Avery
Két hónappal korábban
– Nagyon jól éreztem magam az este – mondta Zay Wagner, amikor Avery Fullert a család legfelső szinten lévő lakásának ajtajához kísérte. A nyolcszázharmadik emeleti New York Akváriumban voltak, ahol ismerőseik és a halványan világító akváriumok gyűrűjében egész este táncoltak. Na, nem mintha Avery annyira odalett volna ezért a helyért. De ahogy a barátnője, Eris is mindig találóan megjegyezte: a buli az buli, bárhol is legyen, nem igaz?
– Én is. – Avery a retinaszkenner felé fordította a fejét, hamvasszőke fürtjei lágyan meglibbentek. Az ajtó kinyílt, és Avery kedvesen Zayre mosolygott. – Jó éjt!
A fiú megfogta a kezét.
– Arra gondoltam, hogy esetleg bemehetnék? Most, hogy a szüleid nincsenek itthon…
– Sajnálom – motyogta Avery, és egy ásítással próbálta leplezni az ajánlat keltette viszolygását. – Teljesen kimerültem.
– Avery… – Zay elengedte a kezét, és egy lépést hátrált, ujjaival zaklatottan a hajába túrt. – Már hetek óta ezt csináljuk. Egyáltalán érzel te valamit irántam?
Avery kinyitotta a száját, aztán néma csendben maradt. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna.
Zay tekintetén hirtelen átsuhant valami – düh? zavarodottság?
– Világos. Akkor, szia! – Sarkon fordult, és határozott léptekkel megindult a lift felé, aztán váratlanul megtorpant, és a tekintete még egyszer utoljára végigsiklott a lányon. – Ma este igazán gyönyörű voltál – tette hozzá szomorkás mosollyal. A felvonó ajtaja halk kattanással bezárult mögötte.
Avery sóhajtott, és belépett az impozáns előtérbe. A születése előtt, mikor a Tornyot építették, a szülei keményen lobbiztak azért, hogy megszerezzék ezt a helyet – a teljes legfelső emeletet a kétszintes nappalival. Nagyon büszkék voltak erre a bejáratra, de Avery szívből utálta: az üres, kongó hangot, ahogy a léptei hangos visszhangot vertek, a temérdek csillogó tükröt az összes fellelhető felületen. Sehová sem tudott nézni anélkül, hogy ne a saját tükörképével nézett volna farkasszemet.
Lerúgta a tűsarkúját, és a cipőket a folyosó közepén hagyva, mezítláb folytatta az útját a szobájába. Valaki majd úgyis felszedi holnap, az egyik kiszolgáló bot vagy Sarah, ha egyszer sikerül időben beesnie.
Szegény Zay. Avery tényleg kedvelte: harsány, vibrálóan eleven, szórakoztató figura volt, mindig sikerült megnevettetnie. De amikor csókolóztak, az égvilágon semmit sem érzett.
Ugyanakkor az a srác, akivel Avery valóban csókolózni vágyott, az egyetlen volt, akit sajnálatos módon soha a büdös életben nem csókolhat meg.
Belépett a szobájába, ahol finom zümmögés fogadta. A szobakomputer halkan életre zizegte magát, és kötelességtudóan leellenőrizte az életfunkcióit, majd ennek megfelelően beállította a szoba hőmérsékletét. A következő pillanatban egy pohár jeges víz jelent meg az éjjeliszekrényen, a baldachinos ágy mellett. Gyanította, hogy az üres gyomrában még mindig bőszen bugyborékoló pezsgő miatt, de nem tudakolta az okát. Miután Atlas elment a városból, Avery teljesen lenémította a számítógépet. Atlas állította be a brit akcentust, és keresztelte el a gépet Jenkinsnek. Atlas nélkül Jenkinsszel beszélgetni túlságosan is fájó volt.
