Eris

Eris, karján egy csöppnyi bevásárlókosárral, elcsigázva álldogált a sarki fűszeresnél a sorban, és a kezében egy nagy rakás villódzó – a lenti szórólapok olcsó instapapírjaira nyomtatott – kupont szorongatott. Az anyukája átutalt pár nanodollárt neki, hogy estére tudjon némi vacsoránakvalót venni. Caroline-nak egy „roppant fontos valakivel” volt találkozója – ahogy az anyja fogalmazott –, és a héten most először öltött fehér blúzt és igazgyöngy nyakéket magára. Eris fejében egy futó gondolat erejéig megfordult, hogy ez a fontos valaki véletlenül nem Everettet jelenti-e. Na, nem mintha többé érdekelte volna, hogy a férfi mit csinál. Emellett meg sokkalta valószínűbb volt, hogy valamiféle állásinterjúra ment, vonta le Eris érdeklődését veszítve a nyilvánvaló végkövetkeztetést.

De ha a dolgok jó oldalát vesszük, ma estére övé az egész lakás – ahelyett, hogy az anyjával kelljen az aprócska, de annál magasabb asztalnál, gyakori térdösszekoccanások és kínos hallgatások közepette tésztát és zöldséglevest kanalazni.

Eris mostanában sokat volt egyedül. A katasztrofálisra sikeredett születésnapi partija óta, mikor mindenki megtudta, hogy elszegényedett, borzalmasan magányosnak és kirekesztettnek érezte magát. Persze a barátai nem győzték mondogatni, hogy minden rendben van; másnap majdnem mindenki küldött neki üzenetet, biztosítva Erist a támogatásukról, az iskolában pedig továbbra is együtt lógtak vele, és folyamatosan kérdezgették, hogy nincs-e szüksége valamire. Nem mintha Eris hitt volna nekik. Avery barátjaként ugyan megkímélték a legrosszabbtól, de még így is nap mint nap bősz sutyorgások közepette kellett végigvonulnia a folyosón, mialatt kíváncsi tekintetek egész armadája követte minden léptét. Szinte hallotta, ahogy az emberek szánakozó hangon összesúgnak mögötte – szegény Eris, milyen rettenetes lehet neki! De Eris tökéletesen tisztában volt vele, hogy sokuknak milyen kéjes örömet okoz végignézni a bukását.

Az elmúlt héten iskola után mindennap egyenesen hazajött, és miután szokásától merőben eltérően megcsinálta a házi feladatát – lévén hogy más dolga úgysem akadt –, befeküdt az ágyába, és vakon bámult a sötétbe. És miután végre-valahára sikerült elaludnia, nyughatatlan álma sötét, bezárt szobákba ragadta, eszelős menekülésre kényszerítve hosszú, végeláthatatlan folyosókon a korábbi szabad szárnyalások és színes fantáziavilágok torz paródiájaként, melyeket egykor az Álomgenerálóba programozott be.

Mindent összevetve elég rémes egy hét volt. Eris azt kívánta, bárcsak Averyn kívül is lenne még valaki, akihez fordulhatna. Ha legalább Corddal nem szakítottak volna, legalább hozzá benézhetne. Hazafelé menet egy pillanatig mindig megállt Mariel lakása előtt, hogy aztán egy hatalmas sóhajjal továbbinduljon. Azok után, ahogy azon a két héttel ezelőtti éjszakán viselkedett vele, nem kopoghat csak úgy be, és hívhatja el valahová, mint ha mi sem történt volna.

Eris türelmetlenül toporgott egyik lábáról a másikra. Fent minden annyival gyorsabban ment, a robotok másodpercek alatt beszkennelték a zöldségeket, és az összeget a vásárló kontaktlinkjére terhelve, a megvásárolt terméket azonnal a szélsebes kiszállító drónok gondjaira bízták. De egyet már megtanult: itt lent semmi sem volt hatékony vagy ne adj' isten automatizált.

