Rylin

Ugyanazon a héten valamivel később Rylin Cord szobájának ajtajában toporgott, fel kellett készülnie a feladatra. Egyszer már megtette, emlékeztette magát. De az még teljesen más volt, akkor Cordot még csak egy nagyképű seggfejnek látta, aki ráhajtott a bulija után, még nem az a srác volt, aki elvitte Párizsba, és megnevettette – aki elfeledtetve vele nyomorúságos életét, boldoggá tette. A srác, akibe – legjobb meggyőződése ellenére is – fülig beleszeretett!

Eszébe jutott V és Hiral közelgő börtönbüntetésének egyre fenyegetőbb réme, és a baljós előérzettől önkéntelenül is kirázta a hideg. Most kell megtennie; Cord csupán pár perce ment el az iskolába – hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsukódik mögötte –, és még az előtt akarta megszerezni és lepasszolni a cuccot, mielőtt hazaérne. Gyors, határozott mozdulattal besurrant a szobába, és kikapott öt Suttogót Cord rejtekhelyéről, majd fürgén a farmerja hátsó zsebébe mélyesztette. Kisietett az ajtón, és már félúton járt az emeleti folyosón, mikor…

Egyenesen Cordba botlott.

– Szia – köszönt Cord, a vállánál fogva megtartva, hogy el ne essen. – Hová ilyen sietősen?

– Azt hittem, elmentél – nyögte Rylin, majd nyomban össze is rezzent; ez elég furán hangzott.

Eszébe jutott a legutóbbi alkalom, mikor ugyanebbe a helyzetbe került. Mikor megcsókolta Cordot, csak hogy rajta ne kapja. Most viszont Cord tekintetéből olyan fokú bizalom áradt, hogy még csak értelme sem lett volna semmiféle figyelemelterelő hadműveletnek.

– Igen, épp indulni készültem – felelte Cord, és Rylinban csak most tudatosult, hogy az iskolai egyenruha helyett egy fehér póló és farmer van rajta.

– Megint lógsz – mondta ki hangosan is, amire gondolt.

Cord egy pillanatig átható tekintettel nézett rá, és egy rémisztő másodpercig Rylin azt hitte, hogy Cord valahogy rájött a Suttogókra, de aztán Cord csak bólintott, mintha magában döntésre jutott volna.

– Van kedved velem tartani? – ajánlotta.

Rylin habozott. A Suttogók forró lyukat égettek a hátsó zsebében.

– Nem tudok – kezdte, aztán mikor észrevette, hogy Cord arcán fájdalmas csalódottság suhan át, elhallgatott. – Rendben – adta be a derekát.

Rémes ötlet volt úgy vele menni, hogy a zsebe púposra volt tömve a fiú gyógyszereivel. De ez a hely kétségkívül sokat jelentett Cordnak.

– Bízz bennem, nem fogod megbánni – mondta titokzatos képpel, aztán elvigyorodott.

——

A magánhelikopter egy elhagyatott ház előtt landolt West-Hamptonban. Rylin kilépett az épület előtt elterülő selymesen zöldellő pázsitra.

– Hol vagyunk? – kérdezte reszelős hangon, miközben Cord kinyitotta a bejárati ajtót. A helikopter propellere újra mozgásba lendült, és mielőtt felemelkedett volna, még utoljára számtalan haragos koncentrikus körbe borzolta fel a füvet. Rylin nagy levegőt vett, igyekezett mélyen magába szívni a Tornyon kívüli világ egyedülálló esszenciáját: a föld, a levegő, az óceán kavargó illatorgiáját. Jó érzés volt néha kijutni.

– Ez a hely az édesapámé volt – magyarázta Cord. – Egészen eddig még a létezéséről sem tudtam, csak miután meghaltak. Rám hagyta a végrendeletében – mondta csendesen, és Rylin teljes szívéből együtt tudott érezni vele. – Csak rád? Nem kettőtökre? – bukott ki belőle a kérdés.

– Nem. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán úgy gondolta, hogy én jobban értékelném. Vagy mert ki tudja, miért, nekem nagyobb szükségem van rá… – Mikor kinyitotta az ajtót, elhallgatott, és egy pillanatig fürkésző tekintettel nézett Rylinra. – Te vagy az első, akit idehozok.

– Köszönöm, hogy megosztod velem – felelte Rylin csendesen.

Cord bevezette a lányt az előszobába, ahol a mozgásra felgyulladó fények egy aprócska, meghitt nappalit tártak a szemük elé, az emeletre futó lépcsősorral. Rylin fejében megfordult, hogy romantikázni jöttek a házba, de Cord már egy ajtóval előrébb, a konyha közepén járt.

– Itt is van – mondta a legtiszteletteljesebb hangon, amit Rylin valaha is hallott tőle.

A fejük felett éles fényszórók villantak, és a következő pillanatban egy hatalmas garázs tárult a szemük elé, tömve tucatnyi autóval.

