Leda

Leda remegve előrebotorkált, igyekezett kikerülni az étterem látóteréből, és a szökőkút mögött térdre roskadt. Na, nem mintha neki lett volna miért szégyenkeznie. Eris és az apja! Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy hazamenjen, de a keze megállíthatatlanul remegett, sokkos állapotban volt. Nem kockáztathatta meg, hogy az anyja így lássa. Szegény, mit sem sejtő, megcsalt anyja!

Elkeseredetten kotorászott a táskájában, egyetlen mozdulattal a földre zúdította a Rosstól kapott zacskó tartalmát. Az összefüggő lóheretakarón a gyógyszerek – saját kis boldogságának mesterséges forrásai – hívogatóan hevertek. Leda tekintetét szinte megbabonázva vonzotta magára a fekete suttogós tasak. Talán mégsem olyan elvetélt ötlet valaki másnak a fejébe bújni – egy elcseszett fejbe, az igaz, de a sajátjánál elcseszettebb nem nagyon lehet.

Leda letépte a boríték tetejét, a szájába dobta az élénksárga tablettát, és úgy, ahogy volt, szárazon lenyelte.

Egy kurta, kellemetlen pillanatig az elméje ösztönösen megpróbált harcolni ellene. Testreszabott Suttogók esetén ez persze soha nem fordult elő, de ha az ember valaki másnak a Suttogójára fanyalodott, kellett egy perc átállás, míg az idegen öntudat belekényszerítette magát az ismeretlen agyba. Leda visszatartott lélegzettel utasította az elméjét, hogy csendesedjen le, és a Suttogó hamarosan puha takaróként burkolta be küszködő öntudatát.

Hirtelen mindent lágyabbnak, simulékonyabbnak érzett. Az idő, akár egy befőttesgumi, egyszeriben kitágult. Leda nagyokat pislogott. Bárkié is volt ez a cucc, fix, hogy szorongásos zavarra kapta – ez gyakorlatilag egy nyugtató volt. Szinte érezte a másik személy jelenlétét, amint a gyógyszer a nem létező emlékeit enyhítő érzelmi válaszok kialakításán dolgozott.

Leda háttal a könyökére támaszkodva kényelmesen kinyújtóztatta a lábait, a többi gyógyszer, akár tucatnyi színes cukorka, még mindig vidáman hevert körülötte. Az árnyak idővel egyre hosszabbra nyúltak, lassacskán bekebelezve a szökőkutat és Leda lábait is. De Leda már nem fázott. Eris és az apja, villant be hirtelen, és keserű nevetés szakadt fel belőle. Lehunyta a szemét. Megannyi emlék homályos árnyai, félig megformált gondolatok kushadtak titokban agya rejtekében. Ismerlek téged, akarta mondani, de hogyan? Különös, déjà vu érzés töltötte el, mintha a fejében egy ismerős melódia szólna, amit azelőtt már hallott volna. A szeme előtt színek és formák táncoltak.

Felismerte ezt az érzést.

Ösztönösen tudta. Olyan természetes volt, mint ahogy azt tudta, hogyan kell levegőt vennie. Egyszer már átélte ugyanezt. Ugyanezen kemikáliák és neurostimulánsok keveréke kiváltotta felejthetetlen utazást. Ez Cord Suttogója!

Milyen különös, gondolta, a lóheretakaróba fúrva az ujjait. Az egyik körme letört, és tompa fájdalom nyilallt belé. Miért van Cord gyógyszere Rossnál? Valószínűleg lopott.

Cordnak tudnia kell. Muszáj elmondania neki!

Leda úgy lebegett fel a kilencszázhatvankilencedikre, akár egy luftballon.

– Cord! – püfölte hangosan a bejárati ajtót. Valahogy sikerült eljutnia ide, bár sejtelme sem volt róla, hogy lifttel, netalán lebegővel érkezett-e. Hála istennek, gondolta, mert a karjai fölött érzésre már teljesen elvesztette az uralmat, és ez némi aggodalommal töltötte el. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban ellebegnének, gyorsan a hóna alá csapta őket. – Cord! – ismételte meg valamivel hangosabban.