Végre Erisre került a sor, hogy a kasszához lépjen, és a vén, ősz hajú pénztáros egy letűnt korokat idéző kéziszkenner segítségével komótosan elkezdte beolvasni a kosár tartalmát. Eris igyekezett kikapcsolni, a tekintete a tejtermékek mocskos pultjára tévedt; a mogyoróvaj-adagolóra, mely hangos csikorgással őrölte avas portékáját; a másik kasszánál dolgozó, seszínű haját szoros fonatba kényszerítő, szomorú szemű lányra. Nem lehetett több tizenhárom évesnél.

– Összesen hatvankét dollár és huszonhat cent lesz – darálta a pénztáros. Eris előhalászta a tabletjét a táskájából, hogy meglengesse a szkenner előtt, de a méretes szerkentyű dühös sípolásba kezdett. – Úgy tűnik, a tranzakciót elutasították – közölte a pénztáros türelmetlen csengéssel a hangjában. – Van másik számlája is, amit használhat?

– Ó, öhm… – Eris a tabletjére kapta a tekintetét, az ujjai szinte szárnyaltak a képernyőn, ahogy megnyitotta az egyenlegét, majd hirtelen émelygés fogta el. A számláján kevesebb, mint ötven nanodollár maradt. Ez meg hogy a pokolba lehet? – Sajnálom – motyogta elvörösödve –, hadd vegyek ki pár dolgot, aztán újra beviheti. – A háta mögötti sorból fojtott méltatlankodás ütötte meg a fülét, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és ő beleugorhatna.

A meganudlit és a spagettiszószt megtartotta, hosszan vacillálva a csirke és a csokis-zöldcitromos fagyi között. Végül egy megadó sóhaj kíséretében a fagyit kivette.

– Ennek bele kell férnie – mondta, mikor hátulról valaki kitépte a fagyit a kezéből.

– Tudod, vásárlás közben akár össze is számolhatnád az árakat – forgatta meg Mariel a szemét. – És ha nem is vagy jó matekból, a tableten már egész jó alkalmazások vannak rá.

– Szia – mondta Eris halkan, már meg sem lepődve. – Mi újság, hogy vagy? – Felnyalábolta a bevásárlózacskót – a tranzakciót végre nem utasították el –, és félreállt, ahogy a Mariel kosarában lapuló néhány árucikk következett.

– Mintha érdekelne. – Mariel lecsapta a tabletjét, és Eris kezébe nyomta a fagyis poharat. – Tessék.

– Köszi, de erre semmi szükség. – Eris vert sereg módjára követte Marielt végig a folyosón. Még az sem igazán tudatosult benne, hogy Mariel kimondottan neki vette meg a fagyit.

– Muszáj volt. Annyira szánalmas volt, ahogy vágytál rá. – Mariel vállat vont. – Vedd úgy, hogy ez az én utószülinapi ajándékom. Láttam a hírfolyamon, hogy múlt héten volt a bulid.

– Figyelj, én nem… – kezdte Eris bűntudatosan.

– Felejtsd el. Nem tartozol nekem semmivel.

– Ne haragudj!

Néhány kíváncsi tekintet fordult feléjük, és Eris lejjebb vette a hangját.

– Ne haragudj – mondta esetlenül újra; nem volt szokva a bocsánatkéréshez. – Szemét dolog volt tőlem. Elég kemény hónapom volt. Én nem akartalak… – A hangja tehetetlenül csuklott el. – Mindenesetre szörnyen sajnálom. És köszönöm a fagyit.

– Nincs mit, tényleg.

Mariel lakása elé értek. Mariel a csípőjével betolta az ajtót, és már indult is befelé.

– Várj! – Eris utált könyörögni, de már úgyis itt volt, egyébként meg ott egye meg a fene. – Esetleg nincs kedved ma este valamihez?

Mariel sötéten felnevetett.

– Bocsi, Eris, de sajnos nem törölhetem a naptáramat, valahányszor csak kedved szottyan egy kis összebújásra.

– Úgy értem, mint két barát. – Eris igyekezett úgy mondani, hogy ne mentegetőzésnek hangozzon. – Én csak… senki mást nem ismerek itt lent. Annyira magányos vagyok.

