Watt

– Watt! – mikor másnap este Watt a lakásba lépett, az előszobából egy pöttömnyi rózsaszín alak száguldott felé.

– Szia, Zahra! – nevetett Watt, és a karjaiba kapta ötéves kishúgát. A kislány fekete göndör tincseibe valami ragadós kulimász vegyült, aminek pontosan a közepére biggyesztve egy csillogó tiara csücsült. Watt észrevette, hogy a pizsamanadrágja, amit nemrég még a földön húzott maga után, most alig ér a vádlijáig. Zahra nagyokat kacagott, majd fürgén kificeregte magát a karjai közül, hogy ismét visszanyargalhasson a nappaliba, ahol az ikertestvére, Amir habszivacs kockákból épített valamit.

– Watzahn, te vagy az? – kiáltott Watt anyja a konyhából.

– Igen, anya? – Soha nem jelentett jót, ha a teljes nevén szólította.

Nem akarnál átöltözni előtte, javasolta Nadia, de Watt már az ajtóban állt. Shirin a főzőlap fölé hajolva épp vizet forralt az instant tésztavacsorához. Watt még jól emlékezett rá, mikor az ikrek születése előtt bármikor képes volt akár a semmiből is mennyei perzsa lakomát varázsolni: illatos bárányragu, aranyló, omlós lepénnyel és szömörcés rizzsel. Aztán váratlanul teherbe esett, és abbahagyta a főzést, arra hivatkozva, hogy a fűszerek szagától émelyegni kezd. De a házi készítésű perzsa étkek soha nem tértek vissza, még az ikrek születése után sem. Többé már nem volt rá ideje.

Shirin a legmagasabb hőfokra tekerte a tárcsát, és Watthoz fordult.

– Egész nap Derricknél voltál? – kérdezte, ahogy a pillantása az előző esti gyűrött ruhájára esett.

Watt elvörösödött. Nadia nem szólt semmit, de Watt szinte érezte, hogy azt gondolja: Én megmondtam.

– Igen. Nála aludtam – felelte, de Shirin továbbra is kifejezéstelen arccal bámult rá. – Ez az utolsó nap a szünetből, és tudod, van ez a játék, amit még be akartunk fejezni… – A hangja fokozatosan elhalt.

Ami azt illeti, még csak nem is hazudott. Tegnap éjjel alig volt együtt valamicskét Miss Tintahal Martinivel – Nadiának igaza volt, a lánynak nem sok mondanivalója akadt, és Watt ostobának érezte magát, amiért egyáltalán felszedte. Csaknem azonnal olajra is lépett, és meg sem állt Derrickig. Nála töltötte az éjszakát, aztán másnap reggel a közeli pékségben dugig tömték magukat szendvicsekkel, és egész nap focimeccseket néztek Derrick parányi képernyőjén. Nem mintha Watt szándékosan kerülte volna az otthonát, de Derricknek nem volt két csöpp ikertestvére, akikkel egyfolytában foglalkoznia kellett. A szülei gyakorlatilag bármit megengedtek neki, míg a jegyei elég pofásak maradtak.

– Jól jött volna a segítséged – folytatta Shirin, sokkal inkább elgyötört, mint dühös hangon. – Az ikreknek ma délután kontrollra kellett menniük. Tashát kellett megkérnem, hogy ugorjon be helyettem, mivel téged nem találtalak, és muszáj volt elvinnem őket. A héten most dupla műszakot kell vállalnom, hogy behozzam a lemaradást.

Watt egy hamisítatlan szar alaknak érezte magát.

– Pingelhettél volna – mondta sután, bár majdnem biztos volt benne, hogy az éjszaka folyamán valamikor szándékosan nem vett tudomást egy hívásról.

– Túlságosan is lefoglalt a holojátékod – csattant föl az anyja, aztán nagyot sóhajtott. – Nem érdekes. Csak szedd össze a testvéreidet.

A konyhaajtó ismét kinyílt, utat engedve Zahra izgatott visongásának, miközben Shirin az asztalra pakolta a tányérokat és kanalakat. Az ajtóban Watt apja bukkant fel, a csípőjén egy-egy vigyorgó gyerkőccel egyensúlyozva. Rendszerint késő estig kellett dolgoznia, így ritkaságszámba ment, ha a család együtt vacsorázhatott.

