát. Felém hajolt.

– Elutazom, nyomozó úr. Már itt se vagyok. Ez a steksz az útiköltségem, és csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyire rá vagyok szorulva. Mi történt Harryval?

– Megmondtam már magának, hogy megszökött. Canino valahogyan rájött a játszmájára. Felejtse el Harryt. Fizettem, várom az értesülést a pénzemért.

– Meg fogja kapni. Joe meg én egy vasárnap, két hete, kint jártunk a Foothill Boulevard-on. Késő este volt, épp kigyulladtak az utcai lámpák, s mint rendesen, alig lehetett mozdulni a kocsiktól. Elhaladtunk egy barna kupé mellett, és én megláttam a kormánykeréknél ülő nőt. Egy férfi is volt vele; alacsony, barna férfi. A nő szőke volt. Láttam már valahol előzőleg. Eddie Mars felesége volt az. A fickó pedig Canino. Mindketten olyanok, hogy nem felejti el őket az ember, ha egyszer látta. Joe beállt a kocsijuk elé, és elülről tartottuk őket szemmel. Joe igazi nagymenő volt az ilyesmiben. Canino, a házőrző kutya, kivitte a nőt levegőzni egy kicsit. Realito után, egy mérföldnyire keletre van egy elágazás az előhegyek felé. Déli irányban ez narancstermő vidék, észak felé pedig olyan kopár, mint a pokol tornáca, s itt egy vegyigyár húzódik meg a hegyekhez lapulva, ebben készítik a vegyszert, amit a ciánozáshoz használnak. Mindjárt az országút után egy kis garázs és fényezőműhely áll ezen az úton; egy Art Huck nevű pasas a gazdája. Valószínűleg szajrézott kocsikkal operálnak. A garázson túl van egy gerendavázas ház, a házon túl pedig mérföldeken át semmi, csak hegyek és a kopár kősivatag meg a ciántelep. Itt tartják eldugva a nőt. Ők lekanyarodták a mellékútra, Joe megfordult, visszahajtottunk, és láttuk, hogy a kocsi letér az útról a gerendaháznál. Egy félóra hosszat vártunk ott, s figyeltünk az elhúzó kocsikon keresztül. Nem jött ki a házból senki. Amikor egészen besötétedett, Joe fellopózott oda, és megnézte magának. Azt mondta, hogy odabent ég a villany, a rádió szól, és kint csak egy kocsi, az a kupé áll a ház előtt. Aztán odábbálltunk.

Agnes elhallgatott, és én a Wilshire Boulevard kövezetén elsuhanó autógumik zajára figyeltem.

– Lehet, hogy azóta elköltöztették a főhadiszállást – mondtam –, de ha ez az áruja ... hát ez az. Biztos, hogy felismerte a nőt?

– Ha csak egyszer látja, másodszorra már biztos lesz a dolgában. Isten áldja, hekus, kívánjon szerencsét nekem. Komiszul elbántak velem.

– Éppen magával! – mondtam én, majd az utcán átvágva a saját kocsimhoz léptem.

A szürke Plymouth elindulva felgyorsult, és befordult a sarkon a Sunset Place felé. Elhalt a motorjának a hangja, s ezzel a szőke Agnes számomra egyszer és mindenkorra levonult a térképről. Három férfi: Geiger, Brody, és Harry Jones meghalt, a nő pedig elhajtott az esőben, táskájában a két darab százasommal, egyetlen karcolás nélkül. Beletapostam a gázba, s beautóztam a városba. Bőséges vacsorát ettem végig. Negyven mérföld, esőben, kiadós kirándulás – és én derűlátóan oda-vissza úttal számoltam.

Északnak hajtottam, átkeltem a folyón, továbbmentem Pasadenába, majd keresztülvágtam Pasadenán, s csaknem rögtön elértem a narancsligeteket. Ömlött az eső; tömör, fehér permetként verte vissza a reflektorok fényét. Az ablaktörlő alig tudta tisztán tartani az üveget annyira, hogy átlássak rajta. De még ebben a lucskos sötétségben is látszottak a hibátlan sorban álló narancsfák, melyek egy véget nem érő kerítés léceiként egymás után suhantak el mellettem az éjszakában.