– Ma estére már van programom. És most nem bulira gondolok – közölte Mariel, de a hangja érezhetően megenyhült.

Eris azon tűnődött, hogy megpróbálkozik még valamivel.

– Én is jöhetek?

Mariel felvonta a szemöldökét, némán tanulmányozva Erist.

– Hozzá sem kezdtél a fagyidhoz.

– Tessék?

Mariel kivette a fagyis dobozt Eris kezéből, letépte a tetejét, és belemártotta pirosra pingált körmét, majd kikanalazott magának egy falatot.

– Mmm… csokis-zöldcitromos. Kitűnő választás. És igen – mondta, ahogy Eris újra szólásra nyitotta a száját –, te is jöhetsz. De ha jössz, nem léphetsz le csak úgy akármikor. És nehogy nekem bevedeld az összes bort!

– Szóval mégiscsak egy buli – mondta Eris diadalittas mosollyal.

Mariel ismét elnevette magát, és nem szólt semmit.

——

– Te egy templomba hoztál? – sziszegte Eris a St. Paul-katedrális súlyos, faragott kapuja előtt álldogálva. – Ugye tudod, hogy ma péntek van?

– Anyu hétvégenként is dolgozik, így szombat reggel helyett mindig péntek esténként jövünk ide – fordult Mariel Erishez. – Nyugodtan hazamehetsz, ha akarsz.

Eris elbizonytalanodott. Nem voltak túl messzire. Eddig még csak fel sem tűnt neki ez a templom, holott mindössze vagy tíz háztömbnyire lehetett az utcájuktól.

– Maradok – döntött.

– Nem léphetsz le a vége előtt – emlékeztette Mariel, miközben átjutottak a befelé nyíló, súlyos faajtón.

A bejárat mellett Mariel óvatosan belemártotta a kezét a szenteltvízbe. Mikor Eris mindennemű érdeklődést nélkülözve, lazán elsétált a márvány szenteltvíztartó mellett, Mariel sóhajtott, és a hüvelykujjával néhány cseppet szétkent Eris homlokán. Eris némán tűrte a műveletet.

Követte Marielt az oldalfolyosón keresztül az egyik padsorig, ahol egy középkorú, sötét hajú házaspár ült egy tizenkétéves-forma kisfiúval. Mariel szülei és az öccse, tippelt Eris. Mariel miközben Erisre mutatott, odasúgott nekik valamit, amit Eris nem hallott. Mindannyian mosolyogva felé biccentettek, aztán visszafordultak előre, ahogy a kórus énekelni kezdett.

Eris kíváncsian körbenézett. A templomban hűvös félhomály uralkodott, a fény nagy része a falakon sorakozó hatalmas festett üvegablakokon keresztül ragyogta be a helyiséget. Eris tudta, hogy még mindig a Toronyban vannak, így az ablakok csupán hamis illúzió, melyeket milliónyi szolárlámpa világít meg belülről. A mennyezet magasan ívelt a fejük fölé, több felső szintet érinthetett, és talán a százötödik emelet egy részét is. A falakat köpenyes és glóriás alakok szobrai díszítették.

Eris egy kissé megkésve konstatálta, hogy rajta kívül mindenki más letérdelt. Sietve követte a többiek példáját, és lecsusszant a párnázott térdeplőre. Mindannyian kántálni kezdtek valamit, aminek Eris nem tudta a szövegét. Segítségkérően Marielre pillantott.

– Csak imádkozz – suttogta Mariel. Így Eris lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az ismeretlen szavak átjárják a testét és a lelkét.

Az istentisztelet fennmaradó részében követte, amit a gyülekezet többi tagja tett: ült, letérdelt, felállt, újra leült, mindeközben fáradhatatlanul dúdolta az énekeket, valamint csendben figyelt az elhangzottakra. A kórus maga csodálatos volt, a hangjuk szinte földöntúli egységet képezett a zongorajátékkal, egyfajta misztikus varázslatot szőve a lány köré. Erisben különös nyugalom áradt szét, majdhogynem békességet érzett. A gondolatai messze kalandoztak. Eszébe jutottak a szülei – hogy milyenek lehettek, mikor először találkoztak, mikor az anyja még csak egy fiatal modell volt, aki egy idősebb férfi kedvéért feladta a karrierjét, és az apja, aki egy kicsivel korábban esett túl a második válásán. Gondolatban maga elé képzelte a vér szerinti apját; azon tűnődött, merre élhet, hasonlítanak-e egymásra.

