Leda

Leda magabiztosan vonult végig a termen Atlas oldalán, és minden útjába kerülőt egy széles mosollyal köszöntött. A mai este még a vártnál is jobban alakult.

Gyakorlatilag ez volt az első randijuk, ugyanakkor ennél sokkal többnek érezte: majdnem olyan, mint egy nyilvános bejelentés. Mindenki, aki csak itt volt – a fényképésztől kezdve a barátaikig –, hivatalos párként kezelte őket. Még a szüleik is egy asztalnál ültek, miközben bőszen mosolyogtak, és sokatmondó pillantásokat küldtek feléjük. Leda még soha nem érezte magát ilyen gyönyörűnek, mikor fülig érő szájjal Atlas oldalán a bálterembe lépett. Úgy tűnt, mintha minden tekintet feléjük fordult volna. Így érezheti magát Avery minden egyes nap, gondolta tűnődve.

Az egész, úgy, ahogy volt, tökéletes volt – ez volt minden, amire vágyott, mióta négy évvel ezelőtt felköltöztek ide.

De a legjobb az egészben, hogy a titokzatos világító sminkes lánynak nyoma sem volt – már ha valaha is létezett, amiben Leda már nem volt annyira biztos. Nadia még mindig nem talált semmilyen bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy azon az éjszakán – vagy bármelyik másik éjszakán – Atlas Ledán kívül másik lánnyal lett volna. Talán valahogy máshogy került oda az a smink. Talán tényleg nem csókolt meg senkit.

Ráadásul, azok alapján, ahogy az este alakult, Leda abban reménykedhetett, hogy ezúttal végre Atlasszal együtt mennek haza.

A lebegőben idefelé jövet is csak erre tudott gondolni. Azt még valahogy felfogta, hogy Atlas folyamatosan beszél hozzá, sőt még valamilyen csoda folytán válaszolni is tudott a kérdéseire, de a gondolatai kizárólag a mellette lévő szmokingos testre fókuszáltak. Mikor Atlas egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, Leda úgy érezte, hogy a mozdulat az ő testében is végigrezonál. A kínok kínját kellett kiállnia, amiért Atlas ilyen fájóan közel volt hozzá.

Most a táncparketten, végre nem volt több kifogás, hogy miért ne érinthetné meg. Szorosan magához vonta a fiút, az ujjaival apró köröket írt le a hátán a szmokingon keresztül. Már alig várta, hogy később levehesse róla.

– Hogy vagytok mostanában Averyvel?

– Tessék? – Biztos csak félrehallotta. Leda zavartan tért magához az álmodozásból.

– Azt kérdeztem, hogy vagytok mostanában Averyvel? – ismételte meg Atlas a kérdést.

Elindult, hogy leüljön az egyik parkett melletti székre, és Leda némán mellé telepedett.

– Minden rendben – felelte automatikusan. Dühös volt, amiért Avery még csak itt sincs, és a beszélgetés mégis törvényszerűen rá kanyarodik. – Miért, mi lenne?

– Ne haragudj, nem akartam érzékeny témát felhozni. Csak észrevettem, hogy ti ketten mostanában nem sok időt töltötök együtt, és biztos akartam lenni benne, hogy… – felsóhajtott. – Normális esetben Averyt kérdeztem volna, de mostanában nemigen jövünk ki egymással.

Leda erre a megállapításra kihúzta a derekát. Lehet, hogy miatta balhéztak össze? Talán Avery mondott valamit Atlasnak, hogy Leda nem elég jó neki, és Atlas megvédte. Ugyanakkor a legjobb barátnőjéről ezt nehezére esett elhinnie… de Avery tényleg még mindig a legjobb barátnője?

– Köszönöm, hogy megkérdezted. De most nem szeretnék róla beszélni.

– Sajnálom. Felejtsd el, hogy szóba hoztam. – Atlas hangja valóban megbánóan csengett. – Van kedved táncolni?

Leda hálásan bólintott, és Atlas ismét magával ragadta a táncparkettre.

– Nem furcsa újra itt lenni? – kérdezte Leda valamivel később.

– Egy kicsit – ismerte el Atlas. – Tudod, a Torony teljesen más, mint azok a helyek, ahol az utóbbi időben jártam.

– Hát, az Amazonasra biztos nem hasonlít – csúszott ki Leda száján meggondolatlanul.

