Avery

– Úgy örülök, hogy anyuék elmentek – motyogta Avery.

A szüleik a hétvégére Hawaiira utaztak egy esküvőre, és vasárnapig nem is terveztek hazajönni.

– Én is. – Atlas vékony csíkban feküdt a kanapén a lány mögött, egyik karjával gyengéden átkarolta. Avery még mindig az iskolai egyenruhájában volt, de Atlas meztelen felsőteste rendre kizökkentette a gondolataiból.

– De legjobban annak örülök, hogy veled lehetek, Aves – mondta, és egy pihekönnyű csókot lehelt a tarkójára.

Avery megborzongott. Imádta, ha a fiú így ért hozzá. Tulajdonképpen bárhogy is ért hozzá, mindenhogy imádta, még ha csak az asztal alatt súrolta is a lábát, ahogy mostanában vacsorák alkalmával tette.

Pontosan tudta, hogy Atlas mire gondol. Nem sejtette, hogy lehet ennyire boldognak lenni! Mintha az egész eddigi életét korlátok között élte volna, és most egyszeriben rálelt egy nagyobb, fényesebb és csodásabb világba vezető útra.

A látómezejében egy üzenet futott végig. Mi a terved ma estére?, tudakolta Eris. Avery halkan motyogva válaszolt: Bocs, de ma este inkább itthon ejtőznék, Atlasszal filmet nézünk.

– Eris – mondta mintegy magyarázatképpen, mivel Atlas is hallotta.

Atlas bólintott.

– Áthívhatod, ha akarod – vetette fel, de Avery megrázta a fejét.

– Hogy miatta fel kelljen öltöznöd? Kizárt.

Érezte, hogy Atlas belemosolyog a hajába.

– És hogy viseli Eris ezt az egész családi mizériát? – kérdezte.

Természetesen Atlas is ott volt Eris buliján, mikor borult a bili.

– Tulajdonképpen azt hiszem, egész jól – felelte Avery. Mostanában Eris valóban sokkal jobban festett, valahogy vidámabbnak tűnt. – Még randizgat is valakivel lentről. Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy láthassam!

– Cord biztos nincs nagyon feldobva – találgatott Atlas, de Avery megrázta a fejét.

– Azt hiszem, Cord szakított.

– Tényleg? Na, ilyen sem volt még.

Eris hírhedt volt arról, hogy ha a dolgok komolyabbra fordultak, mindig ő volt az, aki sietve kihátrált a kapcsolatból. Múlt évben Atlas minimum két barátját tette lapátra.

Avery a másik oldalára fordult, az arca milliméterekre volt Atlastól.

– Eris a héten megkérdezte tőlem, hogy mostanában miért vagyok ilyen boldog?

– Igen? És mit válaszoltál?

– Hogy új jógatanárom van – felelte Avery tettetett komolysággal.

– Jóga? Ez az új fedőnevem? – Atlas előrehajolt, hogy megcsókolja, és Avery szorosan hozzápréselte a testét, viszonozta a csókot.

Csak feküdtek az ágyban, csendes elégedettségben, a mellkasuk lágy egyetértésben emelkedett és süllyedt alá. Egyiküknek sem akaródzott megmozdulnia.

– Atlas – szólalt meg Avery egy idő után –, mikor jöttél rá, hogy szerelmes vagy belém?

– Mindig is szerelmes voltam beléd – mondta őszintén.

– Úgy értem, mikor döbbentél rá igazából?

Atlas megrázta a fejét.

– Mindig is tudtam. Miért, te emlékszel egy konkrét pillanatra?

Avery az ajkába harapott; most már kínosnak érezte, amiért egyáltalán felhozta, de Atlas várakozóan nézett rá.

– Egyik nap, suli után. Te valószínűleg már nem is emlékszel rá – kezdte. – Együtt sétáltunk el a lift megállójáig, de utána neked hokiedzésed volt, én meg hazamentem. Míg a liftre vártam, az üres liftaknán keresztül végig láttalak. Nem hiszem, hogy te észrevettél volna… – Egy pillanatig habozott, visszaemlékezett Atlas távolodó alakjára, ahogy a fény aranyló ragyogásba vonta testének körvonalát. – Valamilyen oknál fogva a gondolat, hogy különböző irányba kell mennünk, rettenetesen elszomorított. Tudom, hogy hülyén hangzik – zavartan keresgélte a szavakat. – Ahogy láttalak távolodni, arra gondoltam, hogy soha nem akarok elszakadni tőled.

– Hát, nem épp erre számítottam – vallotta be Atlas.

– Miért?

– Csak azt hittem, hogy majd valami nagy, drámai pillanattal jössz. De ez jobban tetszik.

Avery bólintott, és Atlas keze közé fűzte az ujjait. Érezte, hogy a fiú tenyerén, az ujjak tövében, új bőrkeményedések születtek, bizonyára a megerőltető munkától. A legszívesebben mindegyiket megcsókolta volna, egyiket a másik után.