Az ajtó kitárult, de nem Cord állt mögötte; hanem Briece.

– Leda? Mi történt? – kérdezte Cord bátyja óvatosan.

Láthatóan épp készült valahová, egy sötét színű, mosott farmer feszült rajta, és az ingén a legfelső gombokat szándékosan kigombolva hagyta. Annyira dögösen festett. Leda hirtelen azt kívánta, bárcsak ő is ilyen szexi lehetne.

Aztán zavartan pislogott. Halványlila dunsztja sem volt arról, hogy mi a fenét keres itt. Talán Briece tudja.

– Minden rendben? – tudakolta Briece, aggodalmas tekintettel méregette Ledát.

Leda még mindig abban a furcsa pózban állt előtte, a hóna alá szorított kezekkel. A lány zavartan leengedte a kezét. Most fontosabb volt, hogy Briece szemében tetszést arasson. Még ha a kezei nemsokára ellebegnek is.

– Miért nem jössz inkább be – kérdezte Briece, és Ledába karolva finoman a szobába vezette. A falak úgy fodrozódtak Leda körül, mint a lágyan hullámzó óceán.

Briece leültette a nappali kanapéjára, és a kezébe nyomott egy pohár hideg vizet. Leda egy hajtásra kiitta. Briece nem szólt egy szót sem, csak csendben újratöltötte. A második pohár valamivel lassabban ürült ki.

– Te aztán rendesen betéptél – mondta, és Leda boldog volt, mert a hangjából helyeslés, vagy legalábbis őszinte derültség csendült ki. – Mit vettél be?

Leda a piros táskát még mindig az ölében szorongatta. Némán elővette az üres suttogós borítékot, és átnyújtotta Briece-nek.

– Cordé – hallotta a saját hangját.

Briece szeme összeszűkült.

– Azt mondod, ez Cordé? Tőle kaptad?

Leda nem válaszolt.

– Leda Marie Cole! – dörrent rá Briece hirtelen, és megragadta a vállát. Volt valami a jelenetben, talán az, hogy Briece Leda teljes nevét használta – amiről álmában sem feltételezte volna, hogy tudja –, vagy netán valami más, ami Ledát – ha nem is teljes egészében, de – azonnal visszarántotta a valóságba. Némán megrázta a fejét.

– Nem – krákogta, és megköszörülte a torkát. – A díleremtől van. Ezért is akartam… úgy értem, aggódtam Cord miatt. Ezek lopottak, igaz? – Mindkét kezét a combja alá csúsztatta, aztán ráült, hogy ne remegjenek.

Briece tekintetében megvilágosodás csillant.

– Rylin – mondta fojtott hangon.

– Tessék? – kérdezte Leda.

Briece egy hosszú pillanatig résnyire húzott szemmel méregette Ledát, aztán a jelek szerint úgy döntött, hogy vagy túl be van tépve ahhoz, hogy emlékezzen rá, vagy egyébként sem számít.

– Az új szobalányunk. Azt hiszem, Corddal egy kicsit… túl közel kerültek egymáshoz – magyarázta.

– Rúgd ki – mondta Leda gépies hangon. – Cordot ismervén, mostanra már úgyis lefektette.

– Bírom, amilyen könyörtelen tudsz lenni – nevetett Briece. – És Leda, ha Suttogóra van szükséged, hozzám és Cordhoz bármikor fordulhatsz. Felejtsd el a dílaredet. Komolyan, ezúttal szerencséd volt.

– Még csak nem is Suttogót akartam, csak ez volt nála… nekem XPHD kellett.

– Várj egy kicsit – mondta Briece. – Ne mozdulj.

Mintha bárhová is el tudna menni, gondolta kába fejjel.

Pár pillanattal később Briece újra felbukkant.

– Nézd, mit hoztam. – Egy egész doboz pirulát pottyantott Leda tenyerébe.