Rylin zavartan belépett. A Toronyban nem közlekedtek kocsik, kizárólag lebegők, de azok is az épületüzemeltető tulajdonában voltak, és központilag meghatározott algoritmusok alapján működtek. A Toronyban szinte senkinek nem volt saját autója, eltekintve attól a pár fent élő családtól, akik a hidraulikus garázsaikban őrizgették őket. Rylin legjobb tudomása szerint a saját autó már a külvárosban is igencsak ritkaságszámba ment: egyszerűbb volt összedobni a pénzt és közös fenntartású autókat használni, vagy előfizetni valamelyik utasmegosztó szolgáltatásra.

Egy kocsit még meg is értett volna, itt, Hamptonban. De mire ez a rengeteg autó?

Cord látva a lány zavarát, elvigyorodott.

– Menj, és nézd meg őket közelebbről! – noszogatta.

Rylin óvatosan végigsimította a kezét a hozzá legközelebb eső, tűzpiros járgányon. Az autó sima volt, és fényes. A levegőbe leheletfinom porfelhő libbent. A lány döbbenten konstatálta, hogy a kocsinak kormánya van, és fékpedálja – és az ott valóban egy gázpedál lenne?

– Várj egy kicsit – mondta Rylin, ahogy az elméjében lassan világosság gyúlt. Ezek nem is rendes autók. Ezek tényleg…?

– Igen – mondta Cord büszkén. – Nagyon régiek, igazi önjáró előtti modellek. Valódi sofőr által vezethető, muzeális darabok! Az apukám hagyta rám őket. – Cord szeretetteljes pillantást vetett a kabrióra, amit Rylin éppen körbecsodált. – Az ott majdnem nyolcvanéves.

– De honnan vannak? Ez nem illegális?

– Az apukám gyűjtögette össze őket az évek alatt. Manapság már nagyon nehéz ilyet találni, főleg mivel tilos velük közlekedni, és ember legyen a talpán, aki újra képes életet lehelni beléjük – mondta Cord könnyedén. – Ráadásul nem elektromosak, hanem fosszilis üzemanyaggal működnek, és a benzin igencsak drága.

– Akkor miért? – kérdezte Rylin csodálkozva.

Cord izgatottnak tűnt.

– Ültél már rendes autóban, ugye?

– Igen, még kiskoromban, mikor New Jersey-ben meglátogattuk a nagyszüleimet.

Rylin jól emlékezett rá, hogyan hívta be az anyja a tabletjén a kocsit, ami percekkel később már ott is állt a lakásuk előtt, dugig tömve egy másik családdal, mivel csak a „közös utazás” opciót engedhették meg maguknak. Mikor beszálltak a kocsiba, bepötyögték a címet a képernyőbe, aztán – a lehetőségekhez mérten – kényelmesen elhelyezkedtek, és rábízták magukat az autópálya központi komputerére.

– Nos, ez teljesen más. Köszönő viszonyban sem áll azokkal a beépített sebességkorlátozó funkcióval felszerelt csigacsabikkal. Na, gyere, megmutatom!

Rylin nem mozdult.

– Azt akarod mondani, hogy te tudod, hogyan működik ez az izé? – kérdezte bizalmatlanul méregetve a gyanús masinériát. Nem volt biztos benne, hogy tényleg be szeretne-e mászni egy hatalmas, veszélyes szerkezetbe, amit ráadásul Cord irányít.

– Van biztonsági öv benne. És igen, tudom.

De a biztonsági övek sajnálatos módon azért pár embernek elmulasztották megmenteni az életét, annak a néhány milliónak, akik az évek folyamán autóbalesetben hunytak el. Persze mielőtt még végleg betiltották volna ezeket a sofőr vezette, gördülő koporsókat. Ennyire még ő is emlékezett egészségtanból.

– Hogy tanultál meg vezetni? – Próbálta húzni az időt.

– Volt segítségem. És gyakoroltam. Na, mi lesz már – cukkolta –, hová lett a híres kalandvágyad?

Cord egy lovagias mozdulattal kitárta előtte az anyósülés ajtaját. Rylin nagyot sóhajtott, és fortyogva elfoglalta a felkínált helyet. A Suttogók – emlékeztetőül – kényelmetlenül a hátsójába mélyedtek. A gondolatra a bűntudat újabb elsöprő hulláma öntötte el.

Cord megfogta a garázsajtót, és felemelte, aranyló délutáni napfénnyel árasztotta el a helyiséget. Rylin a szeme elé kapta a kezét. Figyelte, ahogy Cord gondosan átvizsgálja az autót, ellenőrzi a kerekeket, felemeli a motorháztetőt, és hosszasan tanulmányozza az alatta megbújó motor ezüstösen kusza hálózatát. Könnyed mozdulatai nagy szakértelemről árulkodtak, az összpontosítástól a szemöldökei egyetlen vonalban egyesültek. Végül becsusszant a vezetőülésbe, és elfordította a kulcsot. A motor hangosan életre berregte magát.

Elindultak a Long Island-i autópálya felé vezető, falevelekkel behintett, keskeny kis úton – megannyi szezon után sorsára hagyott, élettelen ház üres tekintetétől kísérve. Rylin lenyűgözve figyelte, ahogy Cord a kormányt kezeli.

