Eris

Eris lustán heverészett Mariel ágyán. Félig leeresztett szemhéja mögül az íróasztala fölött görnyedő Marielt figyelte, aki ádáz tempóban gépelte az iskolai beadandóját. A pasztellzöldre festett falakat a lányról és a barátairól készített instafotók és különféle poszterek tarkították – a nap, amint egy fenséges, csipkézett hegygerinc mögé bukik, a holdfogyatkozás, amint a hold fényes karéja ragyogva tör elő sötétlő korongja mögül. Mariel hangszóróiból ütemes countryzene szólt. Eris Averyn kívül még sohasem találkozott senkivel, aki ennyire megszállottja lett volna ennek a stílusnak, és magában már rég el is könyvelte Avery egyik érthetetlen különcségének. Ha úgy vesszük, még vicces is volt, hogy Eris legjobb barátnője és a lány, akivel jár, egy ilyen merőben szokatlan dologban hasonlítsanak egymásra.

– Hamarosan végzel? – kérdezte Eris Marieltől, bár nem mintha számított volna. Voltaképpen még a vártnál is jobban élvezte az együtt töltött időt, a csendes, békés együttlétet, míg Mariel a háziját csinálta. Nem is emlékszik rá, hogy valaha is része lett volna ilyesmiben: szimplán együtt lógni valakivel, vagy az ágyán heverészni, mindenfajta egyéb elvárások nélkül.

– Lassan igen – felelte Mariel, a feszült koncentrálástól a homloka többsornyi ráncba szaladt.

Hol vagy?, flikkelte Caroline.

– Marielnél – fogalmazta meg Eris hangosan a választ. Caroline már találkozott Mariellel, és tudta, hogy mostanában sok időt töltenek egymással. – Anyu – tette hozzá magyarázatképpen, mivel Mariel is hallotta az üzenetet.

Mariel bólintott.

– Látom, egyre jobban kijöttök egymással.

Marielnek igaza volt. A Leda apjával elköltött ebéd után – miután Eris megtudta, hogy a férfi történetesen az ő apja is – az anyjával úgymond ki nem mondott fegyverszünetet kötöttek. Akárcsak régen, újra egyre több időt töltöttek együtt: végigjárták a kedvenc boltjaikat a legfelsőbb szinteken, sőt gyakran még egy közös vacsorára is futotta. Jó érzés volt, hogy már nem neheztelt annyira az anyjára.

– Van valami hír a vér szerinti apádról? – érdeklődött Mariel. – Mikor találkoztok újra?

– Nem tudom – felelte Eris.

Arról egyetlen szó sem esett, hogy mikor találkoznak újra, vagy hogy milyen támogatást fog Mr. Cole – ha egyáltalán fog bármilyet is – nyújtani nekik. Eris ezt már korábban is felhozta az anyjának, de Caroline mindössze annyit mondott, hogy nem kell aggódnia, és hogy ők mindent elintéznek. Bármit is jelentsen ez… Eris fejében néha az az őrült gondolat támadt, hogy az anyjával együtt felköltöznek, és Cole-ékkal együtt, egyetlen nagy boldog családként kezdik újra az életüket.

– Hamarosan úgyis jelentkezni fog – mondta Mariel olyan magabiztossággal a hangjában, aminek Eris pillanatnyilag ugyancsak híján volt. – Csak valószínűleg ez most neki is furcsa és új, ahogy neked is.

– Köszi – felelte Eris hálásan, örült, hogy végül úgy döntött, az egészet elmondja neki.

Már az ominózus ebéd után itt volt, és mindent töviről hegyire elmesélt Marielnek. Részben mivel muszáj volt valakivel megosztania a hírt, és lévén hogy fent mindenki ismerte Ledát, velük nem beszélhetett. De mindenekelőtt, mert szerette volna, ha Mariel is tud róla, és kíváncsi volt a véleményére. Eris Marielen kívül senkit sem ismert, aki úgy állt volna az élet dolgaihoz, mint ő, és aki hozzá hasonlóan gondolkodott volna.

– Most ne rólam beszéljünk! – Eris váratlanul témát akart váltani. – Én rád vagyok kíváncsi.

– De mikor én úgy szeretek egyfolytában rólad beszélni – élcelődött Mariel. Eris felült, és Marielre meredt, aki hangosan elnevette magát. – Ne haragudj – mondta, bár nem úgy hangzott, mint aki tényleg szánja-bánja a bűneit. – Mire vagy kíváncsi?