Kocsik hagytak el surrogó zajjal, sáros lét fröcskölve. Az országút keresztülhaladt egy kisvároson, mely alig állt egyébből, mint konzervgyárakból, raktárakból s a hozzájuk csatlakozó vasúti kitérőkből. Gyérebbé váltak a ligetek, azután végleg elmaradtak délnek, az út felfelé kezdett kapaszkodni, hideg volt, s észak felől már közelebb, feketén tornyosultak az előhegyek, s fanyar szelet küldtek lefelé a völgybe. Azután a sötétben, alig kivehetően, két sárga higanygőzlámpa fénye látszott fent, a magasban, s közöttük neonfelirat: Isten hozta Realitóban.

Messze hátrahúzódva a széles főutcától gerendavázas házak sorakoztak, aztán egyszerre, egy csomóban üzletek, egy drugstore fényei a páralepte ablakok mögött, kocsisor egy mozi előtt, egy sarkon sötét banképület, a bank járdája fölötti falból kiugró utcai óra alatt egy csomó ember állt, a bank kirakatát bámulták, mintha odabent valami revü volna látható. Továbbhajtottam. Kopár rétek következtek ismét.

A sors rendezte így az egészet. Realito után, alig egy mérföldnyivel utána, kanyart írt le az országút, az eső megtévesztett, és túl közel mentem az útpadkához. Mérges szisszenéssel kidurrant a jobb első kerekem. Még mielőtt megállhattam volna, kidurrant a jobb hátsó is. Nagy nehezen megállítottam a kocsit, félig az úttesten, félig az útpadkán. Kiszálltam, és körbe világítottam a zseblámpámmal. Ott álltam két defektes gumival és egy pótkerékkel. Az elülső kerékből egy galvánozott szög nagy, lapos feje villant rám. Tele volt szórva velük az úttest széle. Lesöpörték, de nem söpörték elég messzire.

Eloltottam a zseblámpát, s ott álltam, esőt lélegeztem, s felfelé néztem a bekötőúton egy sárga fényre. Mintha egy tetőablakból jött volna. Nem volt lehetetlen, hogy a fény egy garázst jelez; a garázsnak egy Art Huck nevű ember a gazdája, s hogy szomszédságában egy gerendavázas házat találok. Leszegtem az államat, felhajtottam a galléromat, és elindultam a fény felé, azután visszamentem, kiszedtem a forgalmi engedélyemet a helyéről, a vezetőülés mellől, és zsebrevágtam. Lehajoltam a kormánykerék alá. Egy vastag gumilemez mögött, ahogy a kocsiban ültem, közvetlenül a jobb lábam alatt volt egy titkos rekesz. Két revolver lapult benne most. Az egyik Eddie Mars Lanny nevű gengszteréé volt, a másik az enyém. Kivettem Lannyét. Gondoltam, azt jobban bejáratták már, mint az enyémet.

Zsebrevágtam, a csövével előre s felfelé indultam a mellékúton.

A garázs az országúttól mintegy százméternyire állt. Sima tűzfalát fordította az országút felé. Gyorsan felemeltem a zseblámpámat. Art Huck – Gépkocsik Javítása és Fényezése. Felvihogtam, aztán felmerült előttem Harry Jones arca, és abbahagytam a vihogást. A garázsajtók csukva álltak, de alattuk világosság szivárgott kifelé, s ahol a két ajtószárny találkozik, függőleges csíkot rajzolt a fény. Elmentem a garázs mellett, ott volt a gerendaház is, két elülső ablakában égett a villany, a leeresztett redőnyök mögött. Hátul épült a ház, messze az úttól, néhány ritkán álló fa mögött. Előtte, a kavicsos ösvényen egy kocsi állt. Sötét volt és homályos, de volt valami gyanúm, hogy egy barna kupé az, amely Mr. Canino tulajdona. Békésen kuporgott ott a keskeny fatornác előtt.

Időnként nyilván engedi, hogy a nő elvigye egy fordulóra a kocsit, ilyenkor mellé ül, valószínűleg úgy, hogy revolver is legyen a keze ügyében. A nő, akit Rozsdás Regan feleségül akart venni; a nő, akit Eddie Mars nem tudott megtartani; a nő, aki nem szökött meg Regannal. Derék Mr. Canino.

