Eris

Eris Dodd–Radson dühösen vackolta magát még mélyebbre puha selyempárnájában. A fültennájában nyekergő bosszantó csörgésnek egy pillanatra sem akaródzott alábbhagynia.

– Még öt perc – motyogta. A fültenna mintha meg sem hallotta volna. – Azt mondtam, szundi! – csattant fel, mielőtt ráeszmélt volna, hogy ez nem is az ébresztő funkciója. Avery csengőhangja volt, amit Eris már régóta úgy állított be, hogy akár álmából is felébreszthette. – Ping elfogadva – mormolta.

– Már úton vagy? – csendült fel Avery hangja a fülében, a szokásosnál egy kicsit hangosabban, hogy túlkiabálja a parti háttérzaját. Eris az órára pillantott, ami látótere bal alsó sarkában, apró rózsaszín számokkal világított. Cord partija már vagy fél órával ezelőtt elkezdődött, és ő még mindig az ágyban henyélt. Úgy, hogy közben a leghalványabb sejtelme sem volt arról, hogy mi az ördögöt vegyen fel.

– Magától értetődően. – A következő pillanatban már a gardróbnál is termett. Egy tökéletesen kivitelezett sprinttel utat tört magának a földön heverő párnák és kiselejtezett ruhadarabok dicstelen halmain keresztül, és menet közben még a kissé túlméretezett pólójától is sikerült megszabadulnia. – Én csak… Aú! – jajdult fel, ahogy alaposan beverte a lábujját valamiben.

– Ó, istenem. Te még mindig otthon vagy! – dorgálta meg Avery nevetve. – Mi történt? Még egy kicsit megtoldottad a frissítő alvásodat?

– Csak szeretek mindenkit megváratni, hogy ha megérkezem, még jobban örülhessenek nekem – felelte Eris.

– És a mindenki alatt Cordot érted.

– Nem. Mindenkit, főleg téged, Avery – mosolygott Eris. – És nehogy nekem túl jól merészeld érezni magad nélkülem, okés?

– Becsszó, soha nem tennék ilyet. Majd flikkelj, ha már úton vagy – búcsúzott Avery, és bontotta a vonalat.

Ez az egész az apja hibája. A tizennyolcadik születésnapja pár hét múlva lesz, és ma fel kellett keresni a család ügyvédjét, hogy elindítsák a nevére írandó vagyonnal kapcsolatos papírmunkákat. Az egész procedúra rémesen unalmas volt, egy hivatalos tanú jelenlétében töméntelen mennyiségű papírt kellett aláírnia, sőt még egy drog- és DNS-tesztet is csináltattak vele. Az egészből csak annyit értett, hogy ha mindent szépen aláír, egy nap piszkosul gazdag nő lesz belőle.

Eris apja nagy múltú, pénzes famíliából származott – a családja találta fel a mágneses taszító technológiát, ami a légpárnás hajókat a levegőben tartotta. És Everett csak tovább növelte az amúgy is tekintélyes mennyiségű nullára végződő családi vagyont azzal, hogy a világ legkeresettebb plasztikai sebésze lett. Hibás lépései között csak a két költséges válása említhető, mielőtt negyvenévesen végül megismerkedett Eris anyjával, a huszonöt éves modellel. Előző házasságai soha nem is kerültek szóba, és mivel egyikből sem született gyermeke, Eris nem is faggatta róla. Valójában, nem is nagyon akaródzott belegondolnia.

A gardróbszobába lépve Eris egy kört rajzolt a tükörborítású falra, mely érintőképernyővé változva készségesen felsorakoztatta az összes létező ruhadarabját. Cord évente megrendezte ezt a suliváró jelmezes bulit, ahol titkon minden évben ádáz verseny dúlt a legpöpecebb kosztüm címének elnyeréséért. Sóhajtott, és szortírozni kezdett: a charleston-szabású, rövid, aranyrojtos ruci, a műszőr kámzsás, amit az anyjától kapott, a szexi rózsaszín flitteres múlt halloweenről. Egyiktől sem volt elragadtatva.