Atlas nyomban felkapta a fejét.

– Honnan tudsz az Amazonasról? – kérdezte nagyon lassan.

Francba!

– Még te említetted, azt hiszem – motyogta Leda, és legszívesebben már visszaszívta volna az egészet.

– Én biztosan nem – javította ki.

– Hát akkor Avery vagy a szüleid, nem tudom. Valahonnan hallottam – mondta Leda félvállról.

De Atlast nem lehetett ilyen könnyen átverni.

– Leda. Mi folyik itt? – Barna szeme résnyire szűkült.

– Esküszöm, semmi, sajnálom.

Atlas bólintott, úgy tűnt, mint aki annyiban hagyta a dolgot, és folytatták a táncot. De Leda látta, ahogy a fiú szája szorosan összepréselődött, érezte a testéből áradó feszültséget.

A következő szám után Atlas egy lépést hátrált.

– Egy italt?

– Igen – vágta rá Leda a kelleténél némileg lelkesebben. Elindult Atlas után, de a fiú megrázta a fejét.

– A bár eléggé zsúfolt – hadd hozzak neked valamit. Pezsgő, ugye?

– Köszönöm – felelte Leda csüggedten. Ki nem állhatta a pezsgőt; a pezsgő Avery kedvenc itala volt.

Leda szórakozottan elindult a tágas különterem felé, azon tűnődött, hol lehetnek a barátai. De mielőtt rájuk bukkant volna, a tekintete váratlanul megakadt az apján, aki egyedül ácsorgott az egyik sarokban. Kissé meggörnyedve állt, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék, és halkan motyogott. A jelek szerint épp egy hívást bonyolított le.

Ledának egyből bevillant a múlt hétvége, mikor az apja hazudott nekik a golfról. Nem kellett túl sokáig győzködnie magát, egyből bekapcsolta a kontaktlencséjén a Szájról Olvasót, és teljes figyelmével a legalább harminc méterre álldogáló apja szájára fókuszált. A Szájról Olvasót eredetileg a hallássérülteknek fejlesztették ki, de Leda rájött, hogy ez a hasznos kis találmány pompásan alkalmazható kémkedésre is, ha mellette szuperzoomra állítja a lencséit.

– Még nem mondhatom el a családomnak – tolmácsolta egy reszelős, gépi hang az apja szavait Leda fülébe. Mit nem mondhat el nekünk?, tűnődött, miközben a hideg futkározott a hátán. Egy pillanattal később: – Rendben. Jövő hétvégén beszélek vele.

Leda teljesen elképedt attól, amit hallott, figyelte, ahogy az apja bontja a vonalat, és komótosan elsétál, pont mikor az anyja felbukkant mellette.

– Leda! Egyszerűen meseszép vagy! – kiáltott fel Ilara elragadtatva, mintha éppenséggel otthon nem együtt készülődtek volna. – Hol van Atlas?

– Elment italért – felelte Leda kurtán.

– Leda…

– Minden rendben lesz, ígérem – tette hozzá, még mindig az apja viselkedésén merengve. A tekintete az anyja bíborvörös estélyijére és drága ékszereire siklott, majd rájött, hogy a karkötőjét eddig még nem is látta. – Ez új? – kérdezte a gondolataiból felocsúdva.

– Épp most kaptam az apádtól a házassági évfordulónkra.

Ilara Leda elé tartotta a csuklóját, hogy alaposabban is szemügyre vehesse az aprólékos műgonddal kidolgozott, számtalan parányi brillkővel ékesített arany csecsebecsét.

– Ezt és a Calvadour kendőt is? Ejha! – Leda még soha nem látta ilyen nagyvonalúnak az apját.

– Calvadour sálat nem kaptam – mondta Ilara csodálkozva. – Ezt hogy értetted, édesem?

– Hát itt van az én két szépségem!

Leda apja utat tört magának a tömegben, hogy Leda anyjába karolhasson. Feltűnő párost alkottak: az apja vakító, hófehér bőrrel, és az anyja meleg csokoládéárnyalattal. A szmoking bíborvörös zsebkendője csodásan kiemelte az estélyi pompás színét. Ledát nem hagyta nyugodni, hogy mi lehetett az a furcsa pinghívás, és mi történhetett a sállal? Vajon az apja meggondolta magát, és visszavitte? Ez elég logikusan hangzott, de Leda nem tudott szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy valami másnak is kell még itt lennie.