Pici, fehér kis négyzetek, egy X-szel a közepükön.

– Ó, hála istennek! – motyogta Leda, és egyszerre bekapott kettőt.

Leda lomhán és kuszán kavargó gondolatai egyből hadrendbe kapták magukat. A testén hatalmas energialöket söpört végig. Briece-re pillantott, aki láthatóan remekül szórakozott, miközben őt figyelte.

– Köszönöm – mondta, máris hallhatóan tisztább hangon. – Briece Anderton, a két lábon járó gyógyszertár. Igazad volt, rögtön hozzátok kellett volna jönnöm.

– Na, ez az a Leda Cole, akit mindannyian ismerünk és szeretünk – közölte Briece szenvtelen képpel, és Leda új szemmel tekintett végig a lakáson. Jó pár éve volt már, hogy utoljára itt járt, leszámítva persze a bulikat, mikor az egész lakás tömve volt emberekkel, és hangosan dübörgött a zene. Nagyobb volt, mint amire emlékezett. Hirtelen minden élesebbnek tetszett, az összes apró kis részlet olyan szembeszökően rajzolódott ki előtte, mintha csak a gyerekkori fekete filcével húzta volna ki őket. A szíve úgy kalapált, hogy azt hitte, menten kiszakad a mellkasából.

– Indulnom kell – szólalt meg Briece valamivel később. – Kár, hogy nem maradhatok. Sokkal jobban szórakoztatsz, mint mostanában Cord.

Leda vonakodva Briece felé nyújtotta a tablettákat, de Briece megrázta a fejét.

– Tartsd meg nyugodtan. Azok után, amit elmondtál, ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Leda hálásan bólintott.

– Maradhatok még egy percet, mielőtt hazamennék? – kérdezte.

Briece vállat vont, és megcélozta a bejárati ajtót.

Leda felturbózott agyában ezernyi kép cikázott. Eris és az apja, ahogy csókolóznak. Atlas. Avery. Az a srác, akivel Avery randizott, Watt, ahogy magában jót mulat rajta. Atlas tekintete, mikor közli vele, hogy valaki mást szeret. Megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád, mondja. Az igazság szabaddá tesz, nem így tartja a mondás? Meg kell mondania Cordnak, hogy rúgja ki a szobalányt. Meg kell tudnia, hogy Atlas kit választott helyette. Ahogy óhajtod, mondja Nadia, és megígéri, hogy kideríti, de aztán semmi sem úgy alakul, ahogy Leda szeretné.

A gondolatok színek elmosódott kaleidoszkópjaként örvénylettek benne, de míg korábban ez azzal fenyegetett, hogy menthetetlenül elborítja, Leda most szellemi teljesítőképessége csúcsán, tökéletesen koncentráltnak érezte magát, és különös, sürgető késztetés hatalmasodott el rajta. Istenem, mennyire imádta a serkentőszereket! És a XPHD messze a legjobb. Nagy levegőt vett, és hagyta, hogy a szer a véráramába kerülve az egész testét végigbizsergesse, a feje búbjától a lábujja hegyéig.

Nadia. Meg kell kérdeznie Nadiát Erisről és az apjáról, ki kell derítenie, hogy mióta tart. Jesszusom, ébredt rá undorodva, biztos akkor kezdődött, mikor Eris megtudta, hogy elszegényedett. A kis számító!

Már az üzenet közepénél tartott, mikor hirtelen rádöbbent, hogy többé már nem kérheti meg Nadiát. Nadia felmondott.

Ha már itt tartunk, Nadiában is volt valami borzasztó furcsa.

És a következő pillanatban Leda tudta. A válasz a maga páratlan egyszerűségében olyan szépségesen elegáns volt, hogy már csak azon csodálkozott, miért nem jött rá hamarabb.

Pontosan tudta, hová kell mennie, és mit kell tennie. Üveges tekintettel a vállára csapta a táskát, és sebesen kapkodva a levegőt, sietve elindult az expresszfelvonó irányába.