Visszabaktattam a garázshoz, és megdöngettem az ajtót a zseblámpám végével. Egy feszült pillanatig csönd volt, súlyos csönd, mint a mennydörgés. Aztán odabent kialudt a fény. Ott álltam vigyorogva, s nyaltam le az esőt a szájam széléről. Az ajtó közepére irányítottam a fénynyalábot. Vigyorogva néztem a fehér körre. Ott voltam, ahol lenni akartam.

Egy hang szólalt meg az ajtó mögül, egy mogorva hang.

– Mit akar?

– Nyissa ki. Két kerekem durrant ki lent az országúton, és csak egy tartalékom van. Segítségre van szükségem.

– Sajnálom, uram. Zárva vagyunk. Egy mérföldnyire nyugatra van innen Realito. Talán próbálja meg ott.

Nem tetszett nekem a dolog. Nagyot rúgtam az ajtóba. Aztán tovább rugdostam. Újabb hang hallatszott, dorombolón, mint kis dinamó egy fal mögül. Ezt a hangot szerettem.

– Nocsak, szívóskodik a hapsi? Nyisd csak ki, Art.

Retesz csikorgott, és az ajtó egyik szárnya befelé húzódott. A zseblámpám fénye egy pillanatra megvilágított egy ösztövér arcot. Aztán lecsapott valami csillogó, és kiverte a kezemből a zseblámpát. Egy revolver csöve szegeződött rám. Lehajoltam a zseblámpáért, mely tovább égett a nedves földön és fölvettem.

– Kattintsa le szépen azt a vacakot. Az ilyesmi még megárthat az egészségének.

Eloltottam a zseblámpát, és felegyenesedtem. Bent a garázsban kigyulladt a lámpa, s fénye egy kezeslábasos, magas férfit rajzolt elém. Visszahátrált a nyitott ajtóból, és rám szegezve tartotta a revolverét.

– Lépjen be, és csukja be az ajtót, idegen. Majd meglátjuk, mit tehetünk az érdekében.

Beléptem, és becsuktam az ajtót magam mögött. Az ösztövér férfira néztem, és tekintetem kerülte a másikat, aki néma árnyékként állt egy munkapad fölött. A garázsban baljós, édes szag terjengett: forró pyroxylin festék szaga.

– Elment az esze! – ripakodott rám az ösztövér férfi. – Ma délben rámolták ki a realitói bankot.

– Pardon – mondtam, s eszembe jutott a bank előtt, az esőben bámészkodó embercsoport. – Nem én voltam az. Idegen vagyok errefelé.

– Egy biztos: a bankot kirámolták – felelte ő komoran. – Azt mondják, két fiatal strici volt, s most már beszorították őket ide, a hegyek közé.

– Egy ilyen éjszakán élvezet lehet a menekülés – mondtam. – Feltételezem, hogy szögeket szórtak szét az úton. Nekem is jutott néhány. Azt hittem, maga akarja, egy kicsit megdobni a forgalmát.

– Mondja, csapták már magát pofán? – kérdezte velősen az ösztövér férfi.

– Magánál mindenesetre keményebb legény kellett volna hozzá.

Megszólalt a dörömbölő hang a homályos sarokból:

– Ne légy már olyan nagyfiú, Art. A pali pácban van, te meg garázst tartasz üzemben vagy nem?

– Kösz – mondtam én, de akkor sem néztem felé.

– Oké, oké – morogta a kezeslábasos férfi. Revolverét egy nyíláson keresztül eltette a ruhájába, ráharapott az ujjára, és mogorván bámult rám. A pyroxylin festék szaga émelyítő volt, mint az éter. A garázs sarkában, belógó lámpa alatt nagy, újnak tetsző kocsi állt, a hágcsóján szórópisztoly feküdt.

Ekkor elnéztem a munkapad mellett álló férfira. Alacsony volt, zömök és széles vállú. Hideg arca volt, és hideg, barna szeme. Barna, öves őzbőrkabátot viselt, melyet erősen bepettyezett az eső. Barna kalapját hetykén félrecsapta. Hátratámaszkodott a munkapadnak, úgy mért végig engem, sietség nélkül, érdektelenül, mintha egy szelet hideg marhahúst nézne. Valahogy így gondolkozhatott az emberekről.