– A vacsora tálalva, Rashid – köszöntötte a családfőt egy fáradt puszival az anyja.

Mindannyian a parányi asztal köré zsúfolódtak. Watt mohón a szájába tömött egy nagy kanál instant tésztát és konzervzöldséget, anélkül hogy megszagolta volna. Nem mintha valóban érdemes lett volna ezzel bíbelődnie. Mérges volt az anyjára, amiért bűntudatot keltett benne. De igaza volt. Mégis mi a francért kellett állandóan ilyen bárokba járnia?

Zahra egy hatalmasat ásított, és parányi, ökölbe szorított kezével nagyot nyújtózott. Watt, mintegy végszóra, fürgén felpattant az asztaltól.

– A pizsamavasút indulásra kész! Mindenki a fedélzetre! – jelentette be vicces, mély hangon.

– Sihuhu-sihuhu! – Utánozta Zahra és Amir a vonat hangját, miközben szorosan felzárkóztak Watt mögé. Az igazi monovasút természetesen nem adott ki semmilyen hangot, de az ikrek egy csomó vonatos rajzholót láttak, és imádták utánozni azokat. Watt apja mosolyogva nézte őket. Shirin összeszorította a száját, és nem szólt semmit.

Watt végigvezette az ikreket egy képzeletbeli kanyargós pályán az előszoba végéig. A gyerekszoba elég aprócska volt, de még mindig nagyobb, mint amivel Watt büszkélkedhetett. Ez valamikor Watt szobája volt, de az ikrek születése után át kellett költöznie a dolgozószobába. A gyerekszoba sápadtan pislákoló fényében alig lehetett észrevenni a falba épített emeletes ágyakat. Watt többször is megpróbált egy kis többletáramot átvezetni az ikrekhez, de az igyekezetét nem koronázta siker. Volt egy olyan halvány sejtelme, hogy ebben jórészt ő lehet a ludas. Jobban mondva a szobájába telepített energiazabáló hardver.

Segített az ikreknek a lézeres fogsikálásban, majd bedugta őket az ágyba. Természetesen itt lent senkinek nem volt szobakomputere, de Nadia mindent megtett, hogy az alapvető életfunkciókat folyamatosan ellenőrizze, gondosan figyelve a gyerekek légzését és szemmozgását. Mikor megerősítette, hogy alszanak, Watt csendben behúzta maga mögött az ajtót, és végigbattyogott a folyosón, rögtönzött szobájáig.

Megkönnyebbülten ledobta magát ergonomikus forgószékébe – amit anno egy felszámolásra ítélt irodából csent el –, és megérintette az íróasztalán várakozó csúcsfelbontású képernyőt, mely csaknem az egész szobát beterítette. Méltatlanul mellőzött ágya a sarokban kuporgott, a ruhái elárvultan csüngtek alá a plafontól pár centire lebegő hosszú rudakról. Persze Nadiának nem lett volna szüksége a képernyőre – mivel gyakorlatilag bármit képes volt közvetlenül Watt kontaktlencséjére vetíteni –, de ha Wattnak lehetősége nyílt rá, szeretett így szörfözni az i-Neten. Még akkor is, ha néha bizarrnak találta, hogy a teljes látómezejét egy digitális kijelzőre cserélje.

Átfutotta az előző este a Pulzusban megismert lányoktól kapott üzeneteket, aztán válasz nélkül kijelentkezett. Helyette inkább belépett a H@cker Házba – kedvenc illegális weboldalára –, mely különböző „információs szolgáltatásokat” hirdetett.

Watt családját sohasem vetette fel a pénz. A szülei egy évvel a születése előtt költöztek el Iszfahánból New Yorkba, mikor a Torony még teljesen új volt, és az egész világon hatalmas látványosságszámba ment. Mielőtt Dubai, Hong-kong és São Paulo fel nem húzta volna saját ezeremeletes megatornyait. Watt tudta, hogy a szülei miatta emigráltak, remélve, hogy a fiuknak így több lehetősége lesz.

