Avery
Avery még soha életében nem látott ennyi embert a kilencszáznegyvenedik emeleti Szent Márton-templomban, mint Eris temetésének reggelén.
Eris temetése. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt, még neki is, aki a saját szemével látta meghalni.
A gyér megvilágítású templomban mindent fekete posztóval vontak be, és a termet a gyászolók komor ruhába bújtatott hada népesítette be. Az egyedüli világos színfoltot a fényesre polírozott, keményfa koporsó körül pazar bőségben elrendezett fehér virágok jelentették, illetve a melléjük függesztett jókora képernyő, melyen időről időre Eris életéből villantak fel képek. A fényképek kivétel nélkül mind merev, beállított felvételek voltak – melyek nagy valószínűséggel az anyja unszolására készülhettek –, és közük sem volt azokhoz a spontán, életvidám szelfikhez, amiket Eris oly lelkesen töltögetett fel magáról az oldalára.
Eris biztos utálná ezt az egészet, gondolta Avery nevetve, és újból kitört belőle a zokogás. Túlságosan is komor volt, és tradicionális. Nem olyan, mint Eris, színes, sugárzó egyéniség, tele élettel.
Annyi emléke volt Erisről. Mikor gyerekkorukban beöltözősdit játszottak, és vérre menő csatát vívtak a hercegnőruháért, amelyik megváltoztatta a színét, ha az ember a megfelelő karkötőt lengette meg előtte. Mikor tízévesek lettek, és azt a rémes bubifrizurát hordták hetedikben, az estére, mikor először ittak sört, és Erisnek úgy kellett becsempésznie Averyt a saját lakásukba, hogy aztán egész éjjel tartsa ugyanazt a bubifrizurás kobakot, míg a barátnője reggelig támasztotta a vécét. A latinórákat mindig kényszeresen végigröhögték, mert az ő fordításukban a szöveg valahogy rendre sokkal mocskosabbnak hangzott. Mikor egy hétvégére elszöktek Londonba, csak mert Eris kijelentette, hogy halálosan unja New Yorkot.
Mostanában viszont Eris kemény időszakon ment keresztül, és Avery hirtelen azt kívánta, bárcsak jobban támogatta volna. Erisnek most valóban szüksége lett volna rá, de ő annyira belefeledkezett a saját kis Atlas–Leda–Watt drámájába, hogy egy születésnapi parti megrendezésénél többre nem is tellett tőle. És még az is katasztrofális volt.
Legalább az utóbbi pár hétben Eris boldognak tűnt azzal a lenti lánnyal, akivel mostanában találkozgatott. Avery azon tűnődött, hogy vajon melyik lehet az a lány, ha egyáltalán ma délután eljött ide. Bárcsak találkozhatott volna vele. Eris még a nevét sem mondta el Averynek.
Avery gyorsan körbepillantott a templom elején kijelölt helyéről, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az egész teremre. Úgy tűnt, hogy mindenki, aki valaha is találkozott Erisszel, képviseltette magát; az összes osztálytársa és tanára, a barátai szülei, no meg a szülők barátai. Avery a hátsó sorban megpillantotta Wattot, akinek a tekintetét ugyanaz a szomorúság árnyékolta, mint az övét, bár az ominózus éjszaka óta nem beszéltek. Eris többi barátja az Avery mögötti sorban kuporgott: Jess, Risha, még Ming is – és természetesen Leda, akinek a tekintete egész végig Avery hátába fúródott. Eris családja a legelső sorban ült: az anyukája, a fekete kreppruhájában, ami nem mondhatni, hogy túlzottan az alkalomhoz illő lett volna, ugyanakkor ezt senki nem merte volna szóvá tenni; Eris nagynénje, Layne, aki Kaliforniából repült ide; és Avery meglepetésére Everett Radson, az ugyancsak korosodó anyjával. Radson nagyi kifürkészhetetlen tekintettel bámult előre. Több gyémántba volt csomagolva, mint amit Avery valaha is látott egyetlen emberen, mintha csak karátokkal igyekezett volna pótolni elvesztett fiatalságát. Mellette Mr. Radson hangosan zokogott egy monogramos zsebkendőbe.
Avery a legszívesebben keményen megmondta volna neki a magáét Eris miatt. Nem tűnt túl tisztességesnek, hogy míg élt, a sorsára hagyta, a halálában pedig zokogva siratja. Ugyanakkor mégsem tudott volna mérges lenni valakire, akit láthatóan ennyire maga alá temetett a gyász.
Avery és a családja – meglepő módon – kitüntetett helyen, közvetlenül a Dodd-Raddson família mögötti második sorban kapott helyet, mivel Eris Avery partiján halt meg. Úgy tűnt, hogy Eris szülei nem hibáztatják Averyt a történtek miatt. A saját szüleiről ezt már korántsem mondhatta el; szinte alig tudtak ránézni a saját lányukra. Az arcuk még mindig sápadt volt a sokktól. Avery mellett Atlas ült, sötét öltönyében, mint mindig, most is szívdöglesztően festett. Atlas rendíthetetlen igyekezettel próbálta elkapni a tekintetét, de Avery mereven a kivetítőre szegezte a szemét, mely kitartóan ontotta magából elhunyt barátnője rémesen mesterkélt fotóit.
