Watt

Watt először azt hitte, hogy bizonyára valamit rosszul hallott.

– Igen. Úgy értem, szeretnék – mondta Averynek, igyekezett nem azt a látszatot kelteni, mint aki mindjárt kiugrik a bőréből.

Avery kézen ragadta, és Watt útjára engedte a lebegőt, majd követte a lányt a lakásba, a hatalmas, kétemeletes nappaliba nyíló, impozáns, tükrös előtérbe. Watt inkább arra számított, hogy a séta a társalgó kanapéjánál fog végződni, de Avery egyből jobbra fordult, és egy keskenyebb, szőnyeggel borított folyosóra vezette. Most tényleg oda mennek, ahová gondolja, hogy mennek? Nem volt hozzászokva, hogy Nadia nélkül legyen ilyen helyzetekben.

– Ez a szobám – motyogta Avery, mikor benyitott egy ajtón.

Watt homályosan észlelte, hogy egy gazdagon díszített hálószobában áll. A halványkék és bézs színben pompázó szoba közepén egy óriási baldachinos ágy terpeszkedett, a falakat tökéletes műgonddal elrendezett antik képek és arany fakeretes tükrök ékesítették. De Watt csak Averyre tudott koncentrálni. A feje kábán örvénylett, próbált rájönni, hogy vajon neki kellene-e megtennie az első lépést, vagy az túl rámenős lenne.

És ekkor Avery odahajolt hozzá, és megcsókolta, és Watt már nem gondolkodott.

Vadul egymásba gabalyodva az ágyra zuhantak. Watt csókjai már nem voltak visszafogottak. Avery türelmetlenül elkezdte kigombolni az ingét, lerántotta válláról a nadrágtartót, a fiú csupasz mellkasát simogatta, durván a párnára taszította, és mohó, szinte már őrjöngő csókjaival borította be. Watt a legszívesebben egy ősi csatakiáltást hallatva ünnepelte volna a győzelmét.

Még mindig képtelen volt elhinni. Avery Fuller hálószobájában volt, Avery Fuller ágyán, nem mással csókolózva, mint Avery Fullerrel! A leggyönyörűbb, legcsodálatosabb és legkiismerhetetlenebb lánnyal a világon. Bárkit megkaphatna, de a lány valamilyen különös oknál fogva őt választotta.

Watt keze Avery hátára siklott, és megragadta a ruha cipzárját. Avery szájából mély torokhang tört elő. Félreértve a lány jelzését, Watt mohón lerántotta a cipzárt, és Avery úgy pattant fel, mint akit leforráztak.

Watt zavartan pislogott.

– Ne haragudj. Lassíthatunk, ha akarod – mondta rekedten.

– Nem, nem azért… én csak… – Avery reszketve nagy levegőt vett. – Nem tudom megtenni. – Olyan arcot vágott, mint aki menten elsírja magát.

Watt felült, és gyengéden megsimogatta a haját.

– Ígérem, semmi olyat nem teszünk, amit te nem szeretnél. – Felkelt, hogy megkeresse az ingét, és bűntudatosan magára kapta.

– Nem azért… – Avery hangja elcsuklott, és a lány az ajkába harapott. – Azt hiszem, menned kéne. – A hangjából visszavonhatatlan véglegesség csendült ki, ami minden eddiginél jobban megijesztette Wattot.

– Oké, de… miért? – Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze.

Avery nem felelt, még csak rá sem nézett. Wattnak hirtelen eszébe jutott Eris születésnapi partija, az, hogy milyen jól elbeszélgettek – sőt néha még egy-egy kacér megjegyzést is megengedtek maguknak –, aztán a másodperc törtrésze alatt Avery egészen elsápadt, és minden magyarázat nélkül lepasszolta Mingnek. És mi van azzal a furcsa, vágyakozó kijelentéssel, hogy ő sem kap meg mindent, amit szeretne? Nem kellett hozzá Nadia, hogy Watt összerakja magában a kirakós darabjait.

– Valaki más miatt? – Tisztában volt vele, hogy tapló dolog volt rákérdeznie, de tudni akarta. Avery csüggedten ránézett. – Nem érdekes, felejtsd el… – Watt gyűlölte, hogy a hangjából ennyi keserűség érződött ki.

Egyetlen szó nélkül megfordult, és kisétált Avery szobájából, a lakásából, és talán az életéből is örökre.