A pillantása Mariel családjára siklott, ahogy mind a négyen kézen fogva álltak, és azon kapta magát, hogy reméli, az életükben minden jól fog alakulni. És az ő saját, csonka, szétszakadt családja életében is. Talán ez az imádság lényege, villant át a fején, másoknak jót kívánni.

A pap mondott valamit, és a következő pillanatban mindenki felállt, majd a szomszédjukkal kezet fogva jókívánságokkal halmozták el egymást. Ez végképp furcsa volt Erisnek, a gondolat, hogy egy vadidegennel megérintsék egymást. Ugyanakkor jó érzéssel töltötte el – egy olyan helyen lenni, ahol nem ítélkeznek fölötte, ahol senkit sem érdekel a múltja, ahol még a nevét sem tudják. Miután kezet rázott Mariel szüleivel, valamint az egész előtte lévő padsorral, Eris végül Marielhez fordult.

– Béke legyen veled – suttogta egy kissé reszelős hangon.

– És a te lelkeddel – felelte Mariel válaszul, és gyengéden megfogta Eris kezét.

Miután visszaültek, Mariel még mindig nem engedte el. Ehelyett finoman végigfuttatta a kezét Eris karján, és ujjait a lány ujjai közé fűzte. Eris nem szólt semmit, csak mereven nézett maga elé, de a keze finoman rákulcsolódott Mariel kezére. Óvatosan megszorította, és egy pillanat múlva Mariel viszonozta a gesztust.

Így ültek néma csendben egymás kezét fogva, egészen a mise végéig.

——

Mikor az istentisztelet véget ért, Eris követte Mariel családját, ahogy a gyülekezet többi tagjával együtt kiözönlöttek az utcára. A templom csendes békéjéhez képest a kinti világ hirtelen bántóan hangosnak és túlzsúfoltnak hatott. Eris ijedtében nagyot ugrott, mikor egy mentősuhanó villogó szirénákkal, vadul elsüvített mellette.

– Köszönöm, hogy eljöhettem veled ide – mondta Eris. Mariel csak bólintott.

– Eris – szólalt meg Mariel anyukája, megtörve a csendet. – Mesélj egy kicsit magadról. Miért költöztetek ide, a Békabogyó útra?

Eris pillantása Marielre ugrott, csodálkozva, hogy a lány eddig még nem árult el nekik semmit.

– A családom nehéz időszakon megy keresztül – vallotta be őszintén. – Valójában csak az anyukámmal költöztünk ide. A szüleim el fognak válni. – Meglepődve tapasztalta, hogy ahányszor csak kimondja, minden egyes alkalommal egyre könnyebbnek és könnyebbnek érződik. Talán egyszer majd úgy is képes lesz elmondani, hogy közben ne akarja elsírni magát.

– Sajnálom – mondta Mariel anyukája, és melegen átölelte a meglepett Erist. Erist még soha senki nem ölelte meg a szülein kívül, még Avery sem. – Van kedvetek az anyukáddal nálunk vacsorázni? – kérdezte, mikor a lakásuk elé értek.

Eris hirtelen nem tudta, mit mondjon, megdöbbent, mikor ráébredt, milyen szívesen elfogadná a meghívást.

– Az anyukám nincs itthon, de én nagyon örülnék neki – vallotta be.

Mariel anyukája elvigyorodott, és belépett a lakásba. Mariel csak állt ott, és Erist figyelte, az arcán derűs mosoly játszott.

– Mi az? Nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte Eris.

Mariel megrázta a fejét.

– Nem, csak… valahányszor azt hiszem, hogy végre kiismertelek, mindig sikerül valamivel meglepned.

Eris nagyot nevetett.

– Sok szerencsét hozzá! Még nekem sem sikerült kiismernem magam, pedig én vagy tizennyolc éve próbálkozom vele.

