Eris
Mire Eris megérkezett, Avery partiján még annál is nagyobb tömeg zsúfolódott össze, mint amire eredetileg számított. A Berkeley-ről az összes felsőéves és végzős eljött, csakúgy, mint néhány vakmerőbb alsóbb tagozatos, és még pár kölyök, akikkel kapcsolatban Eris még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a Berkeley-re járnak.
Eris lassan keresztülvágott a hullámzó embertömegen, időről időre meg-megállt, hogy köszönjön, vagy előadjon egy vicces anekdotát, esetleg szerényen fogadjon egy újabb bókot. A mai napnak az ünneplésről kéne szólnia, emlékeztette magát. Végre, többhetes keserves megpróbáltatás után, visszakapta a régi életét!
És mégis ez az egész este valahogy hamisnak érződött – a designercuccokban villogó barátai hirtelen bántóan giccsesnek, a szavaik kiábrándítóan semmitmondónak hatottak. Eris nem tudta kiverni a fejéből, amit Mariel mondott. A Mariellel töltött időhöz képest, ez az egész egy óriási bizarr forgószélhez hasonlított, amibe akaratlanul is beleszédült az ember. Egyébként meg mi a csudát foglalkozik megint vele?
Kíváncsi lett volna, vajon Mariel most mit csinálhat. Bárcsak itt lenne, és bocsánatot kérhetne tőle. Miért is ne?, döntött hirtelen, ennél rosszabb már úgysem lehet.
A büszkeségét visszanyelve, sietve megfogalmazta az üzenetet: Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Hülye voltam, és tapintatlan, már bánom. Jóvátehetném valahogy? Eris biccentett, és a flikk elment.
Amikor felpillantott, Leda fürkész tekintetével találta magát szembe. A terem másik végéből méregette.
Csupán megszokásból magára erőltetett egy mosolyt – ami inkább egy félresikerült grimasz lett –, és félszegen odaintett neki. De Leda nem viszonozta a gesztust. Továbbra is merőn bámult Erisre, és a szemében olyan gyűlölet izzott, hogy Eris önkéntelenül is hátratántorodott. Mint akit odaszegeztek, moccanni sem bírt, miközben Leda jéghideg tekintete lassan bejárta a testét, majd a nyakában díszelgő kendőn megállapodott. Hosszúkás arca olyan lapos volt, és merev, akár egy kés pengéje.
Tudja!, hasított Erisbe a rémült felismerés. Tudnia kell, különben nem nézne rá így.
Eris zavartan elkapta a tekintetét, azon tanakodott, hogy mit mondjon neki. Nem volt fair Ledától, hogy gyűlölködött – mintha bizony bármiről is tehetne. Nem ő kérte, hogy köze legyen hozzájuk. Eris újra felpillantott, készen arra, hogy állja Leda metsző tekintetét, sőt odamenjen hozzá, és beszéljen vele. De Leda addigra már köddé vált a tömegben.
– Szia! – Valaki megérintette a vállát, és mikor megpördült, Averyvel találta szemben magát. – Minden rendben?
– Azt hiszem. – Eris még mindig reszketett kicsit, ez a kis közjáték teljesen kikészítette. A feje fájóan lüktetni kezdett. Azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy Leda a puszta rosszindulatával képes volt megfájdítani a fejét.
– Mi történt?
Eris nem igazán akart beszélni róla.
– Semmi különös. Egyébként fantasztikusan nézel ki!
Az elmúlt pár napban Avery hihetetlenül boldognak tűnt. Az ember gyakorlatilag érezte, ahogy a boldogág simogató hőhullámokban árad körülötte.
– Te is – vigyorgott Avery. – És hol a partnered? – Kíváncsian körbepillantott, de Eris megrázta a fejét.
– Nem jött el. Összebalhéztunk. Elég csúnyán.
– Ó, Eris… – Avery együttérzően megszorította a kezét. – Sajnálom. De ugye még rendbe tudjátok hozni?
– Remélem. – Csakhogy ezúttal Eris nem volt ebben olyan biztos.
Eris megborzongott, hirtelen egy másik tekintet súlyát érezte magán. Egy pillanatig vakrémület öntötte el, hogy megint Leda az, és felötlött benne, hogy mégsem kellett volna eljönnie – de ezúttal nem Leda volt.
Cord bámulta. A fiú az ablaknál állt, és egyedül iszogatott. Eris ösztönösen tudta, hogy valami baj történt.
– Mennem kell… – hallotta a saját hangját.
Avery követte a tekintetét, és felsóhajtott.
– Csak légy óvatos – mondta.
De Eris már el is indult, hogy keresztülvágjon a szobán az egyetlen fiúhoz, aki szakított vele.
– Mi történt? – mondta köszönés gyanánt.