– Tudom, hogy végtelenül lebilincselő vagyok – közölte Eris szenvtelen képpel –, de most komolyan. Mikor is találkoztunk, egy hónapja már? És még mindig szinte semmit sem tudok rólad.

– Jesszus, tényleg már egy hónapja volt?

Eris Marielhez vágott egy párnát, aki nevetve behúzta a nyakát.

– Oké, oké, mit szeretnél tudni?

– Kedvenc színed – vágta rá Eris automatikusan.

– Tipikus Eris-féle kérdés – felelte Mariel, de mielőtt Eris egy újabb párnával örvendeztethette volna meg, azt mondta: – Zöld! Pontosabban a mentazöld.

– Kedvenc tantárgy a suliban.

– Ez könnyű. Retorika. Kulturális érvelés és vitatkozás tudománya.

– Komolyan? – bukott ki Erisből önkéntelenül.

Az összes retorikás kölyök, akit eddig ismert, egytől egyig rémes volt, azzal a mindentudó, okostojás viselkedésükkel a borzalmas egyenruháikban. Mariel annyival jobb fejnek látszott náluk.

– Ha így meglep, akkor úgy látszik, még nem vitatkoztam veled eleget – ugratta Mariel.

– Kérlek, ne fogd vissza magad – mosolygott Eris. – Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

– Be akarok kerülni a holóba.

– Én is!

Mariel újfent elnevette magát. Megpördült a széken, hogy szemtől szembe kerüljön Erisszel, és felhúzta a lábait, majd kényelmesen keresztbe pakolta őket. Az egyik zoknija rózsaszín volt, apró fehér pöttyökkel, a másikon narancssárga tökök pompáztak.

– Nem hiszem, hogy ugyanarra pályázunk – mondta vidáman csillogó szemmel. – Én politikai kommentátor szeretnék lenni.

– Az, aki beolvassa a híreket?

– Az, aki az elnökválasztási vitaműsorokat vezeti, aki mindannyiunk életét érintő témákról beszél, és cikkeket ír a hírfolyamra. – Mariel zavartan húzogatta a pulcsija ujját. – Én csak szeretnék segíteni az embereknek, hogy megértsék, mi folyik a környezetükben. Segíteni, hogy könnyebben tudjanak dönteni.

– Miért nem indulsz inkább a választásokon, és akkor nemcsak gondolkodni segítenél nekik, hanem a valóságban is változtathatnál az életükön? – javasolta Eris. Az ágy végére araszolt, olyan közel, hogy akár meg is érinthette volna Mariel karját.

– Talán – mondta Mariel, de nagyon úgy hangzott, mint aki maga sem hisz benne. – Utolsó kérdés – tette hozzá, Erisre pillantva.

Eris elgondolkodva oldalra biccentette a fejét. Mariel szerelmi előéletéről az égvilágon semmit sem tudott; még azt sem, hogy lányokon kívül fiúkkal is randizik-e.

– Voltál már valaha szerelmes?

– Nem – vágta rá Mariel gyorsan.

Egy kicsit túl gyorsan is, gondolta Eris. Eltűnődött, hogy Mariel vajon kibe lehetett szerelmes, és döbbenten konstatálta, hogy fájdalmas csalódottságot, mi több, féltékenységet érez.

– És te? – forszírozta Mariel.

– Én nem, vagyis én sem.

A zene egy pergő ritmusú, vidám countryszámra váltott, a hangszóróból egy lány derűs éneke csendült fel, arról, hogy hogyan fog bosszút állni a férfin, aki megcsalta. Mariel csendben visszafordult a feladatához, és Eris elővette a tabletjét, majd szórakozottan böngészni kezdte a hírfolyamot. A szíve majd kiugrott a mellkasából, bár maga sem tudta, hogy miért.

Az Egyetemi Klub őszi gálája ezekben a pillanatokban vette kezdetét, jó pár mérfölddel a fejük felett. Avery felajánlotta, hogy meghívja, de Eris nemet mondott. Nem szeretett volna az emberek bámész tekintetével szembesülni, vagy az apjával találkozni – a férfival, akit eddig az apjának hitt. Egyik apjával sem, helyesbített, mert természetesen Mr. Cole is ott lesz.