De az életük nem úgy alakult, ahogy várták. Iránban az apja a legnívósabb műszaki egyetemet végezte, és az anyja orvosnak tanult. Rashid itt mégis ipari hűtőrendszereket és szennyvíztisztító állomásokat javított. Shirin pedig arra kényszerült, hogy ápolónőként robotoljon egy elfekvőben, csak hogy megtarthassák a lakásukat. Soha egyetlen szóval sem panaszkodtak, de Watt tudta, hogy mennyire nehéz lehet nap nap után dübörgő gépek közt dolgozni vagy szenilis öregeket pelenkázni, hogy utána hazaérve, a saját családodat is elláthasd. És nem számít, milyen keményen próbálkoztak, a pénz mindig valahogy túl kevésnek bizonyult. Főleg most, hogy az ikrek egyre nagyobbak lettek.

Ezért is kezdett el félretenni az egyetemre. Jobban mondva az MIT-re. A mikrorendszerekre specializálódott mérnöki programjuk messze a legjobb volt a világon – és nem utolsósorban az egyedüli esélye, hogy egyszer törvényes kvantokkal dolgozhasson azon a néhány legálisan is engedélyezett számítógépen, melyek a NASA és az Egyesült Nemzetek Szervezetének birtokában voltak. Második helyre nem is jelölt be semmit. A szülei aggódtak, hogy ez a hozzáállás túlságosan is önfejű és elbizakodott, de Wattot nem érdekelte; tudta, hogy úgyis be fog kerülni. A valódi kérdés inkább az volt, hogy hogyan fogja tudni kifizetni. Néhány ösztöndíjat ugyan megpályázott, és itt-ott el is nyert kisebb támogatásokat, de egyik sem volt elég ahhoz, hogy egy méregdrága magánegyetemet négy évig finanszírozni tudjon.

Így Watt a pénzszerzés más, kacskaringós útjaira tévedt: az i-Net sötét oldalára merészkedett, és elkezdett olyan hirdetésekre válaszolgatni, melyek az ártatlannak hangzó „információs szolgáltatások” néven futottak. Más szóval: hackermunkák. Nadiával együtt munkahelyi adatokat hamisítottak, iskolai osztályzatokat írtak át oktatási intézményekben, sőt még magánszemélyek flikkfiókját is feltörték, ha valaki úgy vélte, hogy élete szerelme galád módon megcsalta. Egyszer egy bank biztonsági rendszerével is bepróbálkoztak, de ez a kalandjuk rövid és nem túl dicső véget ért, mikor Nadia váratlanul egy feléjük száguldó vírust érzékelt, és azonnal lekapcsolta magát.

Ezek után Watt igyekezett távol tartani magát az egyértelműen törvénytelen ügyletektől, természetesen Nadia létezésétől eltekintve. De ha tudott, majd mindent elvállalt, és a bevétel nagy részét megtakarítási számlára tette, a maradékot pedig odaadta a családjának. A szülei tisztában voltak vele, hogy milyen remek műszaki érzékkel bír, és mikor azzal jött, hogy a pénz egy online programozói munkából van, nem kérdeztek többet.

Watt elnyomott egy ásítást, és lustán végiggörgette a H@cker Házban sorakozó megkereséseket. Mint általában, a legtöbbjük most is túl abszurd volt, vagy illegálisnak tűnt, hogy elvállalja, de egy párat azért megjelölt, hogy később még visszatér rájuk. Megakadt a szeme egy hirdetésen, amely egy eltűnt személyről akart információt szerezni. Az ilyesmi rendszerint könnyű zsebpénznek ígérkezett, pláne, ha a személy még mindig az országban volt. Nadia már réges-rég meghackelte a nemzetbiztonsági kamerákat, és az arcfelismerő program segítségével percek alatt képes volt bárkit megtalálni. Érdekes, olvasta Watt felvont szemöldökkel. Határozottan nem egy átlagos kérés volt.

Az üzenet küldője egy olyan személyről akart információt kapni, aki az elmúlt évben szőrén-szálán eltűnt, de aki azóta visszatért. Tudnom kell, hogy merre járt ez alatt az idő alatt, és miért jött vissza, írta a megrendelő. Elég könnyűnek hangzott.