A fejében minduntalan Zay szavai visszhangzottak: Ma este igazán gyönyörű voltál. Persze csak bókolni akart, de Zay nem tudhatta, hogy a lány ki nem állhatja, ha dicsérik. Egész életében mást sem hallott, csak hogy milyen gyönyörű – a tanáraitól, a srácoktól, a szüleitől. Mostanára ez a szó már semmit sem jelentett. Egyedül Atlas – Avery örökbe fogadott bátyja – ismerte őt annyira, hogy tudja, soha ne bókoljon neki.
Fullerék hosszú éveket és nem kevés pénzt öltek bele abba, hogy Avery megfoganhasson. Abban ugyan nem volt biztos, hogy a megtervezése konkrétan mennyibe is kóstálhatott a szüleinek, de fogadni mert volna rá, hogy az összeg nem sokkal maradt el a lakásuk ára mögött. A szülei – mindketten középmagas termettel, barna, vékony szálú hajjal és teljesen átlagos kinézettel büszkélkedhettek – egészen Svájcig repültek, hogy a világ vezető kutatólaboratóriumában aknázhassák ki a genetikai állomány legrejtettebb lehetőségeit. És valahol a teljesen átlagos DNS-ük kismilliomodik kombinációjában végül sikerült rálelniük arra az alternatívára, ami Averyhez vezetett.
Néha eltűnődött rajta, hogy ha a szülei a természetes utat választják, vajon most hogyan nézne ki. Vagy maximum a betegségeket szűrik ki, ahogy a felsőbb szintek lakói is tették. Az anyja csontos vállát örökölte volna, netalán az apja lófogait? Na, nem mintha számított volna. Pierson és Elizabeth Fuller ezért a gyerekért fizettek; mézszínű haj, hosszú láb és mélykék szem, az apja intelligenciájával és az anyja gyors észjárásával felvértezve. Atlas mindig is azon poénkodott, hogy az egyetlen tökéletlen vonása a makacssága.
Avery azt kívánta, bárcsak tényleg ez az egyvalami hibádzna benne.
Megrázta a haját, és egy laza kontyba fogta, majd eltökélt arccal kimasírozott a szobájából. A konyhába érve kinyitotta a spájzajtót, és egyenesen a szerelőpanelbe rejtett fogantyú után nyúlt. Évekkel ezelőtt bukkant rá, mikor egyszer Atlasszal bújócskáztak. Kérdéses, hogy a szülei egyáltalán tudnak-e a létezéséről, nem mintha valaha is betették volna a lábukat ide.
Avery benyomta a fémpanelt, és a következő pillanatban egy létra ereszkedett alá a szűk kis helyiségben. Mindkét kezével felnyalábolta törtfehér selyemruháját, majd bepréselte magát a keskeny kis feljáróba. Óvatosan elindult felfelé, olaszul számolva a létrafokokat: uno, due, tre. Kíváncsi lett volna, hogy Atlas vajon idén járt-e Olaszországban. Már ha egyáltalán elment Európába.
A felső létrafokra érve óvatosan megfogta a csapóajtót, hogy kinyissa, majd kalapáló szívvel kilépett az éjszakába.
A szél fülsüketítő zúgása ellenére Avery hallotta a tetőn elhelyezett gépek monoton robaját, ahogy vízálló tárolóegységeikben vagy fényelektromos paneljeikben összezsúfolódva kötelességtudóan végezték a dolgukat. Csupasz talpa fázósan tapadt a tető jéghideg, fémes felületére. A Torony négy sarkából egy-egy karcsú acélív tört büszkén az ég felé, hogy Avery feje fölött, az épület impozáns csúcsában egyesüljenek.
Tiszta, csillagfényes éjszaka volt, egyetlen felhő sem akadt, hogy nedves párával hintse be sűrű szempilláját, vagy apró gyöngyszemeket varázsoljon a bőrére. A csillagok megannyi törött üvegszilánkként szikráztak az égbolt felfoghatatlan, sötét végtelenjén. Ha bárki is megtudná, hogy itt járt, egy életre szobafogságba kerülne. A százötvenedik emelet fölött a kilépés szigorúan tilos volt: a nagy erejű széllökések és légáramlatok miatt az összes erkélyt masszív polietilén üvegtáblákkal védték.