Csesszék meg, döntött. Egyáltalán mi a nyavalyának kell neki kosztümben parádéznia? Hát nem sokkal jobban néz ki jelmez nélkül?

– A fekete Alicia topot – utasította a szekrényt, ami a kért ruhadarabot egyből a gardrób alján elhelyezkedő csúszdás nyílásba köpte. Eris ráhúzta a topot a csipkés melltartójára, majd belebújt kedvenc antilopbőr nadrágjába, amiről tudta, hogy fantasztikusan mutat benne a feneke. A karjára biggyesztett pár ezüst karperecet, és kibontotta a haját, hogy az dús, rakoncátlan vörösesszőke tincsekben szabadon omoljon a vállára.

Az ajkába harapva lehuppant a fésülködőasztala elé, és ujjait a fodrászgép két elektropulzálójára helyezte.

– Egyenes – rendelkezett, majd lehunyt szemmel igyekezett felkészülni a műveletre.

A tenyeréből apró, kellemetlen csípés futott végig a karján át, egészen a feje búbjáig, amint a szerkezet enyhe elektromos áramot futtatott a testébe. A csajok a suliban állandóan panaszkodtak a formázóra, de Eris titkon élvezte azt a tiszta, égető érzést, ahogy szinte minden idegszála kiélesedett. Mikor felpillantott, a haja szögegyenes tincsekben keretezte az arcát. A pipereasztal képernyőjére bökött, és becsukta a szemét, ahogy a sminkspray párás ködbe vonta az arcát. Mikor újra feltekintett, a szemfestéke csábosan kiemelte az íriszét pettyező káprázatos, borostyánszínű pontokat, a leheletnyi pirosító pedig tökéletesen ellágyította az arccsontját, bájosan kihangsúlyozva az orra mellett sorakozó halvány kis szeplőket. De valami még mindig hiányzott.

Eris gondolkodás nélkül, szélsebesen átvágott a szülei sötét hálószobáján, az anyja gardróbjáig. Óvatosan kitapogatta az ékszeres széfet, és beütötte a kódot, amire már tízéves korában sikerült rájönnie. Egy sor színes drágakő és egy vastag fekete gyöngy karkötő mellett ott lapult az anyja színpompás üveg fülbevalója. Az a fajta ritka, antik üveg, ami a kommersz flexiüvegtől eltérően valóban törékeny volt.

A szinte felbecsülhetetlen értékű fülbevaló egy régi templomablaküvegből lett kivágva, és egyedi eljárással kifújva. Eris apja egy aukción vette, a huszadik évfordulójukra. Eris elhessegette hirtelen támadt bűntudatát, majd kivette a fülbevalót, és becsavarta a dekoratív kis cseppecskéket a fülébe.

Már majdnem a bejárati ajtónál volt, mikor az apja utánakiáltott a nappaliból.

– Eris? Hová mész?

– Szia, apa! – perdült vissza, egyik lábát szándékosan megvetve az előszobában, hogy minél gyorsabban lelécelhessen.

Az apja a kedvenc helyén ücsörgött a barna bőrkanapéjukon, és a tabletjét olvasta. Feltehetően valami orvosi szaklapot bújt, vagy egy betegének a kórlapját tanulmányozta. Sűrű, tömött haja csaknem teljesen őszbe fordult már, és az aggodalom mély ráncokat gyűrt a szeme köré, amiket – Eris barátainak szüleitől eltérően – nem volt hajlandó műtéttel eltüntetni. Azt mondta, a betegek megnyugtatónak találják a ráncokat. Eris titokban úgy vélte, nagyon menő az apjától, hogy nem harcol az öregedés ellen.

– Egy barátom bulijára megyek – magyarázta.

Az apja végigmérte a szerelését, és Eris sajnos túl későn kapcsolt, hogy a fülbevalót nem rejtette el. Óvatosan megpróbálta előreügyeskedni a haját, hogy ne vehesse észre, de Everett határozottan megrázta a fejét.

– Eris, azt nem veheted fel – mondta, a hangjában egy cseppnyi derűvel. – Ez a legértékesebb tárgyunk!

