IX.

A másnap reggel tiszta, ragyogó napos időt hozott. Felébredve úgy éreztem magamat, mint akinek homokzsákot tömtek a szájába; megittam két csésze kávét, és átfutottam a reggeli lapokat. Nem találtam említést Mr. Arthur Gwynn Geigerről. Éppen a gyűrődéseket igyekeztem kisimítani tönkreázott öltönyömből, amikor megszólalt a telefon. Bernie Ohls hívott, a kerületi ügyész főnyomozója, aki Sternwood tábornokhoz küldött.

– Na, hogy van, öreg fiú? – kezdte. Az olyan ember hangján beszélt, akinek nyugodt álma volt, és nincsenek nagyobb adósságai.

– Köszönöm, másnaposan – feleltem.

– Cc. cc. – Szórakozottan nevetett, azután a kelleténél egy árnyalattal közömbösebben, amolyan dörzsölt zsaruhangon kérdezte: – Találkozott már Sternwood tábornokkal?

– Aha.

– Végzett valamit az ügyében?

– Túl nedves volt az idő – feleltem, már amennyire ez feleletnek nevezhető.

– Úgy látszik, ez már olyan család, hogy nem áll meg körülötte az élet. Egy nagy Buickjuk ott ázik a Lídó halászmólója alatt, a parti hullámverésben.

Olyan erősen szorítottam meg a telefont, hogy kis híján összeroppant a markomban. Visszafojtott lélegzettel hallgattam.

– Na, igen – tette hozzá kedélyesen Ohls. – Egy gyönyörű, új Buick, csupa homok meg tengervíz az egész... Ó, csaknem elfelejtettem. Egy fickó is van benne.

Oly lassan eresztettem ki a levegőt, hogy megállt a szám szélén.

– Regan? – kérdeztem.

– Mi? Hogy kicsoda? Ja, arra a kiszolgált szeszcsempészre gondol, akit az idősebbik lány szedett fel valahol, aztán hozzáment feleségül. Sose láttam. Mit keresne az a víz alatt?

– Ne hasaljon, ember. Mit keresne a víz alatt akárki?

– Fogalmam sincs róla, öregem. Elszaladok, megnézem magamnak. Nincs kedve velem tartani?

– De van.

– Vágtasson – mondta. – Megtalál az odúmban.

Nem telt bele egy óra, és megborotválkozva, felöltözve, könnyű reggeli után, megérkeztem az ügyészségre. Felmentem liften a hetedik emeletre, s ott hátra, a kerületi ügyész embereinek kis irodahelyiségeihez. Ohls szobája sem volt nagyobb, mint a többi, csak ő egyedül foglalta el az egészet. Az asztalán mindössze egy itatóspárnát tartott, egy olcsó írókészletet, a kalapját és az egyik lábát. Középmagas, szőkés férfi volt, a szempillája sűrű és fehér, a tekintete higgadt, a fogai ápoltak. Olyan embernek festett, akiből tizenkettő esik egy tucatra. Merő véletlenségből tudomásom volt róla, hogy kilenc embert ölt meg életében – ebből hármat olyan helyzetben, hogy őt fegyverrel sakkban tartották, vagy legalábbis azt képzelték, hogy sakkban tartják.

Felállt, és zsebre vágott egy lapos bádogszelencét, amelyben Entractes nevű játékszivarjait tartotta; a szájában levő szivart fel-le billegtette, és elmélyülten végigmért, hátravetett fejjel, úgy az orra mentén nézve.

– Nem Regan az – mondta. – Utánanéztem. Regan nagydarab fickó, olyan magas, mint maga, és egy árnyalattal testesebb. Az ott kint egy fiatal srác.

Nem szóltam semmit.

– Mi bírta rá Regant, hogy olajra lépjen? – kérdezte. – Van ennek köze a maga megbízásához?

– Nem hiszem.

– Ha egyszer egy olyan ipse, aki a szeszforgalomban kezdte, beházasodik egy dúsgazdag családba, aztán búcsút int egy jóképű babának meg törvényes kétmillió dollárnak, az ilyesmi még engem is gondolkodóba ejt. Maga nyilván azt hitte, hogy ez titok.

– Ühüm.