Avery eltűnődött, hogy vajon rajta kívül járt-e már itt valaha élő ember. A tető egyik oldalán ugyan volt biztonsági korlát, feltehetően a karbantartók miatt, de tudomása szerint eddig még soha senki nem tette be ide a lábát.
Még Atlasnak sem említette soha. Ez volt az egyik a két titok közül, amit soha nem árult el neki. Ha rájött volna, biztos, hogy nem engedi fel újra, és Avery el sem tudta képzelni, hogy ezt elveszítse. Szeretett itt lenni – szerette, ahogy a szél az arcát ostromolja, ahogy zabolátlanul a hajába kap, és könnyeket csal a szemébe, ahogy olyan hangosan süvít, hogy még saját vadul kavargó gondolatait sem hallja.
Közelebb lépett a peremhez, és lepillantott a lába előtt elterülő városra, a levegőben kacskaringózó, óriási fluoreszkáló kígyóként tekergő monovasútra. A gyomra szédült bukfencet vetett, és ő boldogan adta át magát a részegítő érzésnek. A horizont elképzelhetetlenül távolinak tetszett. A nyugati irányban tündöklő New Jersey fényeitől kezdve, Sprawl délen kacskaringózó utcáin keresztül, egészen a keleten elterülő Brooklynig ellátott, és még tovább, az Atlanti-óceán ónfeketén csillámló víztükréig.
Csupasz lábai alatt itt fekszik a föld legnagyobb építménye, egy egész önműködő kis világ. Milyen bizarr, hogy ebben a pillanatban is milliónyian élik mindennapi életüket alatta; esznek, alszanak, álmodnak, szerelmeskednek. Avery nagyot sóhajtott, a szíve váratlanul keserű magánnyal telt meg. Mind idegenek, kivétel nélkül mindenki. Még azok is, akiket ismer. Egyáltalán miért foglalkozik velük? Vagy magával? Vagy tulajdonképpen akármivel?
A korlátra könyökölt, és megborzongott. Egyetlen rossz mozdulat a mélybe taszíthatja. Avery nem először merengett azon, hogy milyen érzés lehet két és fél mérföldet zuhanni. Úgy képzelte, hogy furcsán békés lehet, a súlytalanság, ahogy eléri a zuhanási végsebességet. És még jóval azelőtt, mielőtt elérné a földet, egy szívroham végez vele. Lehunyta a szemét, és előrehajolt, óvatosan előretolta ezüstösen csillogó lábkörmeit, és behajlított lábujjaival a párkány szélébe kapaszkodott. És ekkor a szemhéja mögött váratlanul világosság gyúlt, a kontaktlencséi egy bejövő pinghívást regisztráltak.
Avery hirtelen elbizonytalanodott, a név láttán az izgatottság és bűntudat különös egyvelege öntötte el. Egész nyáron olyan ügyesen sikerült elterelnie a figyelmét róla. Ott volt az a velencei tanulmányút, na és mostanában Zay. De egy pillanattal később már sietve mászott is le a létrán.
– Szia! – suttogta lihegve, az éléskamrába érve, na, nem mintha fennállt volna a veszélye, hogy bárki is meghallja. – Rég nem hívtál. Merre jársz?
– Egy mesés, új helyen. Neked is tetszene! – A fiú hangja ugyanolyan telt, bársonyos melegséggel simogatta a fülét, mint mindig. – Hogy vagy, Aves?
És itt is volt: az ok, amiért Averynek egészen a Torony legtetejéig fel kellett kapaszkodnia, ki a féktelen szélviharba, hogy elmeneküljön a saját gondolatai elől; agyának aprócska szeglete elől, mely oly tökéletesen elfuserálódott.
A vonal másik végén Atlas volt, a bátyja – az ok, amiért Avery nem akart megcsókolni senki mást.