– Ez azért egy kicsit túlzás, ezt te is tudod. – Bíborszín estélyiben Eris anyja libbent ki a konyhából, a haját laza kontyba tűzte a feje tetején. – Szia, édes! – Caroline Dodd a lánya felé fordult. – Kérsz egy korty pezsgőt, mielőtt elmész? Épp most akartam kinyitni egy üveget abból a Montés rozéból, amit te is szeretsz.

– Ami abból a szőlőskertből van, ahol a medencében fürödtünk?

– Úgy érted, ahol a „medencében fürödni tilos” felirat volt. – Az apja szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkált.

Az említett családi nyaralás úgyszólván kimondottan viccesre sikeredett. Eris szülei megengedték, hogy az ebédnél ő is megkóstolja a felszolgált borkülönlegességeket, de a hőség olyan elviselhetetlen volt, hogy Eris és az anyja nem győzték egymást legyezgetni a szalvétáikkal végig az ebéd alatt, és mire befejezték az evést, hatalmas viháncolások és röhögcsélések közepette a szálloda lezárt medencéjében találták magukat. Ruhástul.

– Nem is láttuk azt a táblát! – tiltakozott Caroline nevetve, és egy jókora pukkanás kíséretében kinyitotta az üveget. A durranás hangos visszhangot vert a lakás falain. Eris vállat vont, és elvette a karcsú poharat. Ez volt a kedvence.

– Szóval, kinél lesz a buli? – tudakolta Caroline.

– Cordnál. És már így is késésben vagyok… – Eris még mindig nem beszélt az anyjának kettejükről. Majdnem mindent megosztott vele, kivéve a kis kalandjait.

– Azt hiszem, ezt hívják stílusos késésnek – tette hozzá az apja. – Csak egyetlen perccel fogsz többet késni, és a fülbevaló nélkül is pontosan ugyanolyan trendi leszel.

– Jaj, ne csináld már, Everett. Mégis mi baja lehet?

Eris apja megadóan megrázta a fejét, Eris tudta, hogy előbb-utóbb úgyis beadja a derekát.

– Rendben, Caroline. Ha téged nem zavar, akkor felőlem viselheti.

– És a többség ismét elsöprő győzelmet aratott – élcelődött Eris, és az apjával egy sokatmondó mosolyt váltottak.

Everett mindig azzal tréfálkozott, hogy ebben a családban neki van a legkevesebb szava, két akaratos nővel szemben sanyarú kisebbségre kárhoztatva.

– Mind mindig – nevetett a férfi.

– Hogy is mondhatnék nemet, mikor olyan káprázatosan áll rajtad? – Caroline Eris vállára tette a kezét, és a falon csüngő, óriási, antik tükör felé fordította.

Eris úgy festett, akár az anyukája, csak pár évvel fiatalabb kiadásban. Az egyetlen apró különbség – a koruktól eltekintve – az az icipici változtatás volt, amire idén tavasszal bólintott rá az apja: semmi komoly, mindössze a szemébe illesztett picinyke arany pettyecskék, és pár halvány szeplő az arcára. Ezen kívül semmit sem kellett megváltoztatni rajta. Eris minden vonása a sajátja volt, telt, érzéki ajka, apró, fitos orra és mindenekelőtt dús hajkoronája, a lágy mézszínből vörösesszőkébe és helyenként rézszínűbe hajló, selymesen csillogó színorgia. A legszebb ékessége a haja volt, ugyanakkor nem sok olyasmit lehetett volna felfedezni rajta, ami ne lett volna hasonlóan elragadó. És természetesen ezzel a ténnyel Eris is tökéletesen tisztában volt.

Türelmetlenül hátrasöpörte tincseit, a fülbevalói alig észrevehetően meglibbentek, önkéntelenül is magukba gyűjtve hajának megannyi csodálatos árnyalatát, és olyan fénylő szikrázásba fogtak, mintha milliónyi kis ékkő kelt volna életre bennük.

– Érezd jól magad! – búcsúzott Eris anyukája. A tekintetük találkozott a tükörben, és Eris elmosolyodott.