Mariel méltatlankodva forgatta meg szemét, majd bevezette Erist a lakásba.

Eris elégedetten ücsörgött Valconsuelosék konyhaasztalánál – kiderült, hogy ez Mariel vezetékneve –, míg Mariel szülei az otthonosan rendetlen kis konyhában hangos edénycsörömpölés mellett készülődtek a vacsorához. Pár pillanattal később Eris már a sülő kolbász sercegését hallotta a tűzhely felől. Érezte, hogy összefut a nyál a szájában; mostanában az iskolai menzától eltekintve kizárólag konzerveken és gyorskaján élt.

A vacsora mennyei volt, és vidáman kaotikus. Erisnek nagyon tetszett, ahogy Valconsuelosék folyamatosan ugratták egymást, olyan játékosokról és baseballmeccsekről vitatkozva, amikről még soha életében nem hallott. Végül Mariel apja félrevonult a hálóba, hogy fogadjon egy pinghívást, az anyja pedig kikísérte az ásítozó Marcost a konyhából.

– Erisszel elintézzük a mosogatást – ajánlkozott Mariel, miközben Eris reakcióit figyelte.

– Szó sem lehet róla, Eris a vendégünk – kiáltott vissza Mariel anyukája az előszobából.

– Örömmel segítek – erősködött Eris, és Mariel elképedt arckifejezésében lubickolva fürgén felpattant, hogy letörölje az asztalt. Könyörgöm, gondolta magában jókat derülve, egypár koszos tányérral még én is elbírok.

Csendben kitakarították a konyhát.

– Miért engedted meg, hogy ma este veletek menjek? – kérdezte Eris egy idő után.

Mariel vállat vont.

– Azt mondtad, hogy magányos vagy. A mise mindig segít, ha így érzem magam.

Mikor mindennel végeztek, Mariel felnyúlt, hogy leoltsa a lámpát, és felkapcsolt egy LED-gyertyát.

– Bocsi – szabadkozott, az asztal közepére helyezve a gyertyát. – Igyekszünk egy kicsit lejjebb tornászni a villanyszámlát.

– Ez volt a végszó, hogy menjek? – kérdezte Eris, és már-már vakmerőnek érezte magát.

A gyertyafény különös táncot lejtett Mariel arcán, sejtelmes árnyékba vonva a lány makacs, határozott arccsontját és két hatalmas, sötét tóként csillogó szemét. Eris képtelen volt bármit is kiolvasni a tekintetéből. Még soha senkivel kapcsolatban nem érzett ehhez foghatót – hogy mennyire fájdalmasan ismerős, ugyanakkor mégis vadidegen. Átnyúlt az asztalon, hogy megfogja Mariel kezét, de az fejcsóválva elrántotta.

– Úgy tűnik, tényleg ez volt a végszó – mondta Mariel, és sóhajtott. – Nem szeretnék még egyszer belekezdeni, ha úgyis tudom, mi a vége.

Eris tisztában volt vele, hogy indulnia kéne, de Mariel alig észrevehetően előrehajolt, és a tekintetét áthatóan Erisre szegezte. Még nem döntött.

– Ezúttal nem úgy lesz – hallotta Eris a saját hangját.

– Miért higgyek neked?

– Mi lenne, ha kicsit lassítanánk? – javasolta Eris, és lassan felállt. Fogalma sem volt, hogy miért akarja ezt az egészet, csak annyit tudott, hogy borzasztóan akarja.

Mariel elgondolkozva biccentette oldalra a fejét. A gyertyafény lágyan megcsillant a fülében lévő olcsó, tűzpiros strasszköveken, egy szikrányi vörösen lobogó tűz, hajának sötét rengetegében.

– Meglátjuk – mondta végül.

Eris bólintott.

– Tudod, hogy hol találsz – kiáltotta még vissza, és óvatosan betette maga mögött az ajtót.

Eris Dodd-Radson, futott át hirtelen az agyán, az alkalmi kapcsolatok szakavatott királynője azt javasolja, hogy lassítsanak. Ki gondolta volna?