Fel-le járatta rajtam barna szemét, azután végignézte tíz ujján a körmét, kezét feltartotta a fénybe, és gondosan tanulmányozta, ahogyan Hollywoodtól megtanulta, hogy kell az ilyet csinálni. Szájából nem vette ki a cigarettát, úgy beszélt.

– Két kereke durrant ki, mi? Hát ez kellemetlen. Azt hittem, hogy már lesöpörték az útról a szögeket.

– Egy kissé lecsúsztam az úttestről a kanyarban.

– Azt mondta, idegen a városban?

– Átutazóban vagyok Los Angeles felé. Mennyire van még ide?

– Negyven mérföld. Ilyen időben az is többnek tetszik. Honnan jön, idegen?

– Santa Rosából.

– A hosszabbik úton, mi? Tahoe-n és Lone Pine-on át?

– Nem. Nem Tahoe-n át. Renón és Carson Cityn keresztül.

– Mégiscsak a hosszabbik úton. – Röpke mosoly jelent meg a szája szélén.

– Talán törvény tiltja ezt? – kérdeztem.

– Mi? Nem, persze hogy nem. Maga most biztosan azt hiszi, hogy mi ilyen okoskodó palik vagyunk. Csak a bank kirámolása miatt van; ma történt a városban. Art, fogj egy emelőt, és szereld le a két defektes kereket.

– Nem érek rá – felelte vontatottan az ösztövér ember. – Dolgom van. Be kell fejeznem ezt a dukkózást. Amellett esik az eső, ha nem vetted volna észre.

A barnába öltözött férfi a maga kellemes hangján válaszolt:

– Túl párás az idő ahhoz, hogy jól sikerüljön a dukkózás, Art. Mozgás.

– Az első és a hátulsó – mondtam. – Jobboldalt. Ha nagyon sok a dolga, az egyik helyett használja a pótkerekemet.

– Két emelőt vigyél, Art – mondta a barna férfi.

– Hát ide hallgasson... – kezdte Art zúgolódva.

A barna férfi felnézett, puha, nyugodt pillantást vetett Artra, s utána lebocsátotta a tekintetét, csaknem szemérmesen. Nem szólt semmit. Art megingott, mintha hirtelen szélrohamba került volna; dohogva a sarokba sietett, gumikabátot vett a kezeslábasa fölé, csuklyát tett a fejére, fogott egy üreges franciakulcsot, egy kéziemelőt, s a kerekes emelőt az ajtóhoz gurította.

Némán kiment. Az ajtót tárva-nyitva hagyta. Behallatszott az eső zúgása. A barna férfi az ajtóhoz lépett, becsukta, visszatért a munkapadhoz, s csípőjével épp arra a pontra támaszkodott, ahova előzőleg. Ekkor elkaphattam volna; egyedül voltunk. Még nem tudta, hogy én ki vagyok. Szórakozottan pillantott felém, ledobta a cigarettáját a betonpadlóra, s rálépett, anélkül hogy lenézett volna.

– Fogadni mernék, hogy ráférne magára egy pohárkával – mondta. – Ettől átmelegszik belülről, összeszedi magát. – Felemelt egy üveget a munkapadról, felállította a szélén, és két poharat tett melléje. Jókora adagot töltött mind a kettőbe, és az egyiket felém nyújtotta.

Úgy léptem oda, mint az alvajáró. Még mindig az arcomon éreztem az eső hidegét. A garázs zárt levegőjét átjárta a forró festék szaga.

– Ez az Art – szólalt meg a barna ember. – Olyan, mint a többi szerelő. Mindig olyasmivel vacakol, amit már a múlt héten kellett volna megcsinálnia. Üzleti úton jár?

Feltűnés nélkül beleszagoltam az italomba. A szaga rendben volt. Mielőtt a magamét lenyeltem, megvártam, amíg egy keveset iszik a sajátjából. Megforgattam az italt a nyelvemen: nem volt benne cián. Fenékig ürítettem a kis poharat, letettem az övé mellé, majd elléptem onnan.

– Részben – válaszoltam. Átmentem a félig bedukkózott kocsihoz, melynek sárhányóján a nagy, fém szórópisztoly feküdt. Az eső vadul dobolt a garázs lapos tetején. Art odakint átkozta a világot az esőben.