– Meg kell keresnem Atlast.

Leda nyugtalanul tett egy lépést hátra, érezte, hogy a pánik kezd elhatalmasodni rajta. Szüksége volt egy italra. Most azonnal!

– Leda…

– Otthon találkozunk – kiáltott vissza a válla fölött.

Mikor a bárhoz ért – a tekintetével még mindig Atlast kereste –, szégyentelenül a sor legelejére nyomakodott.

– Elnézést, bocsánat – motyogta, teljes lelki nyugalommal maga mögé utasítva mindenkit.

Az ital utáni vágya, akár egy szűnni nem akaró viszketés, az egész testét csillapíthatatlanul gyötörte. Az agya egy félreeső kis zugában ugyan halványan felderengett, hogy ez egy figyelmeztető jel, de úgy döntött, majd később foglalkozik vele – mikor a mellkasában végre csökken ez a rémes, szorító érzés.

A sor legelején Avery partnere ácsorgott. Watt, ha az emlékei nem csalnak. Leda Eris partiján be sem mutatkozott neki, de jól emlékezett a fiúra, aki úgy követte Averyt mindenhová, akár egy elveszett kiskutya. Most meg Avery partnere az Egyetemi Klub gáláján? Elég furcsa, hogy csak úgy a semmiből feltűnik – minden különösebb előtörténet nélkül.

– Watt, igaz? – kérdezte, ahogy a fiú mellé lépett. – Te jöttél Averyvel, ugye?

– Ugye feltűnt, hogy egy egész sor emberen átgázoltál, csak hogy a sor legelejére kerülhess?

– Nem gond, ők a barátaim – közölte Leda egy könnyed legyintéssel. Végül is, ez részben igaz is volt.

– Ki vagyok én, hogy vitába szálljak ezzel az okfejtéssel? – felelte Watt, alig tudva leplezni a szája sarkában bujkáló mosolyt. Most rajta mulat? – Mivel láthatóan nagyon szomjas lehetsz, hadd hívjalak meg egy italra.

– Itt minden ingyen van – csattant rá Leda mérgesen, ahogy a fehér kesztyűs mixer Watthoz fordult. Leda már nyitotta a száját, hogy rendeljen, mikor…

– A hölgynek egy whiskyt szódával, nekem pedig egy sört. És egy pezsgőt, köszönöm – sorolta.

Mikor a mixer elkészítette az italokat, Watt és Leda valamivel messzebb félreálltak egy asztalnál.

– Honnan tudtad, hogy mit szeretnék? – kérdezte Leda egy kissé zavartan.

A whisky-szóda nem volt éppen egy nőies ital, de ez volt az egyetlen, ami megnyugtatta, mikor felhúzta magát.

– Szerencsém volt – felelte Watt könnyedén. – De vigyázz, tudod, egy pohár is elég, hogy megtörténjen a baj.

Leda megrökönyödve bámult rá. Ez alatt meg mi a fészkes fenét érthetett? Ez a mondat a rehabilitációs intézetben anno már szállóigévé vált. De Watt csak ártatlan képpel szürcsölte tovább az italát.

– Ne haragudj – szólalt meg Leda a tőle telhető legkedvesebb hangon –, még be sem mutatkoztam neked. Leda Cole. – Kinyújtotta a kezét, és Watt megrázta, az az őrületbe kergető vigyor még mindig ott terpeszkedett a képén.

– Tudom – felelte.

– Nos, ez így nem fair – folytatta Leda, jóval zavartabban, mint szerette volna. – Én nem tudok rólad semmit! Mesélj magadról.

– Ó, én nem vagyok valami érdekes – felelte könnyedén.

– Hová jársz suliba?

– A Jefferson gimibe.

Leda összevonta a szemöldökét, azt kívánva, bárcsak anélkül is rá tudna keresni a kontaktlencséjén, hogy ne lenne teljesen egyértelmű, hogy éppen min ügyködik.

– Azt nem ismerem. Nem a…

– A kétszáznegyvenediken van – vágott közbe Watt, és az asztalra könyökölve Ledára függesztette a tekintetét.

Nem volt magas, de volt valami tiszteletet parancsoló a megjelenésében. Leda azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak leülnének.