– Mehetünk aludni? – kérdezte Atlas.

– Még nincs is vége a filmnek – tiltakozott Avery, nem mintha bármelyikük is tudta volna, hogy miről szól.

De Atlas nem vitatkozott, tudta, hogy a lány mire gondol. Nem akart még aludni menni, mert ez egy újabb nap elkerülhetetlen végét jelentette volna – egy újabb napét, amivel még közelebb kerülnek a fájdalmas valósághoz. Az elmúlt pár nap a szülők nélkül maga volt a földi paradicsom: az övék volt az egész lakás, és nem kellett azon aggódniuk, hogy mikor kapják rajta őket. Avery körbepillantott a lakáson eluralkodott káoszon: félredobott kajamaradványokkal tarkított tányérok, földön heverő párnák, és Atlas rongycsomóvá gyűrt pólója a sarokban.

Avery tudta, hogy mindez borzasztóan fog hiányozni neki, miután a szülei végül hazatérnek. Igyekezett mindent megtenni, hogy a gondolatai közül minél távolabbra űzze a kegyetlen valóságot, de az kíméletlenül újra és újra felbukkant, agyának hátsó kis szögletéből kaján élvezettel vigyorogva a lányra. Mert nem számít, hogy Atlasszal mi történt köztük, a kapcsolatuk soha nem lehet több ennél – megannyi lopott, titkos kis légyott. Soha nem lehet közös életük!

– Melyik volt a kedvenc helyed, ahol jártál? – Felült, hogy elterelje a gondolatait.

Atlas egy pillanatig eltöprengett.

– Annyi helyen jártam, Aves. Csaknem mindenhol, ahol úgy gondoltam, hogy el tudok bújni a világ elől. Kubában, a sarkvidéken, Budapesten. Dolgoztam az Amazonas mentén egy vadrezervátumban és Új-Zélandon egy farmon. Egy ideig még csapos is voltam Afrikában – tette hozzá a nyakláncra biccentve.

– Elég magányosan hangzik – suttogta Avery.

– Az is volt. Főleg, mivel mindent megtettem azért, hogy elfelejtselek – mondta Atlas, és a hangjából olyan fájdalom érződött ki, ami Averynek nem nagyon tetszett.

Kíváncsi lett volna, hogy Atlas vajon hány lánnyal feküdt le, miközben őt próbálta elfelejteni, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem számított, már nem.

– De volt egy különleges hely, ami tényleg nagyon tetszett. Egy isten háta mögötti, távoli kis indonéz sziget, amiről a világ jórészt már elfeledkezett. Káprázatos, hófehér homokos tengerpart és olyan átlátszó víz, hogy egyenesen lelátsz az aljáig. A falu maga rendkívül apró, színes, cseréptetős házakkal, és az emberek kizárólag rizsen, halon és rumon élnek. De mindenki boldog. Egy darabig egy halászhajón dolgoztam náluk.

– Fantasztikusan hangzik! – Avery elmosolyodott a gondolatra, ahogy Atlas feltűrt ujjú ingben egy hatalmas szalmakalappal a fején beemeli a halakkal megrakott hálót a csónakba, a semmi közepén. Össze sem lehetett hasonlítani a mostani munkájával, amit az apja cégénél végzett.

– Teljesen techmentes övezet – mondta Atlas. – Még turisták sincsenek. Motorcsónakot kellett bérelnem, hogy valahogy odajussak, és az út vagy egy napig tartott.

Averynek váratlanul őrült és zseniális ötlete támadt.

– Mi lenne, ha elszöknénk oda?

Atlas Averyre pillantott. Az ötlet kezdett körvonalazódni, és Avery egyre jobban belelovalta magát.

– Te mondtad, hogy teljesen techmentes. Soha senki nem találna ránk! Új életet kezdhetnénk. Mi ketten, együtt!

– Avery – kezdte Atlas óvatosan, de Avery ügyet sem vetett rá.

Már látta is maga előtt: az aprócska házat, amiben Atlasszal együtt élnek, a takaros kis verandát, a meleg nyári éjszakákra elengedhetetlen, romantikus függőággyal. És persze a tengerpartra vezető kőlépcsőket, ahol kéz a kézben andalognak, míg a nap tüzes korongja a végtelen óceán mögé nem bukik. Látta az egészet. Kivéve…

– Anyu és apu – mondta ki hangosan is, és a tökéletes kép egy hangyányit megremegett.

– Pontosan – értett egyet Atlas. – Szomorú lennél, ha itt kéne hagynod őket.

Avery bólintott, még mindig teljes gőzzel a terven agyalva, mikor hirtelen rádöbbent, hogy Atlas szóhasználatában volt valami furcsa.

– Mindkettőnknek hiányoznának…

Atlas láthatóan vonakodott a válasszal.