A barna férfi a nagy kocsira pillantott.

– Alapozás, csak kezdetnek – mondta odavetve, s dörömbölő hangja az italtól még bársonyosabb lett. – De hát pénzes palié volt, s a sofőrjének jól jött az a néhány ruppó. Ismeri ezt a firkát.

– Csak egy van, ami már ennél is régebbi – mondtam. Kiszáradt az ajkam. Nem akaródzott beszélnem. Rágyújtottam. Azt akartam, hogy rendbe hozzák a tömlőimet. Ólomlábon vánszorogtak a percek. Ott álltunk, a barna férfi meg én: két idegen, akiket összehozott a véletlen, s egy Harry Jones nevű kis emberke holttestén át néztük egymást. Csakhogy a barna ember még nem tudta ezt.

Léptek csikorogtak odakint, s kitárult az ajtó. A fény ráhullott az eső pálcikáira, s ezüst drótokat rajzolt belőlük. Art mogorván begurította a két leeresztett, sáros kereket, berúgta maga mögött az ajtót, s leejtette az egyik tömlőt. Dühös pillantást vetett felém.

– Jól kiválasztotta, hol lehet leállítani az emelőt – vicsorgott.

A barna ember felnevetett, elővett a zsebéből egy papírba göngyölt, ötcentesekből álló rudat, s fel-le gurigázta a tenyerén.

– Ne locsogj már annyit – mondta szárazon. – Hozd rendbe azokat a kerekeket.

– Nem azt csinálom?

– Jól van, csak nem kell annyit sírni.

– Na ja! – Art lehámozta magáról a gumikabátját és a csuklyát, s maga mögé dobta. Felrakta az egyik gumit egy gyűrűre, s vadul feltépte körben a szegélyét. Kiszedte a tömlőt, és hideg szurkot kent rá. Változatlanul komoran a mellettem levő falhoz lépett, megragadott egy pumpát, annyi levegőt fújt a tömlőbe, hogy formát öltsön, majd elengedte, és hagyta, hogy a pumpa a meszelt falhoz dőljön.

Én a becsomagolt pénztekercs táncát figyeltem Canino tenyerén. Az az ugrás előtti feszültség már elcsitult bennem. Oldalt fordítottam a fejemet, és az ösztövér szerelőt néztem, ahogy feldobja mellettem a felfújt tömlőt, és széttárt kezével megmarkolva egy-egy oldalát elkapja. Mogorván megnézte, a sarokban, álló piszkos vízzel telt, galvánozott vödör felé pillantott és mordult egyet.

Tökéletes lehetett az összjáték. Nem láttam semmi jeladást vagy sokatmondó pillantást, egyetlen kézmozdulatot, amelynek különösebb fontossága lehetett volna. Az ösztövér férfi magasra tartotta a felfújt tömlőt, s felnézett rá. Testével félig oldalt fordult, egyetlen hosszú, gyors lépést tett felém, lerántotta a tömlőt a fejemen és a vállamon át, s tökéletesen gúzsba kötött vele.

Mögém, ugrott, és erősen ráakaszkodott a gumira. A súlya a mellkasomra nehezedett, s felső karomat az oldalamhoz szorította. Megmozdíthattam a kezemet, de a zsebemben levő revolvert nem tudtam elérni.

A barna férfi szinte táncos léptekkel jött felém a betonpadlón. Keze ráfonódott a pénztekercsre. Némán, kifejezéstelenül mellém lépett. Előrehajoltam, és megpróbáltam lerántani a lábáról Artot.

Az ököl, a nehéz fémrúddal, úgy hatolt keresztül előrenyújtott két kezemen, mint kő a porfelhőn. Egy kábult pillanat következett, amikor megreszkettek a fények és kiesett a fókuszból, de azért még jelen volt a látható világ. Még egyszer ütött. Nem éreztem a fejemben semmit. A ragyogó fényesség még ragyogóbbá lett. Nem volt semmi más, csak sajgó, éles, fehér fény. Aztán sötétség szállt le, s a sötétségben valami vörös izgett-mozgott, mint egy baktérium a mikroszkóp alatt. Aztán kihunyt a fény, megszűnt az izgés-mozgás, maradt a sötétség, az üresség, zúgó szél, óriás fák zuhanása.