– Értem. – Ledának fogalma sem volt róla, hogy mit válaszoljon. Még soha életében nem beszélt senkivel, aki ilyen lentről jött, még akkor sem, mikor még ők is a nem túl megnyerő „mérföldes” szerepben tetszelegtek.

– És mit is mondtál, hogy találkoztatok Averyvel?

– Nem mondtam – kacsintott a lányra. – Úgy látom, szörnyen kíváncsi vagy. Azért, mert Avery a legjobb barátnőd, ugye? – jegyezte meg sokat sejtetően, és Leda dühében elvörösödött. Avery képes volt elmondani ennek a fickónak, hogy fasírtban vannak?

– Igen, a legjobb barátnőm – mondta védekezően.

Mint egy végszóra, a semmiből váratlanul felbukkant Avery. A haja egy laza kontyba volt felcsavarva, és pár kósza tincs szabadon keretezte az arcát, a füle mögött pedig egy olyan parázsvirág fénylett, amit még régen általánosban hordott mindenki. Totál béna volt, és Avery mégis a hajába biggyesztette… Jesszus, jövő héten fix, hogy mindenki újra parázsvirágban fog díszelegni! Avery előrelépett, és a fény vakítóan megcsillant magas nyakú ruháján, melyet tetőtől talpig apró tükrök borítottak. Naná, hogy ezt választottad, gondolta Leda keserű szájízzel. Ez a ruha gyakorlatilag a te határtalan szépségedet tükrözi vissza.

– Szia! – Avery Watthoz lépett, és egyből lemerevedett, mikor észrevette Ledát. – Ó, szia, Leda! Hogy érzed magad?

Nos, épp most ijesztettem el magamtól az egyetlen srácot, aki tetszik, az apám furcsán viselkedik, és baromira hiányzik a legjobb barátnőm. Ettől eltekintve…

– Fantasztikusan! – felelte, széles mosolyt feszítve az arcára.

Avery bólintott.

– Az előbb találkoztam az anyukáddal. Azt mondta, hogy karácsonykor lehet, hogy Görögországba mentek. Nem is tudtam – tette hozzá esetlenül.

Hát persze hogy nem tudtad. Mivel már szóba sem állunk egymással.

– Igen – felelte Leda hirtelen támadt szomorúsággal a hangjában. – Emlékszel, mikor az iskolai EU-szimulációs gyakorlaton görögöknek kellett lennünk? – szaladt ki a száján, maga sem tudva, hogy miért hozta fel.

– És a házi baklavánktól mindenki rosszul lett? – csatlakozott Avery.

– Ez is egy út a győzelemhez: mindenkit kiejteni a versenyből – közölte Leda komoly képpel, majd mindketten nevetésben törtek ki.

Egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha a világ újra visszazökkent volna a normális kerékvágásába. Míg a nevetés múltával támadt csendben az asztalon keresztül egymásra nem meredtek, zavartan döbbenve rá, hogy távolról sincs minden rendben közöttük.

Avery volt az első, aki menekülőre fogta.

– Nem megyünk táncolni? – fordult Watt felé, miközben a pezsgője még mindig érintetlenül állt az asztalon.

– Ahogy óhajtod – fogta meg Watt Avery kezét. – Örülök, hogy megismertelek, Leda.

– Szia, Leda – kiáltott vissza Avery a válla fölött, miközben lelkesen húzta maga után Wattot a tömegbe.

– Oké, sziasztok – motyogta Leda, de már egyikük sem hallotta.

Leda még egy darabig ott maradt az asztalnál, fürgén ledöntötte a whisky-szódát, majd jobb híján felhajtotta Avery pezsgőjét is. Volt valami furcsa ebben a Watt nevű fickóban. Valahogy nem bízott benne. Szerette volna megkérdezni Averyt róla… ugyanakkor annyi mindenről kellett volna beszélniük, és fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá.

Egy pillanatra úgy rémlett, mintha Atlast látta volna feltűnni a táncparkett mellett, ahol az előbb a fiú faképnél hagyta. Vissza kéne mennie, hogy megkeresse.

De ehelyett a bár felé vette az irányt, behúzott, csontos kis vállai úgy meredtek az ég felé, akár két hegyes lándzsavég. Először is, kell még egy ital!