– Üres kézzel érkezünk erre a világra, és üres kézzel távozunk. Ha egyszer menni kell, semmit sem vihetsz magaddal…
Semmit, semmit, semmit, a szavak üresen visszhangzottak Avery fejében. Nagyon is jól tudta, mi az a semmi, mivel pontosan ez volt az, amit Erisért tett. Senkinek nem mondta el az igazat a barátnője halálával kapcsolatban. Még Atlasnak sem.
Az igazság úgysem változtat semmin, igyekezett meggyőzni magát. Nem hozza vissza Erist. De Avery tudta, hogy gyáva és önző, és megvetette magát ezért.
Miután Eris lezuhant – mindössze három nappal ezelőtt, bár egy egész örökkévalóságnak tűnt –, Avery azonnal véget vetett a bulinak, és kihívta a rendőrséget. A rendőrök pillanatok alatt a helyszínre értek. Avery a tetőre vezette őket, és remegő hangon elmagyarázta, hogyan talált rá a feljáróra, és hogyan vitte fel pár barátját, hogy megmutassa nekik a kilátást. Mind a négyüket kihallgatták. A megbeszélteknek megfelelően, mindannyian tartották magukat Leda történetéhez: Eris túl sokat ivott, megcsúszott, és leesett a tetőről.
Averyt mélységesen megdöbbentette, hogy a rendőrök milyen könnyen bevették a meséjüket.
Senki nem keresett bizonyítékokat, és az ügyben semmilyen eljárás nem indult. Avery tisztában volt vele, hogy valószínűleg felelősségre fogják vonni azért, amiért nyitva hagyta a csapóajtót, de az egyedüli következmény az a maroknyi karbantartó csapat volt, aki egy életre lezárta a feljáratot. Ugyanakkor a megannyi bámész tekintet, amit utána kapott, még az eddigieknél is elviselhetetlenebb volt. Botrány, hogy Avery Fuller ennyire nem tudta felmérni a helyzetet – csámcsogták kéjes elégedettséggel –, és hagyta, hogy a részeg barátnője felmásszon a tetőre. Micsoda tragikus baleset!
Felzendült a hatalmas templomi orgona, és mindenki felállt. Avery a kezébe vette a régi típusú énekeskönyvet – ebben a templomban nem közvetlenül a kontaktlencsékre vetítették a szöveget, mint ahová ők jártak –, és rekedt hangon megpróbálta követni a sorokat. A kis könyvet a jobb kezében tartotta, de a másik keze, amelyik Atlas oldalán volt, ernyedten lógott. Atlas a kisujját, mintegy néma támogatásként, óvatosan Avery kisujjához érintette.
Avery szándékosan nem reagált rá. Szinte érezte, ahogy a mögötti lévő sorból Leda gyilkos tekintete a hátába fúródik, mintha csak így próbálná meg a tudomására hozni, hogy rajta, nyugodtan feszegesd csak a határaimat!
Averynek fogalma sem volt róla, hogy mit csináljon Atlasszal. Annyira szerette, hogy az már fájt, mérhetetlen szerelemmel, mely minden egyes porcikáját átitatta. De a szerelmük még bonyolultabbá vált, keserű gyásszal és szörnyű tragédiával terhes.
Nem szökhetnek el, így nem, hogy Leda tudja az igazat róluk. Eddig nem lett volna gond – a szüleik, Atlas előző évi távollétéhez hasonlóan, ezúttal is kitaláltak volna valami fedősztorit, de ha most így mennek el, Averynek a legcsekélyebb kétsége sem volt a felől, hogy abban a pillanatban, amint kiteszik a lábukat, Leda a legnagyobb örömmel számol be kettejükről a nyilvánosságnak. Ennek nem akarta kitenni a szüleit. Atlasszal együtt maradniuk kell, legalább addig, míg kitalálják, hogy mi a csudát kezdjenek Ledával.
Titok a titokért cserébe, gondolta keserű gúnnyal. Leda titka az ő titkukkal szemben. De vajon meddig lehet ezt az ingatag lábakon álló egyensúlyt fenntartani?
Egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Az az idő, mikor Eris még élt, egy teljesen másik élet, egy másik világ volt. Az az Avery örökre eltűnt. Az az Avery összetört, és egy új, keményebb, érzéketlenebb Avery lépett elő a szilánkok közül.
Ahogy ott állt, miközben képtelen volt megsiratni a legjobb barátnőjét, arra gondolt, hogy míg Leda a közelben van, soha többé nem fogja biztonságban érezni magát.