– Oké, őrizze csak a titkait, öregem. Azért szent a béke. – Megkerülte az asztalt, közben megtapogatta a zsebeit, és a kalapja után nyúlt.

– Én nem Regan után kutatok – mondtam.

Bezárta az ajtót, lementünk, a szolgálati parkolóhelyre, és beszálltunk egy kis kék személykocsiba. Kifelé haladtunk a Sunset Boulevard-on, s Ohls olykor bekapcsolta a szirénát, hogy átvergődjünk egy közlekedési lámpánál. Tiszta reggel volt, s a levegő éppolyan friss, hogy egyszerűnek és szépnek látsszon tőle az élet, ha valakinek éppen nincs túl sok töprengenivalója. Énnekem volt.

A Lídó harminc mérföld a parti országúton, az első tíz ebből városi forgalomban. Ohlsnak egy háromnegyed órára volt szüksége ehhez. A háromnegyed órányi út végén megcsúszó gumikkal fékeztünk egy színehagyott márványkapu előtt; előkotortam a két lábamat a gumiszőnyegek alól, és kiszálltunk. A kaputól hosszú móló nyúlt a tengerbe; ezt kétszer négyes fehér gerendákból készült korlát szegélyezte. A móló végén egy csomó ember hajolt kifelé, a kapu alatt pedig a motoros rendőr azon volt, hogy egy másik csoportot távol tartson a mólótól. Az országút mindkét oldalán kocsik parkoltak a megszokott, mindkét nembeli dögmadarakkal. Ohls megmutatta a motoros rendőrnek a jelvényét, kiléptünk a mólóra, s ránk tört az éles halbűz, melyet az egész éjszakán át tartó, heves esőzés mit sem enyhített.

– Ott van… az uszályon – mondta Ohls, s kifelé mutatott játékszivarjával.

Alacsony, fekete uszály simult a pillérekhez a móló végén, rajta kormányosfülke, mint a vontatókon. Egy tárgy csillogott a fedélzetén a reggeli napfényben, még rajta voltak a daruláncok: nagy, fekete autó, króm díszlemezekkel. A daru karját már visszafordították az alapállásba, s leeresztették a fedélzet szintjéig. Emberek állták körül a kocsit. Lementünk a fedélzetre a csúszós lépcsőkön. Ohls odaköszönt egy zöld egyenruhás helyettes seriffnek, és egy civil ruhás férfinak. Az uszály háromfőnyi személyzete a kormányosfülkének támaszkodva bagót rágott. Egyikük vizes haját dörzsölgette egy piszkos törülközővel. Nyilván ő bukott le a víz alá, hogy felrakja az autóra a láncokat.

Megvizsgáltuk a kocsit. Az elülső lökhárítója benyomódott, az egyik reflektor tönkrement, a másik ugyancsak be volt nyomva, de ezen nem tört be az üveg. A hűtőbordák erősen behorpadtak, s a festés meg a nikkelezés összekarcolódott az egészen. A kárpitozás ázott volt és fekete. A gumik, úgy látszott, sértetlenek maradtak.

A vezető még most is a kormánykerék köré fonódva ült a helyén, s feje természetellenesen, elcsavarodott a két válla között. Vékony, nem is olyan régen még jóképű, fekete hajú srác volt. Most kékesfehér volt az arca, a szeme tompa fénnyel csillogott a félig leeresztett szemhéjak alatt, s nyitott szájában megállt a homok. A jobb halántékán tompa ütésnyom vált ki a bőr sápadtságából.

Ohls hátralépett, megköszörülte a torkát, s gyufát tartott kis szivarjához.

– Halljuk az esetet.

Az egyenruhás ember a móló végén ácsorgókra mutatott. Az egyik a korlátot tapogatta ott, ahol a kétszer négyes, fehér rudakat egy széles darabon áttörte valami. A fa vége sárga és tiszta volt a törésnél, mint a frissen fűrészelt fenyőé.