Mégis, ahogy múltak a percek, és Eris lustán nézegette a barátai fényképeit – akik szebbnél szebb ruhákban, és önfeledt mosollyal az arcukon, láthatóan remekül szórakoztak –, már kezdte bánni, hogy nemet mondott Averynek. Elképzelte, hogy mit venne fel, ha ott lenne. Talán a csipkés szegélyű, kárminvörös estélyit, vagy valami ezüstöset – idén nem ez volt a parti témája? A kontaktlencséjén megnyitotta a meghívót. Az Egyetemi Klub egy feledhetetlen estére invitálja a csillagok alá, hirdették a kecsesen ívelt, dőlt betűk, és a szeme sarkában milliónyi animált csillag egymást túlragyogva versengett a figyelméért. Ma meteorhullás lesz, jutott eszébe hirtelen.

– Kész – jelentette ki Mariel, és egy klikkeléssel útjára bocsátotta a beadandóját. – Mit szeretnél csinálni ma este?

– Vedd a kabátodat – vigyorgott Eris. – Estére valami különlegeset terveztem!

——

– Ezt nem értem – mondta Mariel, ahogy a Harmincötödik utcánál átvágtak a Jersey autópályán. A napelemes lámpák számtalan egymásba fonódó, aranyló fénygyűrűvel vonták be a járdát. Közvetlen előttük Eris könnyen ki tudta venni a Tengerészeti Múzeum nehézkes, hajótest alakú formáját, egy gigantikus, kivénhedt óceánjárót, mely végérvényesen horgonyt vetett a Hudson-emeleten. Utoljára még harmadikban jártak itt osztálykiránduláson. Eris emlékeiben még mindig élénken élt, hogyan próbálta meg Cord rávenni őket Averyvel arra, hogy ugorjanak le az oldaláról, csak hogy megtudják, nem változnak-e a víztől sellőkké. Cord – már hetek óta eszébe se jutott…

– Minden kérdésedre rögvest választ kapsz, ígérem. – Eris egy kapu elé lépett.

A bejáraton a következő felirat állt: 30. MÓLÓ. BELÉPÉS KIZÁRÓLAG ALKALMAZOTTAKNAK. Eris beütötte a kódot, amit online vásárolt, és a kapu kinyílt.

Egy faborítású dokkba léptek, mindkét oldalán hullámvas lemez ajtókkal. A lábuk alatt lágyan fodrozódott a víz. Eris nem tudta abbahagyni a mosolygást. Imádta ezt az érzést: az ismeretlen keltette mámoros borzongást, kutatni valami után, amit vagy megtalálsz, vagy sem, de történjék bárhogy is, bizton tudod, hogy ez az éjszaka csodálatos lesz!

Eris ismét beütötte az előbbi kódot az egyik oldalsó ajtóba, és az ajtó automatikusan fölhúzódott a tetőbe. A fejük felett egy négyszemélyes légpárnás hajókkal dugig tömött helyiség tárult fel. A formájuk Erist egy gomba kalapjára emlékeztette, a fényes, hófehér hajótestek alól apró propellerek kandikáltak ki. Az egyetlen díszítés rajtuk egy megkopott, amerikai zászlós matrica volt.

– Ezt vedd fel! – mondta Eris, és Mariel kezébe nyomott egy ezüstszínű mentőövet.

– Ez kinek a hajója?

Mariel belépett az aprócska, zárt mólóra, és felcsatolta az övet. Eris megnyomott egy gombot, és a hajó lassan leereszkedett a vízre.

– Egy kicsit kölcsönvesszük – közölte egyszerűen.

Szinte biztos volt benne, hogy a zárás utáni bérlést a vízirendőrség nem nézi túl jó szemmel. A hajó körül világító fények a vizet tiszta smaragdzöldre festették.

Eris lerúgta a cipőjét, majd megfogta Mariel kezét, és a kabinban körben elhelyezkedő, fehér műbőr ülésekre húzta.

– Te tudod, hogy kell ezt az izét vezetni? – kérdezte Mariel Erisre pillantva. Láthatóan még mindig a lelkesedés és a hitetlenkedés között ingázott.

– Azt majd megoldja a robotpilóta. Legalábbis nekem ezt mondták. – Eris szélesen elvigyorodott, megnyomta a start gombot, és a légpárnás hajó belevetette magát az éjszakába.

A felszínt alig érintve sebesen siklottak a vízen, mely oly sötét és áthatolhatatlan volt, akár egy koromfekete tükör felszíne. Eris haja vidáman repkedett körülötte, az arcába jéghideg víz spriccelt. Az enyhén szúró érzés megdöbbentően jó volt. A folyó szemközti partján, New Jersey-ben, milliónyi parányi fényfolt pislákolt melegen.