Watt azonnal megfogalmazott egy választ, önmagát Nadiaként mutatva be – a néven, amit hackerként használt, mert, nos, miért is ne? –, és azt írta, hogy örömmel segítene. Kényelmesen hátradőlt, és az ujjaival várakozóan dobolt a karfán.

Talán megegyezhetünk, válaszolt az üzenet küldője. De előbb szükségem van valamilyen bizonyítékra, hogy tényleg meg tudod csinálni.

Lám, lám. Egy zöldfülű. Aki rendszeres látogatója volt a fórumnak, tisztában volt vele, hogy Watt profi. Kíváncsi volt, vajon ki lehet a rejtélyes üzenet küldője.

– Nadia, meg tudnád…

Igen – jött Nadia válasza, és mielőtt Wattnak esélye nyílt volna rá, hogy befejezze a mondatot, Nadia már fel is törte a küldő biztonsági rendszerét, és kiderítette az IP címét. Meg is van. Íme.

A képernyőn egy lány profilja jelent meg. Watt korabeli lehetett, és itt élt a Toronyban, a kilencszázhatvankettediken.

Mire gondolsz? – kérdezte Watt válaszában.

A neve Atlas Fuller. Mondj valamit, amit nem tudok róla, és tied a meló.

Nadia azonnal megtalálta Atlast. Otthon volt, az ezredik emeleten. Watt teljesen elképedt. Ez a fickó tényleg az ezrediken lakik? Nem mintha annyira érdekelte volna a luxuskégli, de álmában sem gondolta volna, hogy pont egy tinédzser lakik ott. Miféle idióta szökik el egy ilyen életből?

– Meg tudjuk hackelni a lakás komputerét? – kérdezte Watt Nadiától. Azt tervezte, hogy esetleg le tudja kapni Atlast a hálóban.

De Nadia nem járt sikerrel. Elképesztően bonyolult rendszer – mondta Wattnak, amiből a fiú számára rögtön világossá vált, hogy akár hetekbe is beletelhet. Legjobb lesz, ha most azonnal szolgálnak valamivel. Ez a meló túl jó ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyja.

Akkor nézzük az üzeneteit. Elvileg azt jóval könnyebb meghackelni. És valóban, Nadia a következő pillanatban már tálcán kínálta Atlas legfrissebb levelezéseit. Néhány levél valami Ty és Maxton nevezetű fickónak ment, és a maradék egy Avery nevű lánynak. Egyik sem tűnt túlságosan érdekfeszítőnek. De biztos, ami biztos, Watt azért átküldte mindegyiket.

Pár pillanattal később megérkezett a lány válasza.

Gratulálok, fel vagy véve! Most pedig deríts ki mindent, amit csak tudsz, hogy mit csinált Atlas az elmúlt évben!

Ahogy óhajtja, válaszolta Watt gúnyosan.

Emellett, folytatta a lány, nem törődve az enyhén szarkasztikus megjegyzéssel, heti rendszeres díjazást ajánlok, amennyiben folyamatos jelentést teszel róla – mit csinál, merre jár, bármi, amit ki tudsz deríteni. Természetesen a saját biztonsága érdekében, tette hozzá utólag, nem túl meggyőzően.

A saját biztonsága, na persze, gondolta Watt nevetve. Azonnal felismerte a megbántott szerelmest, ha találkozott eggyel. A megbízója vagy Atlas exbarátnője, aki megpróbálja visszaszerezni, vagy a mostani barátnője, aki attól fél, hogy megcsalja. De akárhogy is, ez a munka kész aranybánya. Watt még sohasem találkozott olyan felkéréssel, amivel majdhogynem alkalmazotti státusba kerülne; a legtöbb h@ker házas megkeresés egyszeri alkalomra szólt, mivel a hackermunkák a természetüknél fogva is a „megcsinálom, azzal el van intézve” kategóriába tartoztak. Ez a lány heti fizetést ajánl, csak hogy a szíve választottját szemmel tartsa? Könnyen szerzett pénznek tűnt, és Watt nem szerette volna elszúrni.

– Leda Cole – szólt fennhangon, ahogy elküldte az üzenetet –, öröm lesz önnel üzletelni!