– Ott ment keresztül. Jó erősen kellett belevágódnia. Az eső idelent hamar, már este kilenc tájban elállt. A fa a törésnél belül száraz. Ez azt jelenti, hogy addigra már elállt az eső. Elég magas volt a víz, különben jobban összeütődött volna, de nem magasabb, mint féldagálykor, különben messzebb sodródott volna, és nem alacsonyabb, mint a féldagály végén, különben kidöntötte volna a pilléreket. Ez azt jelenti, hogy este tíz óra körül történt a dolog. Legfeljebb kilenc harminckor, nem korábban. Ahogy reggel a fiúk lejöttek halászni, szépen látni lehetett a vízben, így aztán kiemeltük a darus hajóval, és megtaláltuk benne a halott pasast.

A civil ruhás ember a cipőtalpát húzogálta a fedélzet deszkáján. Ohls egy pillantást vetett felé a szeme sarkából, s a kezében forgatta a kis szivart, mint egy cigarettát.

– Ivott? – Ohls nem fordult személy szerint senkihez.

Az a férfi, aki addig a fejét dörzsölgette, a korláthoz lépett, és harsányan megköszörülte a torkát, mire mindenki felé fordult.

– Jutott némi homok nekem is – mondta, és köpött egyet. – Annyi nem, mint ennek a havernak, de azért jutott.

– Elképzelhető, hogy részeg volt – mondta az egyenruhás férfi. – Tökegyedül furikázott itt, az esőben. Részegen mindenre képes az ember.

– Részegen a fenét – mondta a civilruhás. – A kézigáz félig be van nyomva, s a fickót oldalról fejbe ütötték. Ha az én véleményemet akarja tudni, ez gyilkosság.

Ohls a törülközős ember felé fordult:

– Mi a maga véleménye, mester?

A törülközős ember felnézett, hízelgett neki a kérdés. Elvigyorodott.

– Szerintem öngyilkosság, barátom. Semmi közöm az egészhez, de ha már egyszer kérdezi, szerintem öngyilkosság. Először is, a fickó nyílegyenesen gurult végig a mólón. Csaknem végig tisztán le lehet olvasni a nyomait. Ami azt jelenti, hogy az eső után történt, épp ahogy a seriff mondja. Aztán meg biztosan szemből szaladt rá a mólóra, különben nem törte volna át a korlátot, és nem landolt volna ilyen szabályosan a négy kerékkel lefelé. Még valószínűbb, hogy egypárszor megpörgött a levegőben. Mindenesetre jókora gázzal, derékszögben ment neki a korlátnak. Ez nemcsak félgázzal jött. A kézigázt esés közben is benyomhatta a kezével, mint ahogy a fejét is beverhette zuhanás közben.

– Jó szeme van, mester. A zsebeit kikutatták? – kérdezte a helyettes serifftől. Az rám pillantott, aztán a kormányosfülke falához támaszkodó legénységre. – Oké – mondta Ohls –, hagyjuk.

Fáradt tekintetű, szemüveges emberke jött lefelé a lépcsőn a mólóról, fekete táskával a kezében. Kikeresett a fedélzeten egy viszonylag tiszta darabot, oda letette a táskáját. Aztán levette a kalapját, és megtörölte a tarkóját, majd kifelé nézett, a tengerre, mintha nem tudná, hogy hol van.

– Ott az üzletfele, doki – mondta Ohls. – Tegnap este bukott le a mólóról. Kilenc és tíz óra között. Egyebet nem tudunk.

A kis ember kedvetlenül nézett a halottra. Megtapogatta a fejét, a homlokán levő zúzódást vizsgálgatta, körbeforgatta két kézzel a fejét, megtapogatta a bordákat. Felemelte a hulla ernyedt kezét, és megnézte a körmeit. Leejtette, nézte, ahogy leesik. Hátralépett, kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy nyomtatott jegyzőkönyvtömböt, és írni kezdett, másolattal.

– A halál nyilvánvaló oka nyaktörés – mondta írás közben. – Eszerint nem sok víz lesz benne. Eszerint most, hogy kikerült a levegőre, hamarosan beáll a merevség. Jó lesz kiszedni a kocsiból, mielőtt erre sor kerül. Utána nem lenne valami kellemes szórakozás.

Ohls bólintott:

– Mióta halott?

– Nem tudom.

Ohls komoran ránézett, aztán kivette a szájából a kis szivart, és azt nézte mogorván.