– Ha gondolod, később megtaníthatlak – ajánlotta Cord a lányra kacsintva, mikor észrevette, hogy Rylin figyeli. A lány némán megrázta a fejét.

Az autópálya csendes méltósággal nyújtózkodott előttük mindkét irányban; balra Amargansett és a Mountaukba tartó komp felé, és jobbra, vissza a városba. Messze a távolban Rylin szeme előtt felderengett a Torony elmosódott körvonala, egy sötétlő folt az ég kéklő szövetén. Ha nem tudná, mi van ott, azt hihetné, hogy viharfelhők gyülekeznek.

– Adjunk rá egy kis kakaót – mondta Cord, és a gázpedálra lépett.

Az autó, mintha megértette volna, engedelmesen előrelendült, és a kilométeróra mutatója egyből százra ugrott. Majd százhatvanra és száznyolcvanra! Úgy tűnt, mintha az egész világ tűhegynyivé zsugorodott volna össze. Rylin elvesztette minden tér- és időérzékét. Semmi más nem létezett, csak az alattuk morajló autó, az előttük kanyargó út, és az ereiben forrón lüktető véráram. A táj egyetlen összefüggő csíkká mosódott, a zöldellő fák és a kéken ragyogó ég impresszionista egyvelegét egyedül az úton világító, sárga vonal törte meg.

Az autópálya váratlanul elkanyarodott előttük. Rylin figyelte, ahogy Cord alig tekeri el a kormányt, és az autó a mozdulathoz idomulva, akadály nélkül beveszi a kanyart. Rylin kellemesen megborzongott, az egész testét átjárta az erő, ami az autóból áradt. Már értette, hogy Cord miért szereti ezt ennyire.

A szél a hajába kapott, és vadul megtáncoltatta hosszú, hullámos fürtjeit. Rylin magán érezte Cord tekintetét, és a legszívesebben rászólt volna, hogy inkább az utat figyelje, de valami azt súgta, hogy nincs rá szükség. Cord csupán a bal kezével kormányozott, óvatosan Rylin felé csúsztatta a másik kezét, és a lány csendben megfogta. Egyikük sem szólt semmit.

Végül Cord ráfordult egy keskeny, kanyargós földútra. Rylin még mindig reszketett az autópálya okozta sokk és boldogság egyvelegétől. Észrevett egy PARKOLNI TILOS feliratú táblát, és már épp készült elsütni egy poént, hogy igaz, hogy életében még csak egyszer ült autóban, de azért a parkolni tilos táblát még ő is kapiskálja, hogy mit jelenthet – míg a szeme előtt fel nem tárult a tengerpart hófehéren kígyózó homokszalagja, és minden mást sietve száműzött a fejéből.

– Ó! – kiáltotta, és lerúgta a cipőjét, hogy a vízhez szaladjon.

Az enyhén lefelé lejtő partszakaszon a szél tetszetős mintákba fodrozta a homokot, és a tengeren vadul hánykolódó szürke tajtékok mintha csak visszatükrözték volna az ég borongós hangulatát.

– Ez csodálatos! – mondta lelkesen, ahogy Cord mögé lépett.

Luxszal csak egyetlenegyszer jártak tengerparton, Coney Islanden, de az ottani part zsúfolt volt, és mocskos. Itt bármerre nézett, csak a végtelen eget és a tengert látta, és persze Cordot. Még a partot övező házak is a dűnék mögött rejteztek. Olyan érzés volt, mintha a világon bárhol lehetnének!

Hirtelen hatalmas mennydörgés hallatszott, és az ég csatornái megnyíltak.

Cord az orra alatt motyogott valamit a kontaktlencséjének. A kocsi csomagtartójából váratlanul egy ponyva lebegett elő, és az esőn keresztül megindult feléjük.

– Szeretnél visszamenni? – kérdezte a szél egyre erősödő üvöltését átkiabálva, miközben behúzódtak a fejük felett lebegő menedék alá.

A nagyobbacska takaró méretű ponyva vidám piros és fehér színben pompázott, pont, mint azok a régi típusú napernyők, amiket Rylin a fényképeken látott. De a napernyőkkel ellentétben, melyeket a földbe kellett szúrni vagy állítani, a takarót a sarkaiba illesztett pirinyó motorok tartották a levegőben.

Talán a vihar miatt, vagy az őrült autóút miatt, vagy csupáncsak azért, amiért olyan messzire jutottak mindentől, ami a megszokott életükre emlékeztetett, Rylinnak elege lett a várakozásból. Többé már semmi sem tarthatta vissza Cordtól, még a zsebében lapító Suttogók sem. Egyszeriben minden a távoli homályba veszett, a dübörgő felhőszakadás és szívének hangos dobolása végleg elnémította.

Válaszul megcsókolta a fiút, és a homokra húzta. Az eső újabb elszánt rohamot indított a lebegőponyvával védett, privát kis menedék ellen, de a takaró alatt a homok még mindig kellemesen melegnek érződött.

Cord láthatóan megértette a lány szándékát. Nem szólt egy szót sem, csak némán viszonozta a csókot. Oly lágyan és lassan csókolta, mintha a világ összes ideje az övék volna.