Mariel tekintete a vízre tapadt, figyelte, ahogy távolodnak. Volt valami majdhogynem fejedelmi profiljának sötét körvonalában – hosszú, egyenes orr, magas homlok. Aztán megfordult, és Erisre kacsintott, és a varázs megtört.

– Hová visz minket, ó, rettenthetetlen kapitány? – Mariel megpróbálta túlkiabálni a motort és a szelet.

– Valahová, ahol ezen kívül mást is láthatunk – bökött vissza Eris a Toronyra, mely végeláthatatlanul nyújtózkodott a sötétségben.

Elhagyták a Szabadság-szobor ponyvába burkolt alakját, és a kikötők mentén délnek vették az irányt, ahonnan halk zene és nevetgélés hangjait sodorta feléjük a szél. Végül, mikor már elég messzire jutottak ahhoz, hogy a Torony ne töltse be az egész eget, Eris leállította a motort. Lehajolt, hogy a kezével megnézze a vizet, de azon nyomban vissza is rántotta. Dermesztően hideg volt.

– Ez egy fantasztikus meglepetés volt. Köszönöm! – szólalt meg Mariel a pillanatnyi csendben.

– Nem ez volt a meglepetés, legalábbis nem az egész.

A South Street felől egyre erősödött az üdvrivalgás. Eris hallotta, hogy szól a zene, és látta a hallucigik rózsaszín fényét, melyek vidám táncot jártak a vízen.

– Csak nem valami révparti van ma? – csodálkozott Mariel.

Eris nagyot nevetett.

– Ők is ugyanazért vannak itt, amiért mi – mondta, és gyengéden átkarolta Marielt. – Nézd! – Felmutatott, és mindketten az égre meredtek.

Egy üstökös szelte át az ég bársonyos sötétjét, hosszú, lángoló csóvát húzva maga után.

– Gyönyörű – suttogta Mariel.

Eris mélyen magába itta a látványt, és megpróbált nem gondolni az Egyetemi Klubra, Averyre és Ledára, akik ebben a pillanatban – drága ruháikban és pezsgővel a kezükben – az arcukat az ablakhoz szorítják, és ugyanebben az üstökösben gyönyörködnek. Elég legyen, figyelmeztette magát. Ez annyival jobb!

– Képzeld, majdnem rólam nevezték el – mondta Eris, felidézve, amit az üstökösről olvasott. – Csak Eris helyett Eros. Feltehetően, legközelebb ezer év múlva fog újra elhaladni a Föld mellett.

– A szerelem istene – nevetett Mariel. – Eris ugyanakkor minek is az istennője?

– A káosznak – felelte Eris lógó orral.

Az anyját gyakran ugratta is vele. Caroline azzal védekezett, hogy fogalma sem volt róla, azért választotta ezt a nevet, mert megtetszett neki.

– Néha a szerelem és a káosz egy és ugyanaz – mondta Mariel lágyan.

Eris megfordult, és válaszképpen megcsókolta, eltakarva a lány szeme elől az üstököst.

Mariel mohón viszonozta a csókot, és a kezét óvatosan Eris vállára csúsztatta. Volt valami teljesen új ebben a csókban, olyan gyöngédség, ami Eris számára teljesen ismeretlen volt.

Végül Mariel volt az, aki először visszahúzódott.

– Eris, én félek.

– Mi? Miért? – Az üstökös lassacskán elenyészett a távolban. A városban ünneplő tömeg hangos kurjongatással mondott tósztot az érkezésére. Eros, a szerelem üstököse.

– Én csak… – Úgy tűnt, mint aki még mondani szeretne valamit. Eris érezte, hogy az idegesség úgy vibrál a bőre alatt, akár az elektromosság. – Nem akarom, hogy megbánts.

Erisnek valamiért az az érzése támadt, hogy Mariel eredetileg nem ezt akarta mondani, de csak előrehajolt, és a fejét némán Mariel vállára fektette.

– Soha nem teszek olyat, amivel megbánthatnálak. Ígérem – mondta lágyan.

Eris cinikus, világias része magában jót derült azon, amit ígért, amit kizárt, hogy képes lesz betartani. Nos, annyi az egész, hogy ezúttal tényleg betartja a szavát!, gondolta eltökélten.

Érezte, hogy Mariel egy kicsit felengedett. A hullámok lágyan pofozgatták a hajót, előre-hátra ringatták őket a vízen.

– Ígérem – mondta Eris újra, és a szavai úgy foszlottak semmivé a mindent felemésztő sötétségben, akár a füst a levegőben.