– Örvendek az ismeretségnek, professzorom. Egy halottkém, aki az ilyet nem tudja ötpercnyi eltéréssel megállapítani, az nekem új.

A kis ember komoran mosolygott, eltette a jegyzettömbjét a táskájába, és visszatűzte a tollat a mellényzsebébe.

– Ha vacsorázott tegnap, és tudom, hogy hánykor vacsorázott, akkor meg fogom mondani. De nem ötpercnyi eltéréssel.

– Hogy kapta ezt a sebet? Esés közben?

A kis ember újra megnézte a sérülést:

– Nem tartom valószínűnek. Valami beburkolt tárgytól származik az ütés. És a bőr alatti vérzés még a halál beállta előtt megindult.

– Szóval, ólmosbot?

– Igen, valószínű. – Az apró törvényszéki orvos bólintott, fölemelte a fedélzetről a táskáját, és visszament a lépcsőn a mólóra. Egy mentőautó állt be háttal a műmárvány kapuhoz. Ohls rám nézett:

– Mehetünk. Nem nagyon érte meg a kirándulást, igaz?

Visszamentünk a mólón, és ismét beültünk Ohls kocsijába. Nagy nehezen megfordult az országúton, és visszaindultunk a város felé az esőtől tisztára mosott, háromsávos országúton, az alacsony, sárgásfehér homokdombok között, melyeket teraszokra osztottak a rózsaszínű kövirózsák. A tenger felett sirályok keringtek, s időnként lecsaptak valamire a parti hullámverésben, messze, kint pedig fehér jacht látszott, mintha az égen úszna.

Ohls előreszegte az állát, és megkérdezte:

– Ismerős?

– Hogyne. Sternwoodék sofőrje. Tegnap láttam náluk, épp ezt a kocsit mosta.

– Nem akarom erőltetni, Marlowe. Csak annyit mondjon, van-e valami kapcsolat a megbízása és a sofőr között?

– Nincs. Azt sem tudom, mi a neve.

– Owen Taylor. Hogy honnan tudom? Furcsa história. Vagy egy évvel ezelőtt hűvösre tettük a Mann-törvény alapján. Ha igaz, megszöktette Sternwood tábornok kisebbik lányát Yumába. A lány nővére utánuk szaladt, visszahozta őket, és hűvösre tétette Owent. Másnap aztán megjelenik a kerületi ügyésznél, és kéri, hogy mentse ki a fickót a szövetségi államügyész kezéből. Mint mondja, a srác komolyan gondolta, hogy feleségül veszi a húgát, csak a lány nem akar hallani a dologról. A lány mindössze egy kis mozgalmasságra vágyott, egypár jó napot akart szerezni magának. Mi elengedjük a srácot, ők pedig szó nélkül újra felfogadják sofőrnek. Nem sokkal később megkapjuk az ujjlenyomatai alapján a jelentést Washingtonból; kiderül, hogy priusza van Indianában: egy hat évvel ezelőtti fegyveres rablótámadás kísérlete. Megúszta hat hónappal, éppen abba a vidéki börtönbe került, ahonnan annak idején Dilinger kitört. Minderről tájékoztatjuk Sternwoodékat, ők pedig ott tartják a srácot, mintha mi sem történt volna. Mi a véleménye minderről?

– Furcsa egy család – válaszoltam. – A tegnap este történtekről tudnak?

– Nem. Most akarok felmenni hozzájuk.

– Kímélje meg tőle az öregurat, ha van rá mód.

– Miért?

– Beteg, és egyébként is elég baja van.

– Reganre gondol?

Mogorván néztem rá:

– Nem tudok semmit Reganről, megmondtam. Nem Regant keresem. Regan tudtommal senkit sem bántott.

– Ó – jegyezte meg Ohls. Elgondolkozva nézett a tenger felé, s a kocsi csaknem lecsúszott a betonról. A visszaút hátralevő részében alig szólalt meg. Engem lerakott Hollywoodban, a Kínai Színház közelében, aztán visszafordult nyugatnak, az Alta Brea sor felé. Megebédeltem egy büfében, a pultnál, s belelapoztam egy délutáni lapba, de Geigerről nem találtam semmit. Ebéd után kelet felé indultam el a bulváron, hogy még egy pillantást vessek Geiger boltjára.