– Én is örülök, hogy látlak – csillogtatta meg Cord a régi jó szarkazmusát, de Eris kiérezte belőle a fájdalmat.
Cord szeme feltűnően véreres volt. Eris eltűnődött, hogy vajon betépett-e.
– Ha ez kicsit is vigasztal, nekem is ultraszívás volt ez a nap – mondta Cordnak.
Behúzódtak a sarokba, az egyik szobormonstrum mögé, amit Avery anyukája oly előszeretettel gyűjtögetett. Akkora volt a lárma, hogy a beszélgetések egyetlen összefüggő hangzavarrá mosódtak. Ennél nyugalmasabb zugot hiába is kerestek volna, feltéve persze, ha nem szándékoztak a hálószobába vonulni, vagy egy kényelmes szekrényt keríteni maguknak.
– Ó, tényleg? – Cord keserűen felnevetett. – Garantálom, hogy az enyém viszi a pálmát. Hacsak az új barátod a pénzedre hajtva nem tett úgy, mint aki szerelmes beléd. Sajnálom – tette hozzá, mikor eszébe jutott, hogy Erist ez a veszély már nem fenyegeti.
– Barátnőm – közölte Eris egykedvűen. – És nem, ilyen valóban nem történt. Nekem viszont sikerült rendesen elcsesznem az egészet. – Cord Eris felé nyújtotta az italát, de Eris megrázta a fejét. – Kösz, de most nincs hozzá hangulatom.
Cord vállat vont, és egyedül ledöntötte a maradékot.
– Valaki tényleg eljátszotta, hogy beléd szeretett? – kérdezte Eris némi kétkedéssel a hangjában.
– Ja. Ha hiszed, ha nem, a bejárónőm volt. Tudom, egy címeres ökör vagyok. – Lopva Erisre pillantott. – Bár most, hogy tudom, hogy az év elején mennyire meg kellett húznod a nadrágszíjat, az az érzésem, hogy te is ugyanezt csináltad.
– Ezt most megbocsátom, tekintve, hogy atomrészeg vagy.
Cord megrántotta a vállát.
– A lehetőség neked is adott – mondta, és egy arra haladó tálcáról Eris kezébe nyomott egy kupica rövidet.
Eris megrázta a fejét.
– Egyébként meg – folytatta –, én soha nem tettettem, hogy szerelmes vagyok beléd. Csak jókat szexeltünk.
– Baromi jókat – helyeselt Cord, és lejjebb csúsztatta a kezét a lány fenekére.
Eris egykedvűen rácsapott.
– A szomorú az egészben, hogy tényleg kedveltem.
– Szerelmes vagy belé? – kérdezte Cord.
– Nem tudom.
– Ha nem tudod, akkor biztos, hogy nem vagy szerelmes.
Eris nagyot nevetett.
– Mintha te akkora szakértő volnál. – Hacsak… – Várjunk csak, te tényleg beleszerettél abba a lányba?
– Én nem hiszek a szerelemben – jelentette ki Cord.
– Ez szörnyű – felelte Eris, bár a maga részéről ő sem volt ebben olyan biztos. – Olyan nincs, hogy valaki nem hisz a szerelemben.
– Én a boldogságban hiszek – mondta Cord, és volt valami a tekintetében, ami azt sugallta Erisnek, hogy ettől most sajnos eléggé távolra sodródott, távol Eristől, a partitól, az egész Toronytól. – Csak azt tudom, hogy a szerelem eljuttat oda.
Eris nem tudta, mit mondhatna, de úgy érezte, hogy Cordnak nincs is igazából szüksége a válaszára. Olyan különös érzés volt: Corddal együtt lenni teljesen más volt, mint Mariellel. Valahogy sokkal könnyebb. Mintha csak Cord Eris sötét tükörképe lett volna. Cord nem várt többet Eristől, mint amit magától várt volna – ami finoman fogalmazva sem volt valami sok.
Eris előrehajolt, szándékosan kivillantva cicijét push-upos melltartójából, miközben igyekezett újra átélni a flört keltette ismerős, borzongató bizsergést. Mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta. Mintha megint csak nyár lenne, és ők Corddal együtt újra a szokásos köreiket futnák – ugyanakkor mégis minden megváltozott. Akár a régi idők távoli visszhangja, egy kevésbé éles, kevésbé izgalmas megkopott másolata. Mindketten megváltoztak. Túlságosan is.
– Hiányoztál, Eris – nevetett fel újra, de a nevetése üresen csengett. – Azt hiszem, mi ketten összetartozunk.
Volt idő, mikor Erist lázba hozta volna, ha ezt hallja, de most csak magányosabbnak érezte magát tőle. Eris Cordra emelte a tekintetét, és alig észrevehetően felsóhajtott.
– Igen, talán igazad van.