– Köszi. És ígérem, hogy vigyázok rájuk. – Kiürítette a poharát, és az előszobaasztalra tette. – Szeretlek – mondta mindkettejüknek kifelé menet. A fülbevalók úgy ragyogtak hajának puha bársonyfüggönye előtt, mint két apró ikercsillag.

——

A lefelé közlekedő C járat épp akkor futott be, mikor Eris beért az állomásra, amit jó előjelnek vett. Ki tudja, talán azért, mert egy görög istennő után kapta a nevét, de Eris még a legcsekélyebb dolgoknak is fontos jelentőséget tulajdonított. Az előző évben például egy szív alakú folt tűnt fel az ablakán. Nem jelentette a kinti takarítóknak, így a páratlan jelenség hetekig ott díszeleghetett az ablaküvegén, míg végül egy esős nap könyörtelenül el nem mosta. Szerette úgy képzelni, hogy szerencsét hoz neki.

Eris követte a tömeget a liftbe, és a jármű végébe helyezkedett. Máskor lebegővel ment volna, de most késésben volt, és így gyorsabban odaérhetett; egyébként meg, a maga különleges, átlátszó falaival, mindig is a C vonal volt a kedvence. Imádta nézni, ahogy a padlók elsuhannak mellette, a fény és árnyék váltakozását az egyes emeleteket elválasztó, súlyos fémszerkezetekkel, ahogy a helyi járatokra váró tömeg a színek elmosódott tarka masszájává alakul át.

Mindössze néhány másodperccel később a lift már meg is állt az egyik megállóban. Eris átnyomakodott a peron nyüzsgő forgatagán, a várakozó lebegők és különböző árusító botok vibráló kavalkádján, és befordult a főútra. Erishez hasonlóan Cord is a Torony exkluzív északi felén lakott, ahonnan káprázatos kilátás nyílt a Torony alatt elterülő belvárosra. Cord emelete csak egy hangyányit volt nagyobb az övékénél – a szintek a Torony magasságával egyenes arányban egyre karcsúbbak lettek, míg végül Avery lakása egymagában árválkodott a legfelső szinten –, de Eris még így is érzékelte a tizenhat emelet jelentette különbséget. Az apró füves területekkel és valódi fákkal szegélyezett utcák itt is ugyanolyan szélesek voltak, és a növények táplálásáról az avatatlan szem elől profi módon elrejtett öntözőberendezések gondoskodtak. A magasban halványan derengő szolárlámpákat, mint mindig, most is a kinti nap bágyadt fényéhez állították be, mely utóbbiban kizárólag a kifelé néző lakások tulajdonosai gyönyörködhettek. Ugyanakkor az itt vibráló energia valahogy más volt, a környezet érzékelhetően hangosabb és élettel telibb. Ki tudja, talán a főutat szegélyező üzleteknek köszönhetően – még ha ez ki is merült egy aprócska kávézóban és egy Brook Brothers próbateremben.

Eris végre elérte Cord utcáját – egy zsákutcát, mely konkrétan az Andertonok küszöbén végződött; rajtuk kívül senki más nem lakott itt. A bejárat fölött egy teátrális 1A felirat díszelgett, mintha bárkit is emlékeztetni kellene rá, hogy ki lakik itt. Mint mindenki más, Eris is azon tűnődött, hogy azok után, hogy a szülei meghaltak, és a testvére, Briece is elköltözött, vajon Cord miért lakik még mindig itt? Ez a lakás túlságosan is nagy volt egyetlen embernek.

Mikor belépett, a tömeg már faltól falig hullámzott, és a levegőztető rendszer minden erőfeszítése dacára egyre melegebb lett. Eris megpillantotta Maxton Feldet, aki épp a lakáshoz tartozó üvegház öntözőrendszerét igyekezett valahogy átprogramozni, hogy eső helyett sört permetezzen. Egy pillanatra megállt az ebédlőben, ahol valaki a lebegő zsúrkocsikra pakolta az asztalt, hogy légpongot játszhasson, de Cord árulkodó fekete üstökét sehol sem látta. A konyha egyébként is üres volt, egy fekete hajú, lófarkas, sztreccsfarmert viselő lányon kívül – akit Eris még csak nem is ismert – más nem is volt ott. Eris épp azon morfondírozott, hogy vajon ki lehet ez, mikor a lány váratlanul fölnyalábolt egy halom edényt, és magával vitte. Szóval Cordnak új házvezetőnője van – egy házvezetőnő, aki nem viseli az egyenruháját. Eris nem értette, miért kell Cordnak bejárónőt fizetnie; manapság már csak olyan emberek tartottak takarítónőt, mint Fullerék vagy Eris nagymamája. Mindenki más szépen megvette az üzletekben kapható ezernyi takarítóbotból a megfelelőt, és ha piszkot észlelt valahol a lakásban, szabadjára engedte. De lehet, hogy pont ez volt a lényeg: megfizetni az embert, az egyetlen nem automatizált munkaerőt.

Te meg mi lennél? „Túl menő, hogy jelmezt viseljek”? „Átaludtam a nagy napot”? – flikkelt Avery neki.

Én jobban preferálnám a „tekintetmágnest” – válaszolta Eris mosolyogva, ahogy körbepillantott a szobában.

Avery a nappali ablakánál álldogált, egy szimpla kis fehér ruhát viselt, egy teljesen hétköznapi holoszárnnyal és a feje felett lebegő glóriával. Bárki máson egy elcsépelt, utolsó pillanatban beszerzett angyalkosztümnek hatott volna, de Avery természetesen varázslatosan festett benne. Mellette ott állt Leda, valami fekete tollas akármiben, és Ming, aki egy béna ördögjelmezben feszített. Valószínűleg a fülébe juthatott, hogy Avery angyal lesz, és azt a hatást akarta kelteni, mintha ők ketten direkt összeöltöztek volna. Milyen szánalmas. Erisnek nem volt kedve egyikükkel sem beszélgetni, ezért flikkelt Averynek, hogy mindjárt jön, csak még megkeresi Cordot.

Még valamikor nyáron kezdtek el járni, mikor mindketten a városban ragadtak. Eris az elején kicsit aggódott – mindenki más Európában, Long Islanden vagy a maine-i tengerparton lógatta a lábát, míg ő arra kárhoztatott, hogy az apja klinikáján gyakornokoskodjon. Ez volt az ára annak, hogy az apja tavasszal belement a műtétjébe. – Muszáj egy kis gyakorlatot szerezned – közölte vele. Mintha valaha is azt tervezte volna, hogy az életében akár egyetlen napot is munkával fog tölteni. Eris mégis beleegyezett. Piszkosul akarta azt a műtétet.

És a meló pontosan olyan unalmas volt, amilyennek elképzelte. Míg egy este össze nem futott Corddal a Villám Bárban. Egyik italt követte a másik, míg nemsokára már válogatás nélkül vedeltek, és hamarosan az étterem teraszán találták magukat. Itt, a megerősített flexiüvegnek préselődve elcsattant az első csók.

Eris mára már csak azon csodálkozott, hogy ez miért nem történt meg hamarabb. A jó ég tudja, már évek óta ismerte Cordot, mióta nyolcéves korában a szülei visszaköltöztek New Yorkba. Előtte jó pár évet Svájcban töltöttek, hogy az apja a legújabb európai sebészeti eljárásokat tanulmányozhassa. Eris az első két osztályt a lausanne-i amerikai iskolában járta, de amikor visszajött, és előadta franciával kevert sajátos angolját, valamint fény derült a szorzótáblával kapcsolatos hiányosságaira, a Berkeley Akadémia tapintatos javaslatára megismételte a második évet.

Soha nem felejti el az első napot, mikor az új osztályában egy lelket sem ismerve, rettegő szívvel lépett az ebédlőbe. Cord volt az első, aki leült mellé az üres asztalához. – Akarsz látni egy baró zombis játékot? – kérdezte, és megmutatta, hogyan állítsa be a kontaktlencséit úgy, hogy a menzakaják agyaknak látszódjanak. Erist annyira rázta a nevetés, hogy kis híján visszaköpte a spagettit a tányérjába.

Ez két évvel azelőtt volt, hogy Cord szülei meghaltak.

Cordot a játékszobában találta, Drew Lawtonnal és Joaquin Suarezzel ücsörgött a terebélyes antik asztal körül, a kezükben valódi kártyalapokkal. Ez egyike volt Cord bizarr szeszélyeinek: szinte fanatikus hévvel ragaszkodott a régi, paklis kártyajátékhoz. Úgy érezte, ha kontaktlencsékkel játszanak, akkor mindenki olyan üresnek hat, a sok bamba, kifejezéstelen arc az asztal körül, ahogy a tekintetük a távolba réved.

Eris egy pillanatig csak állt, és némán gyönyörködött Cordban. Veszettül jóképű volt. Na, nem úgy, mint a finoman tökéletes Avery, hanem olyan dacos, latinos, rosszfiús módon; a vonásai tökéletes egyvelegét képezték anyja brazil érzékiségének és a klasszikus Anderton-állkapocs és -orr együttesének. Eris tett egy lépést előre, és Cord felpillantott. A lány elégedetten konstatálta a fiú kék szemében megcsillanó elismerést.

– Halihó – mondta Cord, ahogy Eris kihúzott magának egy üres széket. Eris az asztalra könyökölt – minek következtében a dekoltázsa sietve még lejjebb csúszott –, és az asztal másik oldaláról Cordot tanulmányozta. Volt valami megdöbbentően bensőséges a tekintetében. Olyan érzés volt, mintha bármikor átnyúlhatna az asztalon megérinteni őt, kizárólag a tekintetével.

– Játszol? – Cord egy stósz kártyát csúsztatott felé.

– Nem tudom. Lehet, hogy inkább táncolok egyet. – Túlságosan nagy volt a csend a szobában. Eris vissza akart térni a parti hangos forgatagához.

– Gyerünk, csak egy menetet! Per pillanat csak én vagyok ezzel a kettővel szemben itt. És nem olyan jó muri magamban játszani – kesergett.

– Rendben, de én Joaquinnel leszek – válaszolta Eris, ha másért nem, csak hogy egy kicsit cukkolja. – És tudod, hogy úgyis én nyerek.

– Talán ez alkalommal nem – nevetett Cord.

És valóban, nem telt bele tizenöt perc, és az Eris–Joaquin-páros előtt heverő szerény zsetonkupac megtriplázódott. A lány nagyot nyújtózott, és hátratolta a székét.

– Megyek, kerítek egy italt – mondta, és sokatmondóan Cordra pillantott. – Kér valaki valamit?

– Miért is ne? – Cord tekintete találkozott az övével. – Veled megyek.

Bepréselték magukat Cord gardróbjába, a testük szorosan egymáshoz simult. – Fantasztikusan nézel ki ma este – suttogta Cord.

– Elég a dumából. – Eris hátrahajtotta a fejét, és mohón megcsókolta.

Cord válaszként előrehajolt, a szája forrón a lányéra tapadt. Egyik karja Eris derekára siklott, és játszani kezdett a lány blúzának aljával. Eris érezte, ahogy Cord pulzusa felgyorsul, mikor csupasz bőrével érintkezett. A csók egyre mélyebb, egyre követelőzőbb lett.

Eris váratlanul elhúzódott, és egy lépést hátrált, Cord pedig csaknem előrebucskázott utána.

– Mi… – lihegte.

– Megyek táncolni – közölte Eris egyszerűen, majd gyors, gyakorlatias mozdulatokkal megigazította a melltartóját, és lesimította a haját. Ez volt a kedvenc része, mikor emlékeztethette Cordot, hogy ő az, aki epekedik utána. Csak egy icipicit hagyja még szenvedni.

– Később találkozunk.

Ahogy végigsétált a folyosón, szinte magán érezte Cord sóvárgó tekintetét, amint éhesen bebarangolta testének lágy domborulatait. Fegyelmezte magát, és nem nézett hátra. De a szája a kissé elmaszatolódott piros rúzs alatt győzelemittas mosolyra húzódott.