– Kivéve, hogy ők nem a szüleim.

– Már hogyne lennének azok!

– Avery – felelte nyugodt hangon. – Én veled ellentétben nem ebbe az életbe születtem bele. Mikor idehoztak, már hétéves voltam. Emlékszem, milyen volt előtte – mikor éhes voltam, mikor rémült voltam. Milyen érzés, mikor fogalmad sincs, hogy kiben bízhatsz.

– Ó – suttogta Avery összefacsarodott szívvel.

Atlas még soha nem osztotta meg vele ezeket az emlékeket. Mikor a régi életéről kérdezte, a fiú azonnal magába zárkózott. Végül Avery felhagyott a próbálkozással.

Atlas gyengéden megszorította Avery kezét, és egyenesen a szemébe nézett.

– Ez az élet soha nem tartozott igazán hozzám, így nincs mit elveszítenem. Viszont veled más a helyzet. Azt akarom, hogy komolyan gondold át, mielőtt úgy döntenél, hogy végleg feladod.

Avery visszanyelte a könnyeit. Nem is volt kérdéses. Bármit megtenne, bármit feladna, hogy Atlasszal legyen.

– Talán néha meglátogathatnánk őket – javasolta.

Atlas Averyre pillantott, mintha csak most fogta volna fel, hogy mit is akar mondani.

– Te tényleg komolyan gondolod… – Olyan óvatosan ejtette ki a szavakat, mint aki maga is alig tudja elhinni. – Valóban menni akarsz.

– Igen – suttogta Avery, aztán hangosan is megismételte: – Igen, igen, igen! – kurjantotta, és örömében összevissza csókolta Atlast. Tudta, hogy ez az egyetlen helyes megoldás, hátralévő életük boldog kezdete.

Atlas a karjaiba vonta, és szorosan átölelte. Avery egy ideig így maradt, fejét a fiú vállába fúrta, boldogan lubickolt az érzésben. Olyan csodálatos volt, hogy megérinthette. Megfogadta, hogy soha nem fogja ezt magától értetődőnek venni.

– Mikor indulhatunk? – kérdezte, mikor végül szétváltak.

Atlas felvonta a szemöldökét.

– Mikor akarsz indulni?

– A héten?

Atlas elnevette magát, de nem tűnt meglepettnek.

– Oké, meglátom, mit tehetek.

– Holnap este rendezzünk egy partit! – döntött Avery hirtelen.

Abban a pillanatban, hogy kimondta, tudta, milyen fantasztikus ötlet. Mindenkit meghívnának, miközben úgy tennének, mintha ez is csak egy átlagos szombat esti buli lenne, holott titkon ez lenne az ő búcsúbulijuk! Valamikor majd, mikor Atlasszal a világ másik végén élnek, nevetve gondolnának vissza rá – egy szimpla kis gimis bulira, ahol mindenki részegre vedeli magát, mialatt ők lopott, szerelmes pillantásokat váltva, némán búcsút vesznek a barátaiktól.

– Ez komoly?

– Igen! Azóta nem adtunk partit, mióta elmentél. Jó móka lenne, ha mi lennénk a házigazdák. Mint a mi titkos istenhozzádunk. – Avery hangja egy pillanatra megingott, mikor ráébredt, hogy soha többé nem fogja újra látni Erist vagy Ledát. De nem gondolkodhat így. Atlasra kell gondolnia, és kettejükre, arra, hogy véghez viszik a lehetetlent. Közös jövőt építenek együtt!

– Oké, meggyőztél – mosolygott Atlas.

Avery elővette a tabletjét, szélsebesen megírta a meghívót, és felposztolta az üzenőfalra.

– Ez tökéletes – állapította meg Atlas, ahogy az üzenet felvillant a kontaktlencséjén. – Te vagy tökéletes. – Előrehajolt, hogy megcsókolja, de Avery elhúzódott.

– Senki sem tökéletes, legkevésbé én – ellenkezett morcosan.

Atlas tisztában volt vele, hogy tartózkodnia kell az ilyen és hasonló megjegyzésektől. Atlas volt az egyetlen, akire Avery bízvást számíthatott, hogy tőle nem hall ilyeneket.

– Ne haragudj. Úgy kellett volna fogalmaznom, hogy tökéletes vagy nekem – helyesbített.

Avery egy kicsit előrébb kúszott, hogy megcsókolja. Olyan mélységes elégedettség töltötte el, amilyet még soha életében nem érzett.

– Ugye tudod, hogy bárhová elmennék veled? – kérdezte, és Atlas elmosolyodott.

– Helyes – felelte gyengéden. – Akkor menjünk el mindenhová. Együtt!

És ezzel az estének csakugyan vége szakadt, a holoképernyő pedig csalódottan vetítette tovább bőséges filmrepertoárját nem létező közönségének.