Rylin

Rylin belépett az ezredik emeletre nyíló ajtón, és egy másik világban találta magát.

Még soha életében nem találkozott ehhez fogható pompával – erre még Cord lakása, sőt még a párizsi út sem tudta felkészíteni.

Az égvilágon mindent, a lehengerlő méretű, kétemeletes előcsarnoktól kezdve a földtől mennyezetig nyújtózkodó ablakokkal szabdalt hatalmas nappalin keresztül a legutolsó részletig úgy terveztek, hogy a Fuller család páratlan gazdagságát és kifinomult ízlését hangsúlyozza.

És ebbe a felfoghatatlanul költséges lakásba több száz italtól és tánctól kipirosodott arcú, csillogó szemű tinédzser zsúfolódott, akik elszántan igyekeztek túlkiabálni egymást. Rylin belevetette magát a tömegbe, hogy valahol megtalálja Cordot.

Az emberek megfordultak utána. A legtöbbjük azonnal kiszúrta konfekcióruháját és olcsó cipőjét, és hanyagul átnézett rajta; de néhány kíváncsibb tekintet tovább méregette. Rylin szigorúan előreszegezett arccal masírozott, igyekezett elkerülni, hogy bárki is megszólítsa. Meg kellett találnia Cordot. Az egymást taposó emberektől, a bömbölő zenétől vagy a kontaktlencsébe feledkező üveges tekintetektől kirázta a hideg.

Ez Cord világa, emlékeztette magát. Mikor együtt voltak, még nem érezte ezt – mintha az ő saját kis külön univerzumukban léteztek volna –, de a valóságban ezek voltak Cord barátai. És mielőtt mindent tönkretett volna, ma este Cord ide akarta hozni.

A tabletje finoman megrezzent. Üzenet Luxtól: Az Acélrengetegben vagyok, Hiral is itt van, és eléggé zabos. Hol vagy? Minden rendben?

Jól vagyok. Később elmagyarázom, küldte vissza. A körülötte lévő kölykök elképedve konstatálták, hogy az ujjával pötyög egy olcsó tableten. A szemébe néztek, és mikor látták, hogy nem hord kontaktlencsét, a kíváncsiságuk csak még tovább fokozódott.

Rylin ügyet sem vetve rájuk, szapora léptekkel módszeresen átkutatta a helyiséget, miközben magában azt fogalmazta, hogy mit fog mondani Cordnak, ha megtalálja. Az egyik mellette elsuhanó tálcáról gyorsan felmarkolt egy italt, remélte, hogy attól majd valamennyire sikerül megnyugodnia. Nem kellett volna idejönnie; hatalmas hiba volt. Hol az ördögben lehet? Már kétszer is átfésülte az egész helyiséget, és eddig még semmi nyoma. Talán már el is ment.

És akkor meglátta.

A nappaliból nyíló könyvtár sarkában állt, és egy aranyló vörös hajú lánnyal beszélgetett. Rylinnak a lélegzete is elakadt a látványukra. Ahogy a testük önkéntelenül is egymás felé hajolt, ahogy a lány keze gyengéden a fiú karján pihent, és a csípőjük finoman egymáshoz ért – nem kellett túl sok fantázia hozzá, hogy tudja, Cord lefeküdt vele.

Egy percig csak állt ott, és figyelte, ahogy a lány felnevet valamin, amit Cord mondott. Káprázatosan szép, gondolta Rylin keserűen, azok a lágy, formás domborulatok, a gyönyörű, hatalmas szem, és az a lenyűgöző hajzuhatag. Cord együtt nevetett vele, a tekintete elismerően siklott végig a lány testén, a keze alig észrevehetően lejjebb csúszott a derekán. Kettejük látványa felért egy gyomrossal.

Cord megérezte magán a lány tekintetét, és felpillantott.

– Rylin? – kérdezte ostobán, mint aki nem hisz a saját szemének. De miért is kellett volna hinnie neki? Mi a csudát kereshet Rylin Myers az ezrediken?

Egy hosszú pillanatig csak álltak, és döbbenten meredtek egymásra, mint valami rossz holosorozat főszereplői, mikor a képernyő lefagy.

– Ó! – kerekedett el a lány szája Rylin felé fordulva, különös, borostyánszínű szemében felismerés csillant. – Ez ő? A bejárónőd?

A lány szavai – a döbbent felismerés, hogy Cord egy vadidegennek beszélt róla – valamit kioldott benne, Rylin vakon megpördült, hirtelen egyetlen vágya volt, hogy minél messzebbre kerüljön innen!

– Rylin, várj! – Mintha Cord hangját hallotta volna a háta mögül, de nem volt biztos benne, hogy a hatalmas lármában valóban hallotta-e, és már egyébként is